Esztergom és Vidéke, 1892 (14. évfolyam, 1-105. szám)
1892-09-11 / 74. szám
ESZTERGOMI VIDÉKI! T . # Városi és megyei érdekeink közlönye.* u , MEGJOLENIK 11ETENKINT KÉTSZER: °* _ J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG* HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szóig 75 kr, 100- ig PÉU.1.Z-HÁZ, PÜL.IS/JNT, ' mm * 10 i ^J^Ű 12 ** 95 ELŐFIZETÉSI ÁR: hová a lap szellemi részét iHeti? közlemények küldendők. t y & J Etrész évre 6 frt — kr. _ v M MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab-Fél éve ----- -- S frt — kr. KIADÓ-HIVATALban közöltetnek. * Negyedévre - - 1 frt 50 kr. SZÉCHLÉNYI-TÉSt 832, " Egy számára 7 kr. hová a lap hivatalos < ;s míg&u hinl«rései, a nyiUtóibe szint közle NYILTIEB sora 20 kr. ^ ——— 9 menyek, előÖltetási pénzek PÍI reklamálások intézet'Hfc . f| A hercsegprim&s DyUatkolataL Lapunk legutóbbi számában «Vihar vagy béke* czimü czikkünkben rámutattunk a komáromi szuperintendens harczias föllépésének inkorrekt mivoltára s nem kételkedtünk egy perczig sem abban, hogy Vaszary Kolos herczegprimás az első adandó alkalommal meg fogja adni a tapintatlan támadásra a kellő választ. Az alkalom nem váratott magára. A Budapesti Hírlap tudósitója fölkereste a prímást, a ki megnyilatkozván a komáromi hazafiasabb búrokat tüntetésekről, a legpendítette meg s ezúttal ismét fényes tanúbizonyságát adta annak, hogy valójában a «Béke» apostola. A tudósító a herczegprimás nyilatkozatairól a következőkben számol be: A komáromi tüntetés nagyon meglepte a herczegprímást. Nem az bántja, hogy személyét belevonták a kíméletlen támadásba, hanem bántja, hogy minden kritika alatt álló módon megtámadtak mindent és mindenkit, ami és aki katholikus. A herczegprímás véleménye szerint a komáromi eseményeknek beláthatlan következményei lehetnek. Mert megszoktuk — úgymond — hogy egyesek, hírlapi czikkekben vagy szónoklatokban, megtámadják az egyházat vagy a papságot, — hanem páratlan eset hazánk történetében, hogy a protestantizmus hivatalosan, templomban, hivatalos emberei által támadjon a katholikus egyházra és a katholikusokra. A herczegprímás továbbá kifejtette, hogy a katholikusoknak az elkeresztelési kérdésben elfoglalt álláspontja nem sérti a protestáns hitelveket, de amit a protestánsok követelnek, az elfogadhatlan a dogmák szempontjából. A vitának a szülők természetes joga alapján való elintézése nem ütközik semmiféle hitrendszerbe. Azt a logikát pedig éppenséggel különösnek találja a herczegprimás, hogy a protestáns vallásért buzogni erény és hazafiúi nagy cselekedet embert, ha legyen, mig a katholikus vallása mellett buzgólkodik, ultramontánnak nevezik vagy éppenséggel hazaárulónak akarják bélyegezni. A mi a herczegprimást leginkább bántja, az Pap Gábornak az az inkriminácziója, hogy a szabadság, a haladás, a tudomány és a modern kultúra keretéből kizárja, sőt e kerettel összeférhetetlennek tartja a katholikus egyházat. — Hát mi katholikusok tudatlanok, buták és reakczionáriusok vagyunk ? kérdezte szelídeden, de sértett önérzettel a herczegprímás. Hát a haza nem valamennyiünké és a hazafiság csak a protestánsok erénye ? Félek, hogy Komáromban mély sebet ütöttek a haza testén és meggyöngítették a magyar állam erejét. A primás pásztor levelet fog papságához intézni, a melyben türelemre, mérsékletre és okosságra fogja inteni és föl fogja hívni a papságot, hogy ne ragadtassa magát el a retorzióig és ne harczoljon az izgatás fegyverével. A herczegprimás végül még azt mondta, hogy ő csak hazáját félti és nem egyházát. A vallási viszálytól retteg, mely alapjában megrendíthetné a magyar államot.— Azért fordulok főpásztori szavammal a papsághoz, fejezze be szavait, nehogy a templomi szószékre vigyék a dolgot, hanem hogy nyugodtak maradjanak, bízzanak az Istenben és ügyük igazságában. Az„E$Érpíszík”tárcája ODA VÁG A NAP • : Oda vág a nap az erdő tetejére, De bele nem szállhat, nem fogadja be a Lombos erdő szive, lombos erdő mélye. Ugy ég egész nyáron könyörgő sugara . . . De a büszke erdő koszorús fűjével. Tagadólag int csak, esengő szavára. A szegény sogarat van ki szánja mégis . . . Én járok ki hozzá, s elmondom neki, hogy Egy kis leány szivével, ép ugy vagyok én is! • . . . . Lesz-e még az erdőn, virág hervadása ? Kihűlt őszi napnak bágyatag sugarán, Levél sárgulása, őszi lomb hullása? S lesz-e, lesz-e elég kénye a felhőnek? — Hát nekünk, hát nekünk ? — elsiratni sorsát. A szegény sugárnak, a szegény erdőnek ?! SZABOLCSKA MIHÁLY. A komáromi ribillió. Esztergom, szept. 10. Igen tisztelt Szerkesztő ur! A napokban Kun Miklós nagyigmándi országgyűlési képviselővel találkozván, jóval a jubileum előtt, megjósolta nekem, hogy a Tisza Kálmán jubileumának nagyon diszharmonikus vége lesz. A jóslat bejtött. A komárom megyei ellenzéki érzelmű választópolgárok ugyan egy csöpp ürmöt sem ejtettek a kálomista primás örömpoharába, hanem azért az u. n. egyházkerületi jubileumból mégis országos vallásvillongás tört ki. A komáromi felekezeti gyújtogatás az egész országot bevilágította s a béke őszinte emberei, a fejüket csóválva kérdezték : Hát ugyan mitől jó ez a komáromi ribillió ? * Használ valamit a kálamistaságnak ? Árt valamit a katholikusságnak ? Sem az egyiknek, sem a másiknak, hanem a harmadiknak árt: a felekezeti békének a testvéri harmóniának, a külömböző oltárokon áldozó egyetértésének és összetartásának. hívek A felekezeti türelmetlenség komáromi gyujtogatói nagyon sok felelőséget tartoznak a lelkekre venni, övéké a ribillió minden ódiuma Tisza Kálmán nem szorult arra, hogy megaranyoztatásához összezúzzanak néhány kath. szentségtartót és áldozati kelyhet. Pap Gábor püspök nyilatkozaataiból olyan tónus hangzik ki, a milyen XVIII. században a Károlyi Gáspárok elkeseredett vallásharczaiban volt divatos. A művelt kath. közönség megdöbbenve vette tudomásul a komáromi ribilliót. Mert a jubileum örömserlegével megmérgezték felekezeti és társadalmi békénket s olyan veszedelemkeltő és hadüzenő felekezeti igéket hangoztattatok a milyenekre a békésen fejlődő Magyarországnak soha szüksége nincsen. Ő s z i s a i s o n. Esztergom, szept. 10. A fecskék kivándorlásával megkezdődik az őszi saison, mely mindenütt, ahol kultúra van, fokozottabb szellemi élvezeteket s igy kellemesebb társadalmi viszonyokat teremt. Esztergomban a saison mjorte sokkal tovább tart, mint más nagy városokban, ahol már szeptember elejével végződik a nagy társadalmi vakáczió. Mert sokkal kevesebb szellemi tó- A f@Ffé ¥ © Fs írta : SZABÓ LÁSZLÓ. Balogh hadnagy amint magára maradt, szokása ellenére kezdte végig méregetni a szoba padlóját. Szemei sötéten bámultak a határozatlanba anélkül, hogy bármi tárgyon is megakadnának ; arczára halálos sápadtság ült s az ajkait olykor ideges remegés fogta el. Minden jel arra mutatott, hogy nehéz csatát viv önmagával. Az a büszkeség, dacz, elszántság, mely a katona sajátja egy időre erőt adott neki. Majd rá parancsolt idegeire s ugy tartotta magát, amig lehetett. Mikor még ez sem használt, apellált önérzetéhez. Hiába ennek sem volt foganatja. Egy daczos mozdulat még, egy heves lábdobbantás s a koczka eldőlt . Balogh utolsó positióját is elveszte. Olyan intensiv, olyan gyors volt a belső támadás, hogy nem bírt neki ellenállni többé. Mert hiszen vad, viharos csatába kellene mennie, bömbölnének körüle ágyuk, pattogna kartács, sivítana a kósza golyó, hát ott ember volna a gáton, de azzal a démonnal, mely belsejét marczangolja, hasztalan küzd, hasztalan birkózik , az leveri a lábáról. Pedig egy kis ostobaság, egy kis meggondolatlanság az egész és mégis vége mindennek ; az ember nem ember többé, legalább ő már nem az. Mily különösek az élet urai, milyen kiszámíthatlanok ! De hogy is juthatott idáig ? Gyerek ifjú volt még, telve százféle vággyal, reménnyel, de semmi határozott czéllal. Lelkesült, buzgott minden jóért, nemesért ; utálta a hétköznapi egyhangúságot s félreértette, nem ismerte az úgynevezett okos higgadtságot. Izgékony, pezsgő vére kiverte őt e külbenyomások hullámzó tengerére ; sokáig bolyongott ott és sehogy sem tudta megtalálni az irányt, mely elvezetné őt a kevésbé változatos, de biztos és hasznos révbe. Impressziói vezetitek őt egyik nap ide, a másikon amoda ; csupán egy homályos általános eszme kisérte mindenüvé : szeretett volna mindenkénen kiemelkedni a szürke, tucat emberek tömegéből. S bár a homályon nem tudott áttörni, mégis mindig e gondolat körül csapongtak vágyai, reményei. Ám egyszer a köd szétszakadt, eloszlott s csodás világ bontakozott ki belőle. Úgy hatott rá a látvány, mint a szomjúhozó, éhező, hányt-vetett hajósnépre, ha hetek, hónapok után a véletlen játékából, váratlanul egy délszaki panoráma tárul elébe, bujazöld, virágos mezőkkel, árnyas csalitokkal, sátoros banánokkal, aranyfürtös datolya pálmákkal, káprázatosan ragyogó madárfelhőkkel. Azt hitte, ez az ami után lelke öntudatlanul szomjúhozik. Katonák jöttek a csöndes vidéki városkába. Egytől-egyig nyalka vitézek. Forgós tollú csákó fejükön, csörgős kard oldalukon, fényes, sarkantyús csizma lábukon. A vállukon zsinóros prémes mentét lengetett a szél, míg alattuk délczeg paripa flixánkoltc. Azután micsoda menydörgő moraj kísérte ezt a déli csapatot, ha neki vágott a mezőnek, mint úszott a verőfényben a sok forgó, csillogott, ragyogott a napsugárban fürdő kard ! Akár mit mondjanak varázsszép volt ez ! Hozzá meg a színdús kép úgy változott, mint a kaleidoszkóp, elszédítve az ámuló fiút. Ebben a pillanatban határozott: katonává akart lenni. Akadtak ugyan tapasztalt, okos férfiak, akik őszinte jó akarattal megmutatták neki az érem másik oldalát is, akik elősorolták a kellemetlenségeket, bajokat, melyek a fényes egyenruha alatt rejtőznek, de a fiú most az egyszer állhatatosan megmaradt elhatározása mellett. Jól van, az apa engedett tisztképző intézetbe adta a fiát. És ő tanult és ő mindig az elsők közt volt, mert lelkesült pályájáért s fényes carterről álmodott. Csak néha-néha futó árnykényt sötétítik el a jövő kiszínezett képeit egy pillanatra ama perczei, melyeket könnyű természetéből folyó meggondolatlanságaival keserített meg. Végre egy szép napon — neki ez volt a legszebb napja, ahi most is emlékszik tisztán, mintha most történnék az egész, — megjött a hadnagyi kineveztetccse. Lelophatta már az égről azt a két csábos csillagot, az aranyosokat, melyek annyiszor világiták be biztató fényükkel néma éjszakáit ; felölthette fényes, csillogó egyenruháját. Akkor az ezredhez került a jó, a vig, a galant fiuk közé. Etanem átka volt az a forró, az a túlságosan pezsgő vér, mely mindig túlhajtotta a mértéken, hát még most, midőn annyi alkalom kínálkozott az ébredő szenvedélyek nyilvámolásának. Megkezdődött az uri élet, a vidám, a gondtalan. Mohón utána nyúlt az élet örömeinek s a perczeknek szorgalmasan letördelő virágait. Ilyennek született ő, és közelében nem volt senki, a ki megállítsa, a ki mondaná : eddig és ne tovább ! De azért voltak komolyabb világosabb pillanatai is, a midőn gondolkozóba esett, a midőn belátta, hogy az életnek, magasabb, nemesebb czéljai is vannak, mintsem a kalandor elvek hajhászása ; a mikor undor