Esztergom és Vidéke, 1885 (7. évfolyam, 1-104. szám)
1885-10-18 / 84. szám
(Az izr. hittkázság küldöttségének szónoka Dr. Weisz rabbi ur a következő beszéddel tisztelgett a főispán urnál :) Mélt. Főispán ur ! A rangemelés, a királyi kitüntetés, melyben méltóságod és honfiúi erények fényétől körülsugárzott családja részesült, nagy számú tisztelői szivében a leghatalmasabb, legélénkebb és legörvendetesebb viszhangra talált. Felséges urunk, forrón szeretett királyunk ebbeli legmagasabb elhatározása mint egy a közvélemény, „vox populi“, szentesítését, erősítését nyerte, egyetértőleg méltányolván, elismervén azon számos bokros érdemeket, melyeket a Majláth család a haza, a közügyek, a közjó, a tudomány, az igazság körül magának szerzett, és Tanúskodik róla az általános öröm lelkesedés, mely országszerte, de különösen Esztergommegyében uralkodik és fényesen nyilatkozik, mely szeretve tisztelt főispánja kitüntetése által kitüntetve érzi önmagát is. Ezen általános öröm annál lelkesültebben és őszintébben nyilatkozik, minthogy kedvező alkalmat szolgáltat, hogy legmélyebb és legforróbb bálánkát, kifejezhessük méltóságod iránt. Mert midőn négy év előtt, főispáni méltóságba való beigtatása alkalmából üdvözletünk és üdv ki váltataink kijelentésére méltóságod előtt megjelentünk, azon kérésnek és reménynek adtunk kifejezést, hogy mélts őre és gondos altalmazója leend a felekezeti békének és egyetértésnek, mely körünkben, Esztergom dicsőségére mindig uralkodott. És íme, bizalmunk nem csalatkozott, reményeink teljesültek. A lefolyt mozgalmas években, melyekben a költővel szólva, „a népek éktelen viharai igyekeztek feldúlni a várat, az igazságot, szabadságot, egyenlőséget akarták megingatni, a béke támaszát és talpkövét támadták meg, meglazítván azon erkölcsöt, mely ha elvész, fiőma igába dől.“ — sikerült ekkor méltóságodnak bölcs belátással, tánto-rithatlan jog s igazságérzettel párosult ■ erélyes fellépésével a tomboló vihar vad dühről ostromló következményeit ■ elhárítani és igy Esztergom megye becsületét és jó hírnevét megóvni és fentartani. Fogadja azért legforróbb hálánkat amelyhez sorakozik azon reményünk, hogy Méltóságod még tovább is a kitüntetés által fokozott messzeható befolyását fogja az említett eszmék érvényesítésére fordítani és ezen reményben kérjük, hogy teljesüljön Melison a költő kivánata : „Dicsőség és boldogság legyen a te életed.“ Dicsőség a közpályán, melyen oly sikeresen működik és halad a boldogság családi körében, a tűzhelye szentélyében, melyet a Gondviselés szeretete és védelme környezzen. Isten éltesse Méltóságodat! A megyei tűzoldó-egyesület küldöttségét Reviczky Győző főparancsnok a következő üdvözlettel vezette a gróf úr elé : Méltóságos gróf, főispán úr, kegyes uram ! Esztergom megye tűzoltó-egylete elmulaszthatlan kötelességének ismerte méltóságodnak legfelsőbb helyről nyert kitüntetése alkalmából küldöttségileg tisztelegni. Igaz ugyan, hogy hivatásunk és czélunk minden tüzet és lángot elfojtani, azonban van egy tűz, egy láng amelyet nem hogy elfojtani törekednénk. haliéra és szítjuk, ezen azt kegyelettel ápoljuk tüzes láng kebleinkben van s méltóságod személye iránti határtalan szeretet és tiszteletben nyilvánul. Engedje meg méltóságod, hogy egy szívvel és lélekkel kiálthassuk, hogy méltóságodat mint minden nemes szép és jónak hatalmas előmozdítóját, a közügyek bajnokát boldogság és megelégedés között az emberi életkor legvéső határáig éltesse. A községi jegyzők egyesületének elnöke Dormány Imre nagysápi jegyző ur , következő üdvözlettel vezette a küldöttséget a főispán ur elé : Ura Mólt. Gróf kir. kamarás Főispán Alig nehány, napja hogy méltóságodat fényes őseinek nagy múltjánál méltóságodnak ifjú kora daczára máris kitűnő tevékenységének elismerésénél, fogva, felséges uralkodónk ragyogó grófi koronával, s a főrendiház örökös tagságával jutalmazni kegyeskedett. Máris az egész hazában köztudomású és szívesen fogadott tény volt ezen megtiszteltetés. Mennyivel kedvesebben lepte meg azonban ezen legfelsőbb kitüntetés Esztergom megye közönségét, vele együtt a szerény de fontos működési körrel bíró jegyzői kart; mert mi e megye közönsége s ennek jegyzői kara, vagyunk szerencsések méltóságodban a jeles főispánt, az embert becsülni tudó egyént ismerhetni, kedves kormányzatát élvezhetni, miért is szíves készséggel és örömmel ragadtuk meg az alkalmat ezúttal is, hogy méltóságod iránt érzett ragaszkodásunknak tiszteletünknek, kifejezést adhassunk, és azon szívből eredt s jóindulatú kívánságunkat elmondhassuk, miszerént méltóságodat a magyarok Istene megyénk főispáni székében, úgy hazánk mint a negye boldogitására sokáig éltesse, minket pedig mint e haza és megye szerény munkásait szives és tapasztalt jóindulatába továbbra is megtartani méltóztassék. Pedig nem író az, a ki öntudatosan nem ismeri mind azokat a formákat, melyekben a szépet mutatni akarja és törvénynek hiszi azt, a mit az írási vágy fölcsigázott hevében gondolatainak, eszméinek, érzelmeinek testére szab. Keveseknek, alig néhánynak adatott, hogy ihlettsége alkotásaiban törvényeket is írhasson és szabályokat teremtsen értelmi erejének vaslogikájával. És e kevesek is — az irodalomtörténet kétségbevonhatatlan adatokkal igazolja — mindig öntudatosan és nem láztól elkapatva alkottak. De a mi fiatalabb íróink mégis arról vannak meg meggyőződve, amit a régi orakuluraszerf közmondás vall: poéta non fit, sed nascitur! És nem mondhatnék, hogy e rettenetes vakságukra kritikánk igazságosan, következetesen, tanítva világot iparkodnék hinteni valóban nálunk az irók egész sorozata nőhet fel úgy, a falut született ; útmutatást, tanítást, tánylatot legfölebb csak akkor beható mélhallhat, ha a véletlen valamelyik hivatalos bírálat fóruma elé sodorja munkáját Azőnbivől és azontúl, amit nálunk irodalmi munkákról méltánylatkép szokás elmondani, az beválhat jó tározónak is, jó ujságczikknek, de birálatnak semmikép. Nálunk általában az a szokás, hogy bírálatokat hírlapokban írnak, mindenütt és mindenben hódolva azoknak az elveknek, melyek a hírlapok fennállásának nagyrészt életfeltételét distinguálják — a napi érdekeknek. Annak a pillanatnyi szükségletnek látszanak összes hírlapi bírálataink megfelelni, amelynek egy-egy hír, egy hangulatot keltő vezárczikk, egy vastag betűkkel kiszedett távirat, a maga helyén és maga idejében mindenkor eleget tesz hivatásának. Még a frisseség is, amellyel elkészülnek, teljesen egy kategóriába helyezik azokkal a napi érdekű és napi keletű újdonságokkal, amelyek arra szolgálnak, hogy az olvasó, művelt emberhez képest, benne éljen a világ szükségletéfolyásában és skeptikus mosollyal feledje el órárólórára a mit olvasott. Alaposság és szakszerűség dolgában pedig csak olyan magaslaton állanak, hogy a szerint, a mint több vagy kevesebb szellemmel vannak megírva, később vagy hamarább mosódjék el emlékek. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a hírlap, és specialiter véve maga a napilap ne foglalkozzék szépirodalmi művek kritikájával. Bárgyúság volna szembeszállnni egy intézménnyel azért, mert vannak fattyúhajtásai. De megkövetelhető és bizonyára szépirodalmunk jövője érdekében kötelesség emelni az ellen, hogy egyrészt a nagy óvási közönség, mely hivatva van az irodalmat föntartani, hebehurgyán, fölületesen elmondott vélemények alapján ne vezettessék félre és ne nevelődjék föl benne a bizalmatlanság olyan intézmény ellen, mely föladatának hű teljesítésében kiváló szolgálatokat tehet, — másrészt pedig ne gyökereztesse meg magukban az írókban azt a hovatovább egészen lábra kapott közönyösséget, mellyel műveik bírálatát fogadják. Valóban nemsokára odáig jutunk, hogy maga az író semmibe se veszi az ellene felhozott kifogásokat és a bírálatok összes frázisaiból mit sem tanulhatva, még a komoly és őszinte méltánylatot is bizalmatlansággal fogadja és funyigaúve rossz akaratának, kliquenek aljasat mindent, ami igazságosan száll szembe tévedéseivel. Nem szólunk itt arról, hogy hírlapjaink bírálataiban rövid idő óta olyan hang kezd uralkodóvá válni, mely mindenre lehet inkább hivatott, csak arra nem, hogy komoly megfigyelést keltsen maga iránt és tanításképen stathassanak elemzései. Nyeglesége immár annyira bántó, hogy a komoly szándékot is kétségbe helyezi ; e mellett durva és bántóan igazságtalan a mérték megítélésében. Csak nagyon jót és nagyon rosszat ismer ; a viszonlagosság kategóriája nem létezik méltóké vesszején. Hogy gyakorta leránt, ma olyan művet, melynek hibáin is okulhatni és tegnap feldicsért olyat, melynek elsőségei is közepesek az előtte nagyon közömbös. És nem nagyon sokkal szebb az a kép sem, mely felülről jövő kritikánkat jellemzi. Az a hatalom, az a szellemi és erkölcsi nagy súly, mellyel néhány jelesünk, kik tudományos életünk előkelőségeit képviselik, araeopágként ítélhetne, olyan ritkán szólalnak meg, hogy hangjuk már majdnem idegen. És ha megszólalnak is, annyira beleburkolják magukat az alkalmiság köpenyébe, hogy vajmi kevés az és vajmi kevesek azok, kik abból tanulhatnának. Azután rém is tartanak mindenet eléggé méltónak arra, hogy akár jelenseérdemileg hozzá szóljanak, akár más igazságtalan méltatásokat korrigáljanak. Mintha nem is hozzájuk tartoznék, ami itt alant történik és mintha azok az apró, gyakorta napi életű, de a közönség ízlésére és felfogására befolyásos kis munkák nem is tartoznának a magyar irodalomhoz. E két szélsőség között határozott állást elfoglalni, a kritikai erőket összegyűjtve, megbízható ítéletet mondani minden irodalmi jelenségről, tűzte feladatául a Művészeti Szemle. Dr. BERÉNYI PÁL: Fővárosi levél. Budapest, okt. 16-án. Berontok a minap egy redactor ösmerősömhöz holmi kritikai elmefuttatásnál az oldalzsebemben. Ott ült szegény szerkesztő íróasztalánál, előtte, mögötte, körötte papiros garmada. Karoj Szeke úgy emelkedett ki a padinalyt ellepő papirostengerből, akár az Ararat hegye a vize önből (én ugyan Sá vizüzönt, sem Araratot világéletemben nem láttam.) örvendező mosollyal fordult felém, amint beléptem. „Ezer esztendeje nem láttalak ecsém, mi hirt bozasz a nagyvilágból ?“ Kérdő vidáman, verejtékes üstökét tökülgetve keszkenőjével. Én néhány üdvözlő szó után felöltem mélységes zsebében iratom után kezdtem kotorászni, minek láttára egyszerre megcsappant jó kedve. Keserű rezignáczióval vakarta meg tarkóját, azután tragikus mellhangon megszólalt : Hát te is fiam Brutus ? ! — „Nem értlek“ felelém. — „Nem e ?! Hát te benned is nyy latkoznom, mint többi meg kell és abarátaimban ? Nem elég az a millióm süldő poéta, még te is rám mászol, mint tegnap Sándor és Miska, kiket pedig barátomnak hittem! Ne nézz reám oly kérdőleg. Kívülről tudom, mit tartalmaz irományod, akár előre elmondom, körülbelül hogy kezdődik. Ilyesformán ni: „Hull az eső, az időbeli szomorú — szivem hervad, mint e tépett koszorú.“ Vagy : Sárga haraszt zörög lábam alatt — ez az élet keserű egy falat. Avagy : „Zivatar lesz, veres az ég alja — szivemet a bánat körülnyalja.“ Vagy pediglen: „Hull az eső nagy csöppekben, akár egy pogácsa — kebelemben szüntelen döng a bú kalapácsa !“ Vagy igy : .. . „D kérlek, kiméld tüdődet ! Vess előbb egy pillantást ez iratba, és meglátod, hogy semmi ilyes nincs benne! — Beletekintett és homloka derengeni kezdett. „Bocsáss meg, babám, de annyi fájdalmas csalódáson kellett mostanában átesnem, hogy sötét gyanúm könnyen megérthető. De hogy is ne ? mikor a süldő poéták sáskahadán kívül még barátim is (most már csak voltak) megrohantak — őszi versekkel ! Majd megfutok már a sok hangulatteljes strófába, mert szerkesztői lelkiismeretem parancsolja, hogy végig betűzzem valamennyit ! Barátom, egy idő óta oly érzéssel ülök le mindig karszékembe, minővel csak szegény Dózsa György telepedhetett izzó trónusára. Se éjjelem se nappalom e zöngeményektől, melyek szinte kosárszámra érkeznek az ország minden tájáról aláírva Dal Iffy, Bogumilak, Szőllősi Adolárok, és Harmat Ildikók rémséges seregétől !. Ez az ősz a legveszedelmesebb szaka az esztendőnek. A tavasz nyomába se hághat, a nyár és tél kis riska hozzá képest! A legsivárabb, legkietlenebb fantáziát is csodásan megtermékenyíti egyféle „szomorú őszi eső.“ Hidd el, csontig áztam már attól a tengernyi „csendes őszi permetegtől,“ kedélyemre nehezedett az a rengeteg sok „méla borulat,“ minden zörejre azt hiszem, hogy bús szél zörrenti a bokrot,“ éjszaka meg fekete csókák varákolnak fülemben. Irtózatos élet ez! Ha majd időt szakíthatsz magadnak, leírhatod kínszenvedéseimet akár a saját becses lapom számára ilyen czim alatt „Egy szerkesztő mártíromsága “ Leírnám magam is, de — tönkre vagyok silányítva!* — Megígértem neki és elsiettem, egyedül hagyva át a busongó versruhák közepette. ... De nemcsak a süheder költők, hanem a katona-ajonczok hónapja is ez. Úgy szeretem elnézegetni azokat a rekrutacsapatokat, amint egy szál fnjter vezérlete alatt nekiindulnak a sárgára meszelt kaszárnyának. Pirosképű déli falusi legények gyócsüngbe, gatyába, batyu a vállukon, süvegükön háromszínű rózsa, a falunkon a babájuk csókja. Azzal a nemzeti szín pántlikával, virító kokárdával pörge kalapjukon, azzal a lajbijokra tűzött kései rózsaszállal mintha a nádviskós falu, a kalászhullámos róna üde költészetéből hoztak volna magukkal egy darabot a főváros szürke prózájába. E népies jelenet a népszínművek hősnőjét, Blahánót juttatja eszembe, ki a hó első estéjén röppent vissza régi puha pelyhes fészkébe. Török Zsófit adta ezáltal először és nem hiába a piros bugyellárisban lépett föl, de olyan piros jókedvvel, is játszott, minővel már régen nem. Persze volt rengeteg tüntetés, kihívás, éljenzaj, taps, koszorú ! Wales herczege, az angol trónörökös itt időzött fővárosunkban, mint Károlyi Alajos gróf vendége és a nemzeti kaszinó ünnepeltje. Érdekkel, szemlélte meg kiállításunkat, kivált lókiállításunkat — lévén ő nemcsak Európa legelső gavallérja, de szenvedélyes sportember is. Magyar paripisuk nagyon megnyerték tetszését, nemkülönben, sőt még jobban a magyar nők ! Bocsánat ez udvariatlan egymásutánért, de a ma-