Esztergom és Vidéke, 1892 (14. évfolyam, 1-105. szám)

1892-09-11 / 74. szám

ESZTERGOM­I VIDÉKI! T . # Városi és megyei érdekeink közlönye.* u , MEGJ­OLENIK 11ETENKINT KÉTSZER: °*­ _ J HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG* HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szóig 75 kr, 100- i­g PÉU.1.Z-HÁZ, PÜL.IS/JNT, ' m­m * 1­0 i ^J^Ű 1­2 ** 9­5 ELŐFIZETÉSI ÁR: hová a lap szellemi részét iHeti? közlemények küldendők. t­­ y & J Etrész évre 6 frt — kr. _ v M MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab-Fél éve ----- -- S frt — kr. K­I­A­D­Ó-H­I­V­A­T­A­L­­­ban közöltetnek. * Negyedévre - - 1 frt 50 kr. SZÉCHLÉNYI-TÉSt 832, " Egy szám­ára 7 kr. hová a lap hivatalos < ;s míg&u hinl«rései, a nyiUtóibe szint közle­ NYILTIEB sora 20 kr. ^ ——— 9 menyek, előÖltetási pénzek PÍI reklam­álások intézet'Hfc . f| A hercsegprim&s DyUatkolataL Lapunk legutóbbi számában «V­i­har vagy béke* czimü czikkünk­ben rámutattunk a komáromi szuperin­tendens harczias föllépésének inkorrekt mivoltára s nem kételkedtünk egy per­czig sem abban, hogy Vaszary Ko­los herczegprimás az első adandó al­kalommal meg fogja adni a tapintatlan támadásra a kellő választ. Az alkalom nem váratott magára. A Budapesti Hírlap tudósitója föl­kereste a prímást, a ki megnyilatkoz­ván a komáromi hazafiasabb búrokat tüntetésekről, a leg­pendítette meg s ezúttal ismét fényes tanúbizonyságát adta annak, hogy valójában a «Béke» apostola. A tudósító a herczegprimás nyilat­kozatairól a következőkben számol be: A komáromi tüntetés nagyon meglepte a he­rczeg­prímást. Nem az bántja, hogy személyét belevonták a kíméletlen támadásba, hanem bántja, hogy minden kritika alatt álló módon megtámadtak mindent és mindenkit, a­mi és a­ki katholikus. A herczegprí­más véleménye szerint a komáromi ese­ményeknek beláthatlan következményei lehetnek. Mert megszoktuk — úgy­mond — hogy egyesek, hírlapi czik­kekben vagy szónoklatokban, megtá­madják az egyházat vagy a papságot, — hanem páratlan eset hazánk törté­netében, hogy a protestantizmus h­­i­v­a­t­a­l­o­s­a­n, templomban, hi­vatalos emberei által támadjon a katholikus egyházra és a katholi­kusokra. A herczegprímás továbbá kifejtette, hogy a katholikusoknak az elkereszte­lési kérdésben elfoglalt álláspontja nem sérti a protestáns hitelveket, de a­mit a protestánsok követelnek, az elfogad­hatlan a dogmák szempontjából. A vi­tának a szülők természetes joga alap­ján való elintézése nem ütközik sem­miféle hitrendszerbe. Azt a logikát pe­dig éppenséggel különösnek találja a herczegprimás, hogy a protestáns val­lásért buzogni erény és hazafiúi nagy cselekedet embert, ha legyen, mig a katholikus vallása mellett buzgólko­dik, ultramontánnak nevezik vagy ép­penséggel hazaárulónak akarják bélye­gezni. A mi a herczegprimást leginkább bántja, az Pap Gábornak az az inkri­minácziója, hogy a szabadság, a hala­dás, a tudomány és a modern kultúra keretéből kizárja, sőt e kerettel össze­férhetetlennek tartja a katholikus egy­házat. — Hát mi katholikusok tudatlanok, buták és reakczionáriusok vagyunk ? kérdezte szelídeden, de sértett önér­zettel a herczegprímás. Hát a haza nem valamennyiünké és a hazafiság csak a protestánsok erénye ? Félek, hogy Komáromban mély sebet ütöttek a haza testén és meggyöngítették a magyar állam erejét. A primás pá­sz­tor levelet fog papságához intézni, a melyben türelemre, mér­sékletre és okosságra fogja inteni és föl fogja hívni a papsá­got, hogy ne ragadtassa magát el a re­torzióig és ne h­a­r­c­z­o­l­j­o­n az iz­gatás fegyverével. A herczegprimás végül még azt mondta, hogy ő csak hazáját félti és nem egyházát. A vallási viszálytól retteg, mely alapjá­ban megrendíthetné a magyar államot.­­— Azért fordulok főpásztori sza­vammal a papsághoz, fejezze be sza­vait, nehogy a templomi szószékre vi­gyék a dolgot, hanem hogy nyugodtak maradjanak, bízzanak az Istenben és ügyük igazságában. Az„E$Érpíszík”tárcája ODA VÁG A NAP •­­ : Oda vág a nap az erdő tetejére, De bele nem szállhat, nem fogadja be a Lombos erdő szive, lombos erdő mélye. Ugy ég egész nyáron könyörgő sugara . . . De a büszke erdő koszorús fűjével. Tagadólag int csak, esengő szavára. A szegény sogarat van ki szánja mégis . . . Én járok ki hozzá, s elmondom neki, hogy Egy kis leány szivével, ép ugy vagyok én is! • . . . . Lesz-e még az erdőn, virág hervadása ? Kihű­lt őszi napnak bágyatag sugarán, Levél sárgulása, őszi lomb hullása? S lesz-e, lesz-e elég kénye a felhőnek? — Hát nekünk, hát nekünk ? — elsiratni sorsát. A szegény sugárnak, a szegény erdőnek ?! SZABOLCSKA MIHÁLY. A komáromi ribillió. Esztergom, szept. 10.­­ Igen tisztelt Szerkesztő ur! A napokban Kun Miklós nagy­igmándi országgyűlési képviselővel talál­kozván, jóval a jubileum előtt, megjósolta nekem, hogy a Tisza Kálmán jubileu­mának nagyon diszharmonikus vége lesz. A jóslat bejtött. A komárom megyei ellenzéki érzelmű választópolgárok ugyan egy csöpp ür­möt sem ejtettek a kálomista primás örömpoharába, hanem azért az u. n. egyházkerületi jubileumból mégis or­szágos vallásvillongás tört ki. A ko­máromi felekezeti gyújtogatás az egész országot bevilágította s a béke őszinte emberei, a fejüket csóválva kérdezték : Hát ugyan mitől jó ez a komáromi ribillió ? * Használ valamit a kálamistaságnak ? Árt valamit a katholikusságnak ? Sem az egyiknek, sem a másiknak, hanem a harmadiknak árt: a feleke­zeti békének a testvéri harmóniának, a külömböző oltárokon áldozó egyetértésének és összetartásának. hívek A felekezeti türelmetlenség komá­romi gyujtogatói nagyon sok felelő­séget tartoznak a lelkekre venni, övéké a ribillió minden ódiuma Tisza Kál­mán nem szorult arra, hogy megara­nyoz­tatásához összezúzzanak néhány kath. szentségtartót és áldozati kelyhet. Pap Gábor püspök nyilatkoza­a­taiból olyan tónus hangzik ki, a milyen XVIII. században a Károlyi Gáspárok elkeseredett valláshar­czaiban volt divatos. A művelt kath. közönség megdöb­benve vette tudomásul a komáromi ri­billiót. Mert a jubileum örömserle­gével megmérgezték felekezeti és tár­sadalmi békénket s olyan veszedelem­keltő és hadüzenő felekezeti igéket hangoztattatok a milyenekre a békésen fejlődő Magyarországnak soha szük­sége nincsen. Ő s z i s a i s o n. Esztergom, szept. 10. A fecskék kivándorlásával megkez­dődik az őszi saison, mely mindenütt, a­hol kultúra van, fokozottabb szellemi élvezeteket s igy kellemesebb társadalmi viszonyokat teremt. Esztergomban a saison mjorte sok­kal tovább tart, mint más nagy váro­sokban, a­hol már szeptember elejével végződik a nagy társadalmi vakáczió. Mert sokkal kevesebb szellemi tó- A f@Ffé ¥ © Fs írta : SZABÓ LÁSZLÓ. Balogh hadnagy amint magára maradt, szokása ellenére kezdte végig méregetni a szoba padlóját. Szemei sötéten bámultak a határozatlanba anélkül, hogy bármi tárgyon is megakadnának ; arczára halálos sápadt­ság ült s az ajkait olykor ideges remegés fogta el. Minden jel arra mutatott, hogy nehéz csatát viv önmagával. Az a büszkeség, dacz, elszántság, mely a katona sajátja egy időre erőt adott neki. Majd rá parancsolt idegeire s ugy tartotta magát, a­mig lehetett. Mikor még ez sem használt, apellált önérzetéhez. Hiába­­ en­nek sem volt foganatja. Egy daczos moz­dulat még, egy heves lábdobbantás s a koczka eldőlt . Balogh utolsó positióját is elveszte. Olyan intensiv, olyan gyors volt a belső támadás, hogy nem bírt neki el­lenállni többé. Mert hiszen vad, viharos csatába kellene mennie, bömbölnének körüle ágyuk, pat­togna kartács, sivítana a kósza golyó, hát ott ember volna a gáton, de azzal a dé­monnal, mely belsejét marczangolja, hasz­talan küzd, hasztalan birkózik , az leveri a lábáról. Pedig egy kis ostobaság, egy kis meg­gondolatlanság az egész és mégis vége mindennek ; az ember nem ember többé, legalább ő már nem az. Mily különösek az élet urai, milyen kiszámíthatlanok ! De hogy is juthatott idáig ? Gyerek ifjú volt még, telve százféle vág­gyal, remén­nyel, de semmi határo­zott czéllal. Lelkesült, buzgott minden jó­ért, nemesért ; utálta a hétköznapi egyhan­gúságot s félreértette, nem ismerte az úgy­nevezett okos higgadtságot. Izgékony, pezsgő vére kiverte őt e külbenyomások hullámzó tengerére ; sokáig bolyongott ott és sehogy sem tudta megtalálni az irányt, mely elvezetné őt a kevésbé változatos, de biztos és hasznos révbe. Impressziói vezet­itek őt egyik nap ide, a másikon amoda ; csupán egy homályos általános eszme ki­sérte mindenüvé : szeretett volna minden­kénen kiemelkedni a szürke, tuc­at emberek tömegéből. S bár a homályon nem tudott áttörni, mégis mindig e gondolat körül csa­pongtak vágyai, reményei. Ám egyszer a köd szétszakadt, eloszlott s csodás világ bontakozott ki belőle. Ú­gy hatott rá a látvány, mint a szom­júhozó, éhező, hányt-vetett hajósnépre, ha hetek, hónapok után a véletlen játékából, váratlanul egy délszaki panoráma tárul elébe, bujazöld, virágos mezőkkel, árnyas csalitokkal, sátoros banánokkal, aranyfür­tös datolya pálmákkal, káprázatosan ragyogó madárfelhőkkel. Azt hitte, ez az a­mi után lelke öntu­datlanul szomjúhozik. Katonák jöttek a csöndes vidéki város­kába. Egytől-egyig nyalka vitézek. Forgós tollú csákó fejükön, csörgős kard oldalu­kon, fényes, sarkantyús csizma lábukon. A vállukon zsinóros prémes mentét lengetett a szél, míg alattuk délczeg paripa flixánkoltc. Azután micsoda menydörgő moraj kísérte ezt a déli csapatot, ha neki vágott a me­zőnek, mint úszott a verőfényben a sok forgó, csillogott, ragyogott a napsugárban fürdő kard ! Akár mit mondjanak varázs­szép volt ez ! Hozzá meg a színdús kép úgy változott, mint a kaleidoszkóp, elszédítve az ámuló fiút. Ebben a pillanatban határozott: katonává akart lenni. Akadtak ugyan tapasztalt, okos férfiak, a­kik őszinte jó akarattal megmutatták neki az érem másik oldalát is, a­kik elő­sorolták a kellemetlenségeket, bajokat, melyek a fényes egyenruha alatt rejtőznek, de a fiú most az egyszer állhatatosan meg­maradt elhatározása mellett. Jól van, az apa engedett­­ tisztképző in­tézetbe adta a fiát. És ő tanult és ő min­dig az elsők közt volt, mert lelkesült pá­lyájáért s fényes carterről álmodott. Csak néha-néha futó árnykényt sötétítik el a jövő kiszínezett képeit egy pillanatra ama perczei, melyeket könnyű természetéből folyó meggondolatlanságaival keserített meg. Végre egy szép napon — neki ez volt a legszebb napja, ah­i most is emlékszik tisztán, mintha most történnék az egész, — megjött a hadnagyi kineveztetccse. Lelop­hatta már az égről azt a két csábos csil­lagot, az aranyosokat, melyek annyiszor világiták be biztató fényükkel néma éjsza­káit ; felölthette fényes, csillogó egyenru­háját. Akkor az ezredhez került a jó, a vig, a galant fiuk közé. Etanem átka volt az a forró, az a túlságosan pezsgő vér, mely mindig túlhajtotta a mértéken, hát még most, midőn annyi alkalom kínálko­zott az ébredő szenvedélyek nyilvámolá­sának. Megkezdődött az uri élet, a vidám, a gondtalan. Mohón u­tán­a nyúlt az élet örö­meinek s a perczeknek szorgalmasan le­tördelő virágait. Ilyennek született ő, és közelében nem volt senki, a ki megállítsa, a ki mondaná : eddig és ne tovább ! De azért voltak komolyabb világosabb pillanatai is, a midőn gondolkozóba esett, a midőn belátta, hogy az életnek, magasabb, nemesebb czéljai is vannak, mintsem a ka­landor elvek hajhászása ; a mikor undor

Next