Esztergom és Vidéke, 1891 (13. évfolyam, 1-103. szám)

1891-10-18 / 84. szám

ESZTERGOM, XIII. ÉVFOLYAM. 84. SZÁM. VASÁRNAP, 1891. OKTÓBER 18. MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR­­Ny szám­ára 7 kr. 6 írt - kr 3 Irt — kr 1 fit 50 kr Egész évre Fél évre . Negyed évre Városi és megyei érdekeink közlönye. Szh* z"sz­T Ö­S­É­G : PPASZ-H íz, FÖLDSZINT, hov­á a lap szellemi rés­z­lete közlemények küldendők. KIADÓ fIATAL: SZÉCS H­ TÉR 331, h­ová a lap hivatalos és mag­vötései, a nyilt térbe szánt közle­mények, előfizetési per is reklamálások intézendők. •--------------------------------------------------------------------------9 HIRDETÉSEK : HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szóig 75 kr, 100- tól 200-ig 1 írt 50 kr, 200-tól 300-ig 2 írt 95 kr. Bélyegdij 30 kr. MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab­­­­ban közöltétnek. NYILTTÉR sora 20 kr. Megyei tisztviselőinkhez. Esztergom, okt. 17. ház Megyei tisztviselőinknek érdekes pél­ad Szatmár vármegye felirata. Szatmár vá­m­egyében ugyanis egész kor­szerű és természetes mozgalom indult meg a megyei tisztviselők fizetésének az állami h­ivatalnokok fizetésével egy szinvonalra emelése érdekében. Ez az »államosítás« mindenesetre nagyon szükséges, nagyon méltányos s az országgyűlés aligha fogja mellőzni. Csatlakozzék a mi vármegyénk is Szatmárhoz, kérje ugyanazon érvekkel ugyanezt és akkor a mozgalomnak mindjárt nagyobb jelentősége lesz. A követésre méltó felirat rövid története és tartalma a következő : Szatmár vármegye októberi közgyű­lése alkalmával elhatározta, hogy a képviselőházhoz feliratot intéznek, mely­ben a közigazgatási tisztviselők fizeté­sének az állami tisztviselők fizetésével való aránylagos felemelését kérik. Az említett felirat hangsúlyozza, hogy az 1883 : XV. t.-cz. megalkotá­sakor olyan viszonyokat vettek figye­lembe, a melyek ma már nincsenek. Abban az időben még a fizetések megállapításánál figyelembe venni azt, hogy a tisztviselők kellett legna­gyobb része a gazdálkodás mellett mellékfoglalatosság gyanánt űzte a vármegyei tisztviselőséget, m­íg ma a vármegyei tisztviselők óriási többsége épp úgy le van kötve és munkával elhalmozva, mint az állam többi hi­vatalnokai és a tisztviselői karból ma már kihulott az az elem, mely­­ vármegyei tisztséget kedvtelésből vi­selte. Az ország pénzügyi helyzetének ja­vulása előtérbe hozván az állami hiva­talnokok fizetésének jogos és méltányos javítását, Szatmár megye is fölemeli szavát a közigazgatási tisztviselők helyzetének javításáért, még­pedig azért fordul a képviselőházhoz, mert az or­szágos pártok képviselete itt nyer látható kifejezést s nem akarja magát annak kitenni, hogy fizetés­javítást a megyei pótadóra helyezve, a választások küszöbén egyesek által borravalóként szavaztassa meg azt; m­ásrésztt a kormányhoz azért nem fordult, pedig ne­hogy azzal vádoltassék, hogy el akarja adni tisztviselőinek függetlenségét. Arra kéri ezek után a képviselő­házat, hogy tekintve a megnőtt teen­dők számát és a felelősség sokaságát, mondja ki, hogy a közigazgatási tiszt­viselőknél, 1892. évi január 1-től, tisztán személyi fizetések, személyi pót­a­lók czimén, 20 százalékkal emeltessenek s ez a költségtöbblet az 1892. évi orszá­gos költségvetésbe felvétessék. A NAGYRATARTÓK: Az emberek oly dőrék, nagyratartók Lenézik egymást után, útfélén. S mindegyike azt képzeli magáról, Hogy Ő külömb, miként a többien. Az egyik, mert ruhája uj divat, és — Telik belőle gyakran változás, A másik a mért fényes hintóban járhat És nem gyalog, miként ezerje más ! A harmadik, mivel állása, rangja Egy méltóságos czimet szült neki, S a negyedik, mert őt a nyájas múzsa A homlokon csókolta, azt hiszi! És igy tovább, ki tudná véges, végig Elmondani, kiben mi gőg lakik, Magát a többinél mért tartja többre? De az való, hogy gőgös mindenik ! A rang, a mód, a képzelt tudomány Gőggé fajulva jár a földtekén, S a zord halál, ha őket elviszi, Ott porlanak, mint más, sír fenekén! LITHVAY VIKTÓRIA: Halászatunk érdekében. Esztergom, okt. 17. Az esztergomi halászok hálóiba az­előtt nem adóintőczédulák, hanem pom­pás halak kerültek, melyek most jó­részt külföldi vizekből kereskedés útján kerülnek az üres bárkákba. Sokan törték rajta a fejeket, hogyan kellene a magyar halászok sorsán lendíteni s kigondoltak olyan törvé­nyeket, melyek nemcsak a halakat, de a halászokat is elriasztják a hálótól. Most megint a földmivelésügyi mi­niszter hazai halászatunk fejlesztése czéljából figyelemreméltó­­ k­ezdeménye­­zésésre határozta el magát. Tekintettel ugyanis arra, hogy az e téren tapasztalható hanyatlásnak egyik legfőbb okát a halak természetes sza­porodására, valamint a halivadék fej­lődésére alkalmas helynek a vizek sza­bályozása folytán történt megfogyásában kell keresnünk, egyelőre e hiányon kiván a miniszter segíteni az által, hogy nagyszámú, mesterségesen költött hal­ivadék juttattassék a vizekbe. Ezekből főfolyóink mentén külön ponty-tenyésztő tavaknak, a hegyes vidéken pedig pisztráng-költő-telepnek felállítását tervezi és pedig olyképen, hogy az anyag előállítása lehetőleg magánválalkozókra hutatván, annak díja­zása az átvett anyag mennyisége szerint történnék. Főleg a halászati társulatok közre­működésére számít e tekintetben a miniszter, mint melyek a törvény ér­telmében a halászat ok- és czélirányos gyakorlására alakulván, ily után anyagi­lag is segélyezhetők lennének. Addig is, míg a társulatok megala­kulnak s ez után halas vizeink rend­szeres gazdasági kezelése biztosítva lesz, a kincstár tulajdonát képező te­rületek felhasználásával kívánja a mi­niszter a szóban forgó czélt meg­közelíteni, egyúttal arra is törekedve, hogy ily módon követendő példát nyújtson a halászati jogtulajdonosoknak. Igen óhajtandó volna, ha az üdvös intézkedések mielőbb megtörténnének, mert ha még néhány esztendeig olyan jó dolga lesz a halászatnak, mint most, akkor nemcsak a halak a Dunából, hanem a halászok is kipusztulnak vá­rosunkban az adófizetőképes polgárok sorából. Irodalmi levél. (P. Hilariusz Papi adomák, ötletek és jellemvoná­sok gyűjteménye. I. k. Összeszedte Babik József tanítóképző-tanár Egerben.) (K. K.) Nemcsak gyönyörködtető, hanem tanulságos mulatságot is nyúj­tanak az adomák, ha tapintatosan össze vannak gyűjtve. B. J. azonban ebbeli munkájában sok kor- és személytévesz­tést, sőt valótlan adatokat elfogadó ügyetlenséget követett el. Találkozunk a közéletben oly adomahajhászokkal, a­kik úton-útfélen csak úgy szórják el­mélkedéseiket és a fölszedett ötleteket úgy adják elő, mintha csak éppen az ő fülök hallatára és szemük láttára történtek volna ama különös dolgok. Sok beszédnek sok az alja , úgy a folytonos eszeskedés is sok hiábavaló­ságot foglal magában. B. J. sokat át­vett H. J. Arczképcsarnokából , tehát zavaros, megbízhatatlan kútfőből me­rített. El szokták ezt ugyan közönsé­gesen avval az olasz közmondással ütni: »Si non­e vero, e ben trovato.« De midőn még élő személyek bizonyít­ják, hogy nem úgy van , akkor vége minden okoskodása­ik. Ilyen valótlanságot magában foglaló adoma szól Simorról, olyanokat mond­ván el róla, miket ő nem tett. Sőt csip ősz. Őszi levél hull a fáról, őszi felleg száll az égen ... és én most mégis valóságos májusi hangulatban ülök asztalomnál, hogy a szép őszt dicsőítsem. Nem is érzem én soha, hogy az ősz szo­morú. Csak a szentimentális emberek ver­ték a fejekbe őszi hangulatnak, hogy mi­kor az ég borong, a felhők szürkék, a lomha eső türelmesen hull és áztatja a sárga leveleket: az ősz a mélabut jelenti. De ugyan hát miért kell az őszben min­dig csak ezt látni ? Igaz, hogy a halot­tak estéje őszre esik , a komor, ködös, nedves, szürke novemberi őszre. Ám nincs-e a szüret is ős­szel, pirosló szőllőfürtökkel ? És nincs-e pompás, friss gyümölcs a meg­kopaszodott faágakon ? Nem ragyog-e az ég ? nem száll-e a fehér pókháló ? nem tűz-e a nap utolsó szerelme egész tüzével reánk ? Oly világos, oly tiszta, oly kel­lemes az ősz ebben a pompájában, hogy én igazán örvendve köszöntem ! És még színjátéka is remekebb, ragyo­góbb, mint a nyáré. A nyár a por, a tik­­kadás, a forró egyhangúság ideje, olyan, mint a hév szerelem lélek nélkül, csupán a vér önzésének szolgálatában. Az ősz pe­dig mily élénk, mily színes, mily hangu­latos ! Mikor elhallgat a szellő s az át­látszó erdőben a meggyérült levelek ezer­féle csillogással libegnek a szárny­aszegett sóhajtástól . . . ilyenkor a csönd a lelket némává teszi, de nem fosztja meg illúziói­tól, álmaitól ... Az ember ott áll, a ter­mészet őszi képén merengve, és látván hogy a levél lehull, de a törzs megmarad, elkomolyodik, megismeri az élet becsének gyönyörét és szive tartalmasabbá, neme­sebbé válik. Én igazán nem értem, mit lehet az őszön mindig csak siratni és miért kell ős­szel mindig csak temetésről, halálról elmél­kedni? Óh kedves, viruló, tündöklő világ, a­mely nevetni és tánczolni tudsz a sírok fölött is frissen, üdén és vág­gyal, re­ménynyel pislogsz a tél társadalmi élve­zetei, a színházak, a bálok, a nemes olva­sás örömei s a kedélyes összejövetelek elé, — miért hallgatsz éppen ős­szel csak­is a varjak károgására ? Hát ugyan­olyan nagy dolog az, hogy a levél lehull, a virágok elhervadnak? Az a kérdés: szép zöld volt-e a levél nem soppasztotta-e a fa betegsége? És az a kérdés, virult-e, illatozott-e a vi­rág a nap fényében és nem fonnyadt-e le színtelenül ? Ha élt a levél és élt a virág, I — betölté hivatását és a fa nem sínyli­ meg, a kert, a mező nem érzi elvesztését. Alig röpül végig korcsolyánk a jégen egy­néhányszor, már megint elolvad a hó, en­ged a fagy, kitörnek a gallyakból a fiatal rügyek és uj tavasz zsendülése hajtja ma­gasba a dalos pacsirtát . . . Mire való hát az érzékeny bucsuzás, a jajgató sajnálkozás, mikor semmit se veszítünk? A fecske vis­­­szatér, a fülemile ismét dalolni fog a lom­bok alatt, kivirul a rózsa, a mezőn virágot lenget a szellő és mi boldogan andalog­­hatunk megint a ligetek árnyékában . . . Én csak örömeidet és szépségedet látom hát, kies ősz és vidám dalt dudorászva süt­­kérezek enyhe napodon! S ha már a természetnek nem halál az ősz, csak édes elszunnyadás, egy rövid, éjszakai álom, — a társadalomnak, az em­bereknek meg éppen életet jelent! Az ősz a család, a szellem és a jókedv élete . . . A család összébb vonul egy födél alá kerül s a szeretet boldogságában uj életre kel az ősz kellemetességei közt, így aztán a jókedv is, ez az igazi őszi fűszer, meg­terem, s mire a tél beáll, már javában bokrosodik. És ugyan ki látott nyáron, 26 fok hőségben szellemes társalgót? A gavallér homlokát törülgeti ... s a hölgy legyezőjével nemcsak a forróságot,­­ hanem az unalmat is el igyekszik ma­gától hajtani. Ellenben ős­szel nemcsak a színház és hangversenyek évadját éljük, hanem a szel­lemesség is tornára kél. Mert hála Isten­nek és a művelt magyar hölgyeknek, ma már nem elég, ha valaki feltöri a nadrág­ját a bokán felül, monoklit csiptet a fél­szemére, ,a kurta kabát bő zsebébe dugja két karperecztől csörgő,­­ sárgakeztyűs kezét, szóval ügyes gigerli magyarul: majom. Manap a jóizlésü nő már az effé­létől undorral fordul el és a férfiban leg­többre becsüli a férfit. A nők mai ideája többé nem a gavallér, nem a dzsentri, nem is a dandy, hanem a­­ gentleman. Már pedig a modern kor e tökéletes lovagja szellemesség nélkül egyáltalán nem kezelhető. Az olyan hallja maga! — mit csinál maga? — jaj beli csinos maga! — féle urfiak hetyke ficsurkodás­ának vége... ezeket immár legfőlebb a szobalányok tűrik meg — három lépésnyire maguktól; az igazi társaságból kizárta őket a művelt szellem és a jó ízlés. Még nyáron csak van némi

Next