Esztergom és Vidéke, 1888 (10. évfolyam, 1-104. szám)

1888-09-16 / 75. szám

Hazai irodalom, Jasztergom, szept. 15-én. Sokan beszéltek és írtak r­óla, éles bonczkés alá vették a magyar közönség hajlamát a magyar termékek iránt, s fájdalom, meggyőződtek, miszerint leg­el­őbbke lő pénzes [embereink még a leg­szükségesebb házi szükségleteket is a külföld kereskedőitől és iparosaitól fe­dezik. S e vád nem teljesen alaptalan. Közönségünk nagy oboára szereti han­goztatni a «nyel­vében él a nemzet* igét, s czifrábbnál czifrább fel­köszön­tőkben, fanatikus lelkesedéssel hangoz­tatja a nemzetiség érdekeit; lángol irodalmunk és művészetünk harczosaiért, dicsőili a magyar színészeket, de azért irodalmunk díszei ott hevernek rakásra könyvkereskedőink poldzán s a vidéki színészet koldusbotra kerül. És mindez éppen az általános hala­dás korszakában történik, mikor leg­rohamosabb az átmenetei a nagy elma­radottságból a kultúra dicső magaslatára. És midőn elértünk azon ponthoz, mely­ben európai álláspontot foglalunk el s méltó örömmel fogadja a művelt kelet és nyugat, észak és dél népe irodal­munk jelesebb termékeit, dicsőítve Jókait. Dóczy s Csiky Gergely előtt feltárulnak a bécsi Burgszínház s a német udvari Színházak csarnokai, ez időben hangza­nak minden oldalról a panaszok, hogy éppen a magyar közönség az, mely irodalmát és színművészetét, iparát és kereskedelmét nem pártolja. Fellobanó lelkesedésünknek mintegy szatírája gyanánt említhetjük azt a kü­lönös esetet, hogy irodalmunk­ egyik termékének díszkiadása, mely óriási költségbe és fáradozásba került, melyre mindég büszke lehet a magyar könyv­kiadás ügye, a fővárosban még el nem kelt és falun a kiadó nyakán maradt volna, ha arra a gondolatra nem jön, ami bizony reánk nézve nagy szégyen, hogy a könyveket egy bécsi kereskedő­nek bizományba adja, hol azután pél­dányonként elkeltek. Tapasztalhatjuk továbbá, hogy kö­zönségünk igen nagy súlyt fektet a külsőségekre, a diszes kiállításra, oly­annyira, hogy nevesebb íróink is, hogy műveik elkeljenek, kitűnő rajzolókra szorulnak és ezáltal növelik műveik iránt az érdeklődést. De természetesen ez igen megdrágítja a könyvet, mert a szép kiállításra a könyvnek majdnem fél árát fordítják. De ezen külsőség iránt való rokon­szenv gyakran előmozdítja a férczművek keretét, olyannyira, hogy ezek, mert szépen vannak kiállítva, jobban kelnek, mint bármily remek irodalmi becsű munka. Az írói tiszteletdíj felét sem teszi a diszitési költségeknek és innen ma­gyarázható ki, hogy nálunk teljesen a költői p­e 1t 1i­á­b­ó­l megélni nem le­het. Ezért kell íróinknak egy mellék­kenyérkeresetféle után nézni. A külföldön teljesen mások a viszo­nyok ! Emlékezzünk csak meg Jókai nyilatkozatára, mely szerint a «Czigány­báró» szövegkönyve annyit jövedelmezett neki, mint 24 magyar regény­kötet összesen. Lyrikusainkra pedig ugyancsak rossz idők járnak , hiszen láttuk, hogy jelen­leg élő egyik legnagyobb költőnknek Vajda Jánosnak költeményeit csak úgy lehetett kiadni, hogy irodalmunk leg­előbbkelő előharczosai karöltve gyűjtöt­ték az előfizetéseket; míg a külföldön, már régóta elfeledték az ily előfizetési íveket, nálunk egyik legnagyobb költőnk rászorul. Úgy látszik, visszasülyedünk abba a korba, midőn az írók kényszerültek, lelkes honleányok pártolását , és előfi­zetői gyűjtéseit, igénybe venni. De egy iránya az irodalomnak meg­lehetős kedvel­tségnek örvend, a porno­gráfia és ez bizonyára legkevésbé sem válik dicséretére olvasóközönségünknek, ez mutatja, hogy mennyire romlott és ferdés rá­n­­yit az általános ízlés ; az em­ber mintegy megbotránkozva nézi, mint kapkodják a rikítóbbnál rikítóbb rajzo­lású könyveket; ezeket már természe­tesen nem a könyvtárakból szerzik be.­­ Mi­nd gyakrabban alakulnak kaszinók, olvasókörök és ezeknek feladatuk legyen, hogy a magyar irodalom új termékeit elterjes­szék. A sajtónak és kivált a szak­közlönyöknek, oda kell hatniok, hogy ne legyen oly ház, melyben könyvtár hiányoznék ; a háztartás sok­féle kiadásai mellett bizony nem lesz leghaszontalanabb az, melyet a magyar irodalom pártolására szánunk. Hordjuk szivünkön mindig ezen szent igét, hogy «nyelvében él a nemzet» és hassunk oda teljes erőnkből, hogy irodalmunkat, mely támasz nélkül bi­zonyosan el fog satnyulni, lehetőleg emeljük. Hiszen ha nem teljesítjük e téren kötelességünket, ha a hazafiasság han­goztatása mellett, irodalmunkat, leg­drágább kincsünket, nem őrizzük, nem áldozzunk érette, akkor nem soká be fog következni, hogy a «Tribuna», «Zasztava» stb. hazafiatlan olvasói öröme, kik azokért áldozni nem saj­nálnak, s a kik hamarosan aratják elve­tett m­agvaikról a kalászt. K­­izisztrattti tárcsája A FENYVESBEN. Üdvözöllek fenyveseknek éje, Üdvözöllek fölséges magány, Elrejtőzve árnyas kebeledbe Régi álmok üdve száll reám. Ide nem hat emberek zsibajja, Lelket bántó Dalkamara-zaj, Zsarnokoknak ádáz orgiája, Rabkebelből felszakadt sóhaj! S nem hat el az éreznek csörrenése, % syréndal! — ide az se hat, Mely a szűz erényt pokolba rántja, S melyért a nép üdvösséget ad! Kél a lombok méla susogása, Fákat döntő fergeteg robaj, Egy-egy sasnak büszke szárnyverése Földet rázó vízesés — moraj ... S­oh, ezekre szivem ugy kitágul, Bennem újra kél az ős-erő, — Cak elő, ti régi szenvedélyek, Régi vágyak törjetek elő! Hadd rezegje szivemet keresztül Szerelemre hivó lombzugás, Hadd emeljen lelkem szárnyverése Bár a naptól szörnyű a bukás. S zuhatagnak, romboló viharnak Vad ereje szálljon én belém, Összezúzni, tönkretenni mindent, A mi csak bíró van e földtekén. STIBT SÁNDOR: Kiállításunk története. Esztergom, szept. 15. Még magunk is ösmertünk várost, melynek művelt főbírája volt; az ország fővárosának szűcsmester főpolgár­mestere kereskedő volt; Esztergom vá­rosában még magam­ is két deákos se­nátort ismertem, kiknek egyike mézes­kalácsos, másik szű­csmester volt s ily múltnál fogva a derék szegedi «Alföldi iparlap» f. e. 30-ik számában Dobnia János a «Magyarország ipara» czimű sok tekintetben jeles munkájának ismer­tetésénél a pontra nézve igy nyilatkozik: «Botrányosnak tetszik nekünk a­ czéhek­nek tagadhatatlan hibáik mellett ily­nemű — teljes — elitéltetésök, mert maga Bobula úr egy helyen keservesen kiált fel, hogy a városi középosztályt az iparosoknak kellene megalkotniuk, mert ezen középosztály megalkotása nélkül Magyarország veszve van s Bo­bula ur ezen középosztályt nem találja nálunk sehol. No hát kérjük szépen, A s­okszertok. (Eredeti elbeszélés.) Budapest már igazi nagyvárossá fejlődött: műtárai gazdagok, színházai jók, napilapja számos van, nyilvános mulatóhelyekben szintén bővelkedik, főiskolái, középtanodái, szakiskolái tízezreket fogadnak parkjaiba, sétányai rendezettek, utczavilágítása fényes, társadalmi élete nagyon élénk, kisebb-na­gyobb kalandokról pedig naponkint plety­kálnak városszerte. Beszéljünk el egyet a többé-kevésbé ártatlanok közöl, amely vol­takép felsüléssel végződött. A népszínház első emeleti erkélyén csinos barna menyecske unatkozott a felvonás­közökben szikár termetű, ellenszenves arczú, koros férje oldalán. A házaspár megjelenése, modora után­­ ítélve a vagyonos középosz­tályhoz tartozott; a férj a miniszteri hiva­talnokok jellegét mutatta a figyelmes szem­lélőnek; a menyecskén a beavatottak észre­vehették, hogy falun nevelkedett, — min­den apróság vonások alatt, láthatólag érdekelte őt a fel­A földszinti körszékek egyikében csinos szőke ifjú foglalt helyet A fehér arcz leá­nyos szépségű volt, mozdulatai pedig azt árulták el, hogy a férfias testgy­a­korlatoknak nem valami nag­y barátja, jobb karjában mégis volt annyi erő, hogy képes­­ volt nagy, súlyos, fehér csontból esztergályozott színházi látcsövét perczeken át emelni föl szemeihez s irányozni a szép asszonyra, aki csakhamar észrevette az ifjú iránta mu­tatott érdeklődését s azon pillanattól kezdve megszűnt a felvonásközökben unatkozni és bátorítólag látcsövezte a szőke ifjút. A darab vége után Ernő — ez a szőke ifjú neve — olyan ifjú volt, hogy Vilma asszony — így hívják hősnőnket — mellé került; az egymással folytatott szembeszéd látcsöveiken át, jelentőségteljes volt, de azon merész kacsintás, mel­lyel Vilma Ernő ügyességét jutalmazta, még többet fejezett ki: abból kiolvashatta az ifjú, hogy a me­nyecskének ő ép annyira tetszik, a­men­­nyire koros férje ellenszenves előtte. E kacsintásra elhatározta hősünk­­kel 10 távol­ságban követni a házaspárt, hogy a szép asszony lakását megtudhassa. Ez könnyen sikerült neki; az öreg hivatalnok a vas-utcza egyik kétemeletes házába csöngetett be. Másnap délben Ernő a vas-utczában sé­tálgatott, miközben minden feltűnést kerü­lőleg tekintett,s föl azon ház ablakaira, melybe a szép asszonyt tegnap férje vezette. A véletlenség kedvezett a kalandszomjasnak, csakhamar megpillantotta Vilma szép a­rczát az egyik első emeleti ablakban. — «Tehát társadalmilag előkelő a szép asszony» — gondola önelégülten Ernő és halkan fütyö­részve tűnt el a kapu alatt, hogy közvetett kérdések utján a szép asszony után tuda­kozódjék a házmesternél. Ernő közvetett kérdések utján akart tudakozódni, tehát ily dologban teljesen jártas világfinak bi­zonyította magát. * * Másnap széles alakú, nyomtatott czég­cíim­zettel ellátott levelet kézbesített­ egy ügyes hordár, Vilma nagyságának, állítólag egy csak most megnyílt női szabó üzlettől küldve. Az üzleti­ levélben két iv betét volt: egy nagyobb iv-nyi nyomtatott árjegyzék, melynek fején a czég alázattal esedezt a «mélyen tisztelt czimzett jóakaratú, kegyes pártfogásáért; s egy kis k­ecske illatos le­vélpapír, melyre öt sornyi lángoló szerelmi­nyilatkozat volt irva. Ez ujabb bizonyítéka volt Ernő világfiságának , mig az ügyesség, melylyel a szép asszony a kettős betétü levél fölött érzett örömet váratlanul belépő szobab­ánya előtt elrejtette, azt bizonyította, hogy e téren méltó párja a vállalkozó if­júnak. Egy hét múlva már légyotton találkoztak egyik előkelő cukrászdában, két hét múlva pedig újabb légyotton már a fölött tanakod­tak, mikép találjon Ernő módot, feltűnés nél­kül tehetni látogatást nagyságos Seregély Mihály miniszteri osztálytanácsos ur — Vilma feje — házában. Vilma ugyanis k­é­n­y­e­l­me­tl­e­n­n­e­k ta­l­á­l­ta az Ernőnek házán kivül adott légyottokat és szalonjában akarta elfogadni az ifjút; csakhogy ennek több körülmény állott ellen : az osztálytanácsos nem fogadott el fiatal embert magánál, nem fogadott el még miniszteri hivatalno­kokat sem, annál kevésbé egy harmadéves jogászt, a­mi Ernő volt; az osztálytanácsos megtiltotta nejének, persze­ csupa szerelem­féltésből, hogy fiatal emberekkel szándékosan megismerkedjék, hogy velük társalogjon

Next