Esztergom és Vidéke, 1886 (8. évfolyam, 1-104. szám)

1886-11-21 / 93. szám

iaSZTI­ ílíöOM VIT­. UV FOLYAM 93. SZÁM. VASÁRNAP, 1886. NOVEMBER 2 és MEGJELENIK HETEN KI­NT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS­ CSÜTÖRTÖKÖN. laomKTúsi \\­ : egész évre .... (5 frt — kr. fél évre . . . . 3 frt — Kr. negyedévre 1 frt 50 kr. Egy szám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: SZENT­ ANNA-UTCZA 317. SZÁM, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: SZÉCHENYI­ TÉR 331. SZÁM, h­ová a lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyílt térbe szánt köz­lemények, előfizetési pénzek és reclamálások intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK : 1 szótól 100 szóig . frt 75 kr. 100-200-ig . 1 frt 50 kr. 200-300-ig . 2 frt 25 kV Bélyegdij 30 kr. MA­GÁN-HIRDETÉSEK megállapodás szerint legju­tányosabban közöltetnek. NYILTTÉR sora 20 kr. Biztosítsuk vagyonunkat. Esztergom, nov. 20. Minden agrikultur állam­míil hazárd játékot űz a természet. Egy hideg fu­vallat, egy égető napsugár, egy hos­­szantartó hőség, és csak egy közép­szerű fergeteg, tönkreteszi a munkás kezek féléves működését. Az ország déli zónáit nem egyszer teszi tönkre a vihár, különféle elemi csapás, északi földjét a­z a lekaszált termés, vagy az asz­tagokba hordott csomók is, nem-e a természet szeszélyeit rettegik. S van-e menekvés, van-e kitérés, van-e mód, van-e eszköz a természet szeszélyei ellen ? Az imádkozás, a pressio, jó azok­nak, akik hisznek. A harangzúgások nem oszlatják el a felhőt, a fohászko­dások nem gátolják meg a jégesőt. A konservativok lelke megnyugvást nyer ugyan a szent bibliában, de a villám­lás és égdörgés, nem hallgat el ám mindjárt az ő könyörgésükre sem. S ha egyik esztendőben tönkre­megy a föld termése, mi lesz a jövő esz­tendőben ? Hát semmi, mi lenne más, mint liczitáczió. És muszáj ennek így lenni ? A legnagyobb hibája a földművelő lépnek, hogy gondolkozásának nincse­nek szálai, melyek a jövőbe is előre­velődnének. Sokan beelégszenek annyi­val, ha az esztendőben több nem is érem, mint amennyi az élelemre és vetőmagra elég. S ha véletlenül az ingaföld bőven jutalmazta meg munká­ját, a fölösleg elfogy az első tél mu­latságain — mert hisz marad a ta­vaszra vetőmag elég. S mi fogyasztott történik akkor, ha ez az el­fölösleg után megmaradt szükséges a jövő esztendőben ki­vesz a földből. Honnan veszünk vetőmagot, ha azt a véletlen felesleget eladtuk, elmulattuk, vagy másra elköltöttük? A legközelebbi télen már beáll a szükség, amit úgy hívnak hogy »in­ség.« Fájdalmas nyöszörgést hallunk az ország több vidékéről.. Oh de se­gélykiáltások is vegyülnek bele ebbe a nyöszörgésbe. Rosszul esik látnunk a kisbirtokos osztály vergődését. S mi a bűne a mi földbirtokosaink­nak, hogy nem veszik fontolóra a jö­vő eshetőségeit ? Nem biztosítják ma­gukat eléggé a jelenben a jövő ked­véért — nem biztosítják kellőképen a jövő esélyei ellen. magukat a különös indolenéziát tapasztalunk a vagyonbiztosítás tekintetében is. Más államnak nincs egy talpalatnyi termőföldje is, amely az esetleges elemi csapás ellen biztosítva ne volna. Pedig vajmi kevés olyan állam van a világon, mint amilyen mi vagyunk, ahol kizárólag mezőgazdaság a lük­tető ereje az országnak; más államban ha nem terem buza, hát azért még nincs ínség — van a népnek már ke­resetforrása, kenyeret fejlett ipar — de azért nyújt­a jól ki­azt a magot, amelyet a földbe vetett, el­veszni nem engedi, biztosító intézeteknél keresi a garancziát, az ő földbe vetett tőkéje erejéig. Minden üzletben, minden vállalatban csak egy hatalom van : a tőke. Ha a tőke fogy, megszűnik a kilátás. Azért jó lesz a mi földmivelőinknek is tu­domásul venni, hogy a tőkét gonddal őrizzék, biztosítsák a biztosító vállala­toknál, a földbe vetett tőkéiket, mert ha azt csak egyszer is elmulasztják, annak az indolenéziának kiszámíthat­lan következményei lehetnek. Mert hisz azért a csekély összegért, amit a biztosító az intézetnek fizet, milyen kellemes megnyugvást érez! — Mi az a csekély díj az esetleges kárhoz képest! Bárha minden gazda, bárha minden földmivelő megértené szavunkat. Egész városokat, egész falvakat emészt föl a pusztító tűz dühöngése s földönfutókká lesznek a házak lakói. Pedig a vöröskakas ellen is milyen szépen megvédhetnék vagyonunkat. Nem kellene senkinek sem könyörü­letre szorulni, nem kellene »az éget­tek számára« házról-házra járni kol­dulni, — a biztosító intézeti • becslő­biztos felbecsülné a kárt és az intézet uj tetőt rakatna a csupasz falak tete­jére — csak nem szabad sajnálni a biztosításért járó pár krajczárokat. Bárha minden gazda, bárha minden földmivelő megértené szavunkat. !!„Es!tirjoíS!?iii"tartija. EMLÉKEZÉS ESZTERGOMRA. Csöndes, borús ősz alkonyán ha olykor Mélázgatok letűnt órák felett S emlékeim mind sorba fölkeresnek Élembe fest a csalfa képzelet; Újra látom erdős, bérezés vidéked Nap-aranyos, mosolygó völgyeit, A szigetet. . . ó mennyi édes ábránd, Remény fakadt szivemben egykor itt. Rom-váradat. . . Mogorván áll a szirten És hallgatja hogy zúg lent a folyó . Sok századnak viharja szállt fölötte Bőven omlott rá nyilzápor, golyó. Török, tatár, vita, rombolta hányszor. .. A hömpölygő, lágyan zsongó habon Most csupán az alkony fénye piroslik. .. Pogány vére feste meg egykoron. Barangod ha búsan „Ave"-ra kondul Majd két ezred regéit mondja el, A szent király bölcsőjét rengeted már, — Falaid közt minden imát lehel — Mély áhitat ül csöndes boltjaidban. Szelleme még itt leng minden felett S hogy mentsvára te vagy hitünknek, büszkén Hirdeti a sok csillogó kereszt. Gondolatban utczát, teret bejárok ; A jegenyék a partról intenek... Egy régi bús történetet susognak, — Rajtam kivül nem érti senki meg. — Könyök, mosoly, kétség s reményteli perczek, Rajongások... az ifjú vér heve... Az ifjúság maga, ó vissza többé Nem adhat már énnekem semmi pe. Nem, nem. Múlik egyformán napra nap most hallgat a sziv, mely annyit várt, remélt. A csapongó, féket nem ismerő vér kihűlt, szépen csöndes mederbe tért. Mint elfoszló halvány ködképek árnyi Röpködnek csak emlékeim körül S köztük te, a legdrágább, hogy föltűnsz Sóhajtok... és pillámra könyű gyül. GRÓF VAY SÁNDOR: A kereskedelmi múzeum. Esztergom, nov. 20. Mult számunkban közöltük a föld­mivelés-, ipar- és kereskedelemügyi m. kir. ministerium 1. év tavaszán elha­tározta kereskedelmi múzeum szerve­zetét. Az igazgatóság az illetékes szaktes­tületek képviselőinek bevonásával meg­alakulván, első feladatának ismerte a Németország-, Belgium- és Hollandiá­ban már fennálló és egyéb államokban alakuló félben levő hasonló szervezetét és belső ügyvitelét intézetek tanul­mányozni, hogy a felsorolt államokban szerzett tapasztalatok alapján és tekin­tetbe véve a nálunk uralkodó viszo­nyokat, a kereskedelmi múzeumnak azon alakot adja, mely leginkább al­kalmas az óhajtott czél meg­valósításá­nak sikerét biztosítani. A szervezési szabályzat határozatai­nak már futólagos áttekintése is meg­győz mindenkit arról, hogy a felállí­tandó gyűjtemények és a szervezendő kereskedelmi iroda rendelkezésére álló segédeszközök a termelőnek és fogyasz­tónak, ép úgy mint a kereskedőnek oly anyagot nyújtanak, milyet egyesek a legnagyobb idő- és költségáldozattal sem képesek megszerezni s melynek előnyei mindenkinek egyaránt javára szolgálnak. Oly nagy és sokoldalú feladat mel­lett, mint amilyen a szervezési szabály­zatban a kereskedelmi múzeum elé tűzetett, önként érthető, hogy a Prog­ramm minden része egyidejűleg és azonnal keresztül nem vihető. Az igazgatóságnak, midőn szervezési működésének sorrendjét megállapította, szem előtt kellett tartania a költségek szempontját s egyúttal oda kellett tö­rekednie, hogy első­sorban a programra, azon részének megvalósításához fogjon. (Történeti beszély.) A szerencsétlen skót királynőnek, Stuart Máriának feje lehullott a bakó bárdja alatt. A hű szolgák mély megilletődéssel oszoltak szét a királyi palota termeiből az utolsó pillanatig még mindig reményivé a szerencsétlen ifjú királynő sorsának jobbra­fordult át. Mindnyája mély aggódással várta a királynő bűnös sorsának végét — égő boszut forralva úrnőjök ellensége Erzsébet angol királynő iránt, kinek hatalomszava­it a hóhérnak szolgáltatta ki. Mindenki, ki egykor Stuart Máriához közel állott, benső szeretettel csüngött a szeretetreméltó bájos királynőn , Gambron­nál, ki még ifjú korában lépett szolgála­tába, ezen szeretet az őrjöngésig fajult. Ő valamint bájos, ifjú neje szívük egész odaadásával csüngtek úrnőjükön. Margit remek szemei észrevették a lángot, mely férje keblében a királynőért lobogott; de ezért nem lett féltékeny sőt inkább foko­zódott férje iránti szeretete. Ő skót szár­mazású lévén, már anyja emlőin magába szívta volt a Stuart ház iránti engedékeny­séget. Gambron franczia szülött volt s mint idegen jött a királynő udvarába, de oly rajongó szeretettel csüngött úrnőjén, a milyennel soha egy skót sem. A királynő iránt táplált, párosult tisztelet még szoro­sabban egymáshoz fűzé a két szivet s Margit irigylés nélkül, sőt emelkedő ke­bellel látta, hogy Gambron minden percz­ben kész volt úrnőjéért életét is feláldozni, kinek ő is minden lélegzetét áldozá. De végre elérkezett a kinos­óra. A súlyos ítélet utolérte a királynőt: elvérzett a bakó bárdja alatt. Gambron lelke, az életben a királynőnek szentelve, ennek halála után sem birta a szeretett úrnőt elhagyni. A borzasztó kin földhöz dobá­lt, és vele egy szivet, mely megtántorithatatlan hűséggel dobogott a szánalmas végű úrnőért. Margit most elhagyatva állt a világban; a végső bárd­csapás, mely a drága úrnő életét kioltá, a férjet is elragadta az élet­éből. Sötét kínok gyötrék őt; de ezen végső kétségbeesett pillanatokban sem hagya őt el lélek­jelenléte. Egy magas elhatározást érlelt lelkében ; ő már leszámolt • volt a világgal, még csak egyet — s azután nyugodtan tér ahoz, kit egykor oly ki­mondhatatlanul szeretett. Gyors kifárasztó léptekkel haladt egy ifjú Angolország fővárosa felé. Mellőzve minden útitársat, egyedül vándorolt a czélpont felé, azután egy sötét gondolat kinyomatával, melytől egyszersmind férfias elszántság és komoly elhatározás tükröző­dött vissza. Nevezzük őt Spork Antal­nak. Egy hosszú, ebágyasztó utazás után végre elérte az óhajtott pontot, Londont. De még most sem tevé pihenőre fáradt tagjait s roskadozó lábai a királyi palotá­hoz vivék őt; mint egy túlvilági lény, kerülé meg a palotát, s csak nagy sokára tért boszankodva, — mintha egy rég táp­lált reménye megsemmisült volt — egy alantas szállóhelyre, hogy az ut fáradal­mait kipihenje és égő nyughatatlanságát az álomba temesse. — Mily módon lehetne a királynőt meglátni; — szólt reggel a körülállókhoz, mielőtt a szállót elhagyá. A szolgálatkész vendéglős elbeszélé­seki, hogy a királynő minden reggel sétakocsi-

Next