Esztergom és Vidéke, 1892 (14. évfolyam, 1-105. szám)

1892-01-01 / 1. szám

AdilAItUUul eS UVHILL 0 « Városi és megyei érdekeink közlöny^0 MEflJELENIK HETENKÉNT KÉTSZER: OJ _ i HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: ^^^^^^^í^ m~ ^ _ PFALZ-HAZ, FÖLDSZINT: ^1 ^00-ig 1 frt 50 kr, 200-tól 300-ig 2 fit 95 kr. ELŐFIZETÉST ÁTÍ * ^ 0Vf* a * aP fize" e"^ részét illető közlemények küldendők. Bélyegdij 30 kr. Biiév.évre • 6 fit — kr VániumATAI • MAGÁN HIP.BETÉSEK megállapodás szerint legjutányosabbílétre 3 trt kr M « U U - nI V fl I ft L . * Negyedévre 1 frt 50 kr SZÉCHENYI-TBR 331. T. OLVASÓINKHOZ. Fny számára 7 kr. * 10V* a 'aP hivatalos és magánhirdetései, a nyUtt&rbe szánt kfizlo- Mil_i_-i_K soa 4V Kr. I|. . . Q) menyek, előfizetési pénzek és reklamálások intézendűk. % ______—__ — . -0 Az uj esztendő* küszöbén hírlap elmondja röviden, hogy minden milyen jelszavak alatt akar tovább haladni s minden olvasó eldönti, hogy milyen lapokra fizesen elő. Sok ilyenkor a nagy szó s a csengő ígéret. Mi nem ígérünk egyebet, mint amennyit az adott viszonyok közt bevallani képesek vagyunk. Irodalmi színvonalon álló, választékos ízlésű, eleven és gyors szolgálatú lapot. Minden helyi érdekű ügynek hűséges képviselői akarván maradni, minden számunkban esztergomi érdekű vezérközleményt adunk. Tárczáinkban a mulatságost és az oktatót elegyesen adjuk, minden nagyobb irodalmi eseményt megismertetünk, de a selejttől is óvjuk az olvasókat. Újdonságainkban kerüljük a felfújt koholnia-Kjojutt épen úgy, mint az alkotó régiségeket. Minthogy szerkesztőségünk több fővárosi napilapot is kiszolgál, olvasóinknak fölösleges bővebben bizonyítanunk, hogy lapunk stílje különbözik a rendes vidéki hírlapírói sültől. Az előkelő gondolkozású intelligenczia szolgálatában, mindig magasabbra törekedő ízlést akarunk teremteni s Esztergomot a mezővárosi igényekből nagyvárosi előkelőség felé fejleszteni. Minden érdemnek megadjuk az elismerést hizelgés nélkül ; minden kérdésben elfogadjuk az eltérő nézeteket is ,de a magunk véleményének feláldozása nélkül. Szóval hírlapírói hivatásunknak becsületesen, tiszteségesen és minden tehetségünk szerint meg akarunk felelni, ha tovább is körülöttünk csoportosul a város és megye intelligencziája, melynek pártfogása a mi lapunk élete. 12„Esztörpés fíiikó ”fiárczíja. A Jó barátok. Sima szóval, hízelegve Szorongatják kezemet, De én tudom, de én érzem , hizelgés mit ér nékem , tőlük várnom mit lehet ! A szemembe oly kedvesek Ajkuk bókot, bókra szór, Be én tudom, de én érzem, Hogy a mint alkalmuk lészen Valamennyi jól megszól! LITHVAY VIKTÓRIA. Boldog újévet! Esztergom, jan. 1. Az egész világot egy kis röpke üdvözlet járja be. Boldog újévet kivan egymásnak mindenki. Jelentőséges kivájnál, ha nemcsak mondjuk, de teszünk j is érte valamit. Hiszen egymástól függ ja mi boldogságunk, mindenki boldoggá tteheti azokat, a kik czirkulusai határába közelednek. És nem kell jó semmi egyéb, csak egy kis sziv. 4 hozzá A dölyf az ostobaság ruhája, a felhéjázás, a gyarló egyéniség csalfa feultaksálása, az önzés, a korlátlan magaszeretet s a rosszindulat, a lélek mérge rontja el legtöbb ember boldogságát. Minden embernek, még a legutolsó koldusnak is olyan testi és lelki szervezete van, mint a vezérlő oszlopos férfiaknak. Az őstermészet közös jogokat is adott mindenkinek. Ezeket a közös emberi jogokat mi forgattuk ki s gyarló eszünkkel rontottuk meg a mi javunkra és bizonyos embertársaink kárára. Mert megvan bennünk az a démoni sugalat, hogy szeretünk embertársaink rovására, sőt eltiprásával emelkedni, minél magasabbra, minél több közönséges alak fölé. A műveltség külsőségei ugyan látszólag elsimítják az ember és ember között való óriási különbségeket, de nagy szív és erős filozófiai érettség kell hozzá, hogy tökéletesen tisztában legyünk gyarlóságunkkal és a mások kiválóságaival. Ismerjük be hibánkat és embertársaink erényeit. Ezen kezdődik az emberszeretet hitvallása. Iparkodjunk mindenkit fölemelni, jobbá és nemesebbé tenni ; gyűlöljük a hibát, de bocsássunk meg a hibás embertársnak, ha megvan benne a javulás szándéka. Ne harácsoljunk össze javakat a mások romlására. Ne nézzük le a szegénységet. Mert minden gazdagság csak esetlegesség. Sőt a szellemi tehetségekkel kevésbé megáldott jóindulatú embertársakat se vessük meg. Mert a tehetség is csak esetlegesség. Szerencsésebb agyszerkezet és előnyösebb kiművelés eredménye. Embertársaink boldogítására törekedjünk. Ez az életczél. Ez a legmagasztosabb programra. Ez a mai üdvözletek magva, jelentősége és mulasztja. Különben csak a frázisok milliárdjait szaporítjuk, ha az újévi banális aprópénzeket forgalomba hozzuk. * « bait. közöltetnek. Gazdasági érdekeink. Esztergom, decz. 31. Bármiként is vélekedjenek némelyek, hogy a vasút nem abban az irányban épült ki, amely irányban, talán az általános közérdeknek megfelelőbb lett volna ; bármiként is állítják azt, hogy íogy lett volna helyes, ha a vasúti állomás a városhoz közelebb hozatott volna ; mi azt hisszük, hogy az ezen kérdések feletti vitatkozásra ma már kár az időt pazarolni, hanem vitatkozzunk inkább a felett, várjon a készenárló Vasutat, miként volna lehetséges érdekeinknek legmegfelelőbben kihasználni. Egy oly eszköznek jutottunk birtokába, amelynek felhasználásával anyagi erőnket gyarapíthatják, amelyre pedig különösen a jövőt tekintve nagyon is nagy szükségünk van. Hogy ezt az anyagi gyarapodást elérhessük, nézeteink szerint két faktornak kell közremunkálni, az egyik maga a társadalom, a másik a városi hatóság, ezen két faktornak együttműködése, az erőknek egy közös cél elérésére való együvé hozása, meg kell, hogy teremtse azon alapot, amely a haladás legbiztosabb oázisát fogja képezni. Az ugyan kétségtelen és senki által el nem vitatható tény, hogy minél közelebb jutunk a fővároshoz, annál kevésbé remélhetjük, hogy Esztergomban valaha virágzó ipart és kereskedelmet teremtsünk. A fővárosnak hozzánk való közelségénél fogva, már régebben is tapasztalhattuk, hogy lakós- MARTIR. (Jelenet.) Megfésülte sorban a három szőke fejecskét és eligazította a nyúlánk kis testeken a szép uj ruhát. A legöregebb leányka göndör haja makranczosan kunkorodott fölfelé, azt le kellett kötni egy kék szalaggal. Mikor mind a hárman készek voltak, anyjuk még egy gyönyörködő pillantással mustrálta őket végig, aztán az irodába küldte őket: — Mutassátok meg magatokat az édes apának. A három kis jószág ragyogó arczczal nyitott be az irodába, de az ügyvéd úr, rosszkedvűen mozdult rájuk : • — Eh, menjetek csak ! Nem vagyok én gyerek dajka, hogy anyátok a nyakamra küld benneteket. — De, édes apa, vizsgára megyünk! — rebegte a legkisebbik elpityeredő ajakkal. — Gondoltuk, talán megnéznéd az uj ruhánkat — mondta a legnagyobbik elszontyorodva. — Hát mire való az anyátok? Annak kell tudni, jól áll-e vagy sem. Menjetek csak ! A három kis leány, — mint a megrebbent madárfiúk — csöndesen húzódott vissza. Édesanyjuk az ajtó előtt várt reájuk. — Édesapa nem törődik velünk — magyarázta a középső. A fiatal asszony nem szólt semmit, csak melegen magához szorította egy öleléssel a három kis teremtést. — Csak jól feleljetek! — súgta bátorítólag. — Ne féljetek ám attól a sok nénitől, meg bácsitól, i kik ott lesznek. Azok nem bántanak benneteket. Csak hangosan, bátran feleljetek. Aztán bele ne sülj ám az előszóba, Ilonka! — Oh ne félj, édes mamácskám, ugy tudom, mint a viz. De te ott leszel ugye, hogy halljad?! — Ott leszek, aranyom. Csak menjetek szépen. — Hát az édesapa eljön-e ? — kérdezte a legkisebb, az ajtóból visszafordulva. — Majd talán eljön ő is. Csak menj szivecském. A három kis leány ünnepélyes arczczal távozott, vissza-visszatekintve édes anyjukra, aki utánuk nézett. Mikor a saroknál befordultak, még utoljára intettek szőke kis fejekkel visszafelé, édes pillantással búcsúzva el anyjuktól. Ez sóhajtva csukta be az ablakot és ráhajolt újra arra a kis ruhára, melyre foltot vetett. A nevelőnő-kisasszony nyitotta be robajjal az ajtót, egyik lábát papucsban húzva maga után. — Már nem fáj a lábam, — mondta kényeskedve. — A bővebbik czipőmet felhúzhatnám, az nem nyomja és elmegyek a vizsgára, hogy lássam, mit tudnak a gyerekek. Mégis csak kíváncsi vagyok rájok. — Ahogy tetszik, kisasszony, — felelt a fiatal asszony halkan és tovább varrt. A nevelőnő pedig sietett a tükörhöz és megkezdte öltözködését. Negyedóra múlva az ügyvédné is félretette varrását és magára vette egyszerű fekete selyem ruháját. Dús, barna haját lesimította, mely formás fején vastag fonatba volt körülcsavarva és szép, nyilt homlokát szabadon hagyta. Olyan egyszerű, csinos, fiatalos volt, mintha nem is három kis leánynak az anyja volna. Az ügyvéd ur is benyitott a lakásba. — Nos készülődöl? — kérdezte egykedvűen. — Készülődöm. Nem jönnél el te is, édesapjuk? — mondta félénken esdő pillantást vetve a mogorva emberre. — Mi a manónak! — szólt a nyers felelet. — Szegény kicsinyek ugy örülnének... Az ügyvéd közönyösen vont vállal. Ezalatt berontott a nevelőnő teljes diszben, fölparádézva, kaczér kis kalappal felsütögetett haján. — Ügyvéd ur nem jön ? — kérdezte kaczér szelídséggel és alattomban rámosolygott a torzonborz emberre. — De . . . talán . . . igen . . . bizonyosan — felelt az megszelídülve. Fél óra múlva ott ült az asszony a vendégségek sorában, édes-bús mosolygással integetve három kis szőke leányának. A nevelőnő a terem másik oldalára húzódott és jóízű csevegésbe merült egy fiatal leánnyal. Ezalatt megkezdődött a vizsga, a legnagyobb leányka üdvözlő beszédével. A gyermek félénk szorongó szeme egy darabig az apját kereste a sokaságban, de nem talált rá, aztán anyjára fordította meleg tekintetét és míg reszkető hangon, félig izgatottsággal elmondta a beszédet, folyton gyűrte egyik kis, remegő kezével a ruha csipkéjét és odafigyelt édesanyja arczára, mintha a bátorítás erőt adó forrását találná ottan. Csinosan, hiba nélkül mondta el és a tanfelügyelő úr meg is dicsérte érte, mit ő pirulva fogadott és lopva édes anyjára nézett, hogy mit szól az hozzá? De annak két ragyogó könnycsepp égett a szemében. Később bejött az ügyvéd úr is és leült az esperes mellé. Mindent ismerősével jóízűen beszélgetett, de a feleségére egy pillantást se vetett. Nem is üdvözölte, mintha az <T számára nem is léteznék. Pedig az többször arra nézett, hogy egy barátságos pillantást ellessen a szeméből, de hiába. Öh, milyen boldog az a szegény gé-