Esztergom és Vidéke, 1910 (32. évfolyam, 1-100. szám)
1910-01-01 / 1. szám
A XX. század legfőbb jellemvonását e szóban látom: természetesség. Nem a materializmust, sem a -féle naturalizmust értem, mert hiszen az — hála Istennek — meghalt. Zola maga túlélte iskoláját. Hanem épen az iskolák, formák, sablonok hanyatlását, az egyéniség feltörését. Az élet stílustalanságát, amit oly jó és szép így nevezni: természetesség. Tudom, sokan kételkednek ennek valószínűségében. És méltán. Mert hiszen az élet, tudomány és mű vészet nagyon sok példát nyújt ar~rgumentumus ennek ellenkezőjére. Hogy ne menjünk messzire s divatos példát is mondjak: felemlítem az ultramodern Holnap-társaság céhbeli bejegyzett és be nem jegyzett iszatócsait. Ennek receptjén egyenesen ez áll: a természetesség megvetése. (Hogy jómagam is keresztülmentem ezen iskolán, bocsássalak meg. Őszintén bánom esztétikai eltévelyedésemet s mint a tékozló fiú, aki minden kincsét elpaszarolta, megtörten térek vissza a művészet gazdag atyjához, a természetességhez.) Igen, merem mondani, hogy a Holnap versesbolt, amely néven e cég be van jegyezve, holnap már csődöt mond. Ez a század visszatér mindenben a természetességhez s a holnapos divatkilengés eltűnik, mint a hajpor, kot, hurnus vagy a krinolin. S az ecset és véső holnaposai is divatjukat fogják múlni holnap, mint ma divatját múlta a tegnapi secesszió, melyre esküdtek a stiliszták, mint legtökéletesebb iskolára: a stílustalanságra. Szeretnék a természetességtől félő művészeink kezébe egy könyvet adni. Magyarországon nem igen olvassák ezt a könyvet. Mi a művészet? a címe és gróf Tolsztoj Leó írta. Csak annyit mondok róla: Ez a könyv a természetesség himnusza. Nagy jövőt jósolok ennek a könyvnek,de csak egy-két évtized múlva, mikor a művészetet már meg fogják különböztetni a hóbortos allűröktől. Mikor láttam, hogy Blériot fölszállása előtt, az őt körülfogó néprengetegben, ahol ezer kíváncsi szem csüngött rajta, megcsókolta a feleségét: akkor éreztem először, hogy a természetességnél nincs szebb a világon. Az a két összeérő alak s a figyelő tömeg hallgatása, a jövő programmja volt. Szerettem volna hallani is azt a csókot, mert a jövő zenéjét hallottam volna. Negyedmillió ember előtt pirulás nélkül csókolódzni . . . pirulás nélkül megenni az utcán azt a kifiivéget, ami a zsebünkben maradt . .. dúdolni az utcán, ha kedvünk tartja . . . letérdelni az útszéli feszület előtt, ha hiszünk benne . . . bevallani, hogy csak akkor nem hazudunk, ha egyedül vagyunk . . . úgy beszélni másokkal, mintha hátuk mögött lennénk: jaj, mily szép, mily őszinte, emberi, méltóságos és természetes! S ma, Szilveszter napján, itt, az időbeli határkőnél, leborulva szeretném megbánni a múltam, stilizált életemet, cikornyás írásaimat s mindent, ami csinált volt bennem és nem őszinte . . . mert eszembe jutott, hogy Blériot negyedmillió ember előtt csókolta meg a feleségét, anno 1909. okt. 19. Ezen a napon láttam még először a jövőt s e naptól figyelem, hogy ez a század őszintébb lesz napról-napra. Természetesebb lesz, mint amelyikben mi születtünk s minket neveltek. Az a csók Nyugatról jött, mert minden kultúrirányzat onnét indul útnak s igy valószínű, hogy megmarad. Jaj lenne azonban, ha a természetesség divattá fajulna. A legszélsőbbberiségnek eltévedése lenne az emA Rousseau elmélet modern kivitelben kacagtatóbb lenne, mint valaha. S mihelyt divat lenne a természetesség, már megszűnnék természetes lenni. Mert a divat sohasem természetes. A legnagyobb, legöntudatosabb század természetességének szinte öntudatlannak kell lenni. Nem lesznek e században hegyóriások zugaiban aszkétizáló Buddhák , és nem várunk übermenschekre. Sőt még a filosophusok is mind kivesznek. Mondhatnánk, hogy Spencer volt az utolsó filozófus és több nem születik, ki azon törje egész életében fejét: mi volt előbb — tyúk-e, vagy tojás. Hanem jönnek az Edisonok, aviatikusok, kémikusok, akik közül egy többet használ az emberiségnek, mint Schoppenhauer, Spencer, Spinozza összesen. Az uj idők embere őszintén fog élni, ad oculus demonstrálására azon régi elvnek, hogy egy államban még a kuglizok is érnek annyit, mint a filozófusok és költők. Mindezeket merem konzekvencionálni, mert az őszinteség és természetesség szorítja ki helyéből már a kukoricán térdepeltető, szemforgató pedagógiát is. Az iskolákban a hazugságok kora lejárt. Az új és hivatott mesterek jelszava: a leplezetlen őszinteség. Nem azt akarom itt mondani, hogy megfosztják a gyermeket az őt altatgató, szép hazugságoktól, ideáloktól és meséktől. Ez örök tévedése annak a pár lelketlen embernek, akik el akarják orozni a gyermektől a költészetet, a meséket. Mert a mese legprimitívebb és legtermészetesebb költői megnyilatkozás. Csak addig boldog az ember, míg hisz a mesékben. íme, Maeterlinek legújabb darabja, Uoiseati öeu, így végződik: Tyltyl kezéből kirepül a kék madár, a gyermekmese örök szimbóluma és sírva szól Tyltyl a közönséghez: — Kérem, ha valamelyikük megtalálja majd a kék madarat, ugye, visszaadja nekünk? Nagy szükségünk van rá, mert mi boldogok akarunk maradni! Új esztendő jön, őszintébb, természetesebb. És én szeretném minden gondolatomat kiszórni az új időkhajnalán, odaadni mindenemet ennek az őszintébb kornak. A Kaszinó közgyűlése. Az Esztergomi Kaszinó, városunk ezen régi és előkelő társas egyesülete, december 26-án, karácsony másod ünnepén tartotta 65-ik évi rendes közgyűlését, a tagok impozáns részvétele mellett. A közgyűlést dr. Perényi Kálmán elnök szép és tartalmas beszéd keretében nyitotta meg. A tetszéssel és tapssal fogadott elnöki megnyitó után dr. Brenner Antal titkár felolvasta évi jelentését, a kaszinó 1909. év történetéről és az egyesületi élet számottevő mozzanatairól. A nagy gonddal összeállított jelentésből megállapíthattuk, hogy a kaszinó tagjainak száma évről-évre emelkedik, az egyesület pedig városunk társadalmi életében az elmúlt évben is élénk részt vett, különösen a kaszinó kebelében működő műkedvelő társaság sikeres tevékenykedése által. Majd behatóan ismertette a kaszinó pénzügyi helyzetét, mely javításra szorul, mert a tagok egy része a tagdíj fizetési kötelezettségeknek nem felel meg. " Az egyesület társas életének ismertetésénél, egyrészt megállapítja, hogy az egyesületi élet városunkban általában pang, amennyiben az egyesületnek látogatottsága miatt általános a panasz, másrészt az utóbbi időben a kaszinói élet fellendüléséről szólhatunk, melynek állandósítása kívánatos. A közgyűlés a titkári jelentést, melyből csak részleteket ismertettünk, tetszéssel fogadta és ezért a titkárnak köszönetet szavazott. Majd felolvasta a titkár a számvizsgáló bizottságnak a zárszámadásra és az 1910. évi költségelőirányzatra vonatkozó javaslatát, melyeket az utóbbi kivételével a közgyűlés magáévá tett. A választmánynak a tagdíj felemelésére vonatkozó indítványát a közgyűlés csak elvben fogadta el, de ezt egyelőre nem lépteti életbe. A költségvetés elfogadása után a tisztikar megválasztása következett, mely idb. Brenner József korelnöklete alatt a mult évi eredménnyel végződött, vagyis a tisztikar és választmány maradt a régi. A választmányba uj tagul Bachl Lajos választatott meg a templom aranygombos tornyára, akkor gyújt rá nótájára Isten igazában. Marci, a bozontos purdé, úgy áll a vacok előtt, mint mikor a vízisikló megigézi a varangyot. Az se tud mozdulni se előre, se hátra; pedig érzi, tudja, hogy előtte áll a veszedelem. A Marci gyerek is tudja, érzi, hogy a távolról odahangzó bűvös hangokra nézve nagy veszedelem. De mit neki a veszedelem ! Fülével, szemével, szájával szívta be mohón azokat a zsongó, zengő bájos hangokat. A falubeli atyafiak, a „művis urak" bent a faluban május elsejét köszöntötték. Meg kellett előzni a füsti fecskét, hogy a szomszéd falubeli urakat is ágyban találja még a muzsikaszó. Marci nagy fekete szemei kitágultak, visszafojtott lélegzettel hallgatta az ő füleinek oly kedves zenét. Mikor az utolsó taktust is elvitte fülei mellett a reggeli szellő, még akkor is ott, ugyanazon helyben állott a füstös rajkó, sóvárgó szemekkel nézett a falu alatt elvonuló banda után. Mint a vadludak lépegettek rendben egymás után a „művis urak". Elül haladt a primás. Hóna alatt szorongatva szerszámát, gondosan begöngyölítve a zöld zacskóba, hogy megvédje a húrokat a reggeli harmattól. A karaván hátulján ballag a nagybőgős meg a cimbalmos, nagyokat nyögve a nehéz szerszám súlya alatt. — Milyen szép legények, — sóhajtott fel Marci. A primás terebélyesÍ*fehér búr kalapja, nagy csokorra kötött tulipiros nyakkendője, oda villogott a reggeli szürkületben. A nagybőgős fején egy tobákszínű összegyűrt cilinder, ezt kiegészítette a hosszú, bokáig érő mencsikor, melynek szárnyai alól elővillogtak meztelen lábszárai. Elővigyázatból topánjait egy madzaggal összebogozva felakasztotta a bőgő kacskaringós nyakára, nehogy a harmat lemarja róla a mai ünnepélyes alkalommal rákent mázt. Ahány „műves", annyiféle ruha, ahány darab, annyiféle divat, kit itt, mit ott akasztott a cigányra valamiféle gavallér; de még igy is urak ők, még pedig „művis urak". — Nem is ám ilyen sarat tipró malacs, mint az sereg Marcsiny falamiája. Sóhajtott fel Marci keserűen, mikor már elfedte a lombosodó füzes sóvár szemei elől, a vonuló karavánt. — Hejh ! Csak egyszer az Istenke pottyantana le a magas menjő országból nekem egy hegedű. Még mindig füleibe zengett a nóta. Fölkapott egy száraz fadarabot, álla alá fogta mint primás a hegedűt és húzta, oly érzéssel húzta rajta végig a hajlékony fűzfavesszőt, a képzelt vonót. Az ébredő pacsirta adta hozzá a nótát. Marci szemeiben kiült a tűz,mint a felkelő nap koronája lövelte a fekete szempár a sugarakat. Teste ingott-bingott, mint a hajlékony nádszál az érzelem hatása alatt, pedig csak egy érzéketlen, hangtalan száraz fát szorongatott az álla alatt. Hátha az a száraz fa valódi, zengő bongó hegedűvé változna át kezében. Marci gyerek gondolt egyet és oda csapta azt a hangtalan száraz fát a dagadozó keverékbe. Úgy, ahogy volt, útnak indult. Ment-ment, amerre vitte vágya, hogy keressen valahol a nagy világban egy igazi hegedűt, mely hangot ad, ha a nyirettyű végig siklik a felajzott húron. Az öreg dade, mikor a nap első sugara beszűrődött a ponyvasátor repedésén, egy nagyot nyújtózott, kidörgölte öklével szemeiből a beszorult álmot. Reggeli köszöntésül végig nyújtott egyet a rajkón, amelyik a keze ügyébe esett. A borzas nebuló sivítva ugrott talpra s mint a megzavart hangyaboly tódult ki a rajkósereg a füstös vacok nyilasán. — Mintha egyel kevesebben volnának ezek a rajkók, mormolja az öreg. — Sebaj ! Legalább nem kir ennyi, úgy is van elig ebbil az Isten áldásbul. Több a rajku, mint a karé kenyér. Sokszor eljöttek a szép májusi napok , a parti fecskék is sokszor visszatértek elhagyott fészkekbe, de a Marci gyerek nem tért vissza többé, hogy öklével dagassza a kemény sarat. Ki is volt volna már arra a nyurga, bozony a lurkóra. Az öregnek elég gondot az élet, meg a kurtaszárú makrapipa em akarta eregetni oly vigan a bodc • öt, mint régen. Vagy a pipa, var adő ott rosszabb azóta. Egy fővárosi fényes káves termében húzta a cigány a szebbnél-szebb búsuló magyar nótákat. A hatalmas tejüveg ablakokon átszivárgott a fény, átzsongott a szívbeható nóta. Egy nyurga cigánylegény a falhoz simulva, rozoga hegedűjével kisérte a nótát. Olykor-olykor belefújt meggémberedett markába, hogy erősebben tudja fogni a nyirettyűt, hogy ujjai mozoghassanak a húrok fölött. Ugy sírt, ugy panaszkodott az a rozoga, ütöttkopott hegedű. Hol csicsergett, fészek peremén gubbasztó füsti mint a fecske, hol pedig zúgott-búgott, mint a fenyves mélyén a vadgalamb, a fészkén ülő párja mellett. Egy késői vendég, valami művész nemzedék talán, sokáig ott állott a boltozott ívű bejárat alatt. Hallgatta, szívével, lelkével hallgatta az ütött-kopott, enyvezett hegedűt. Mikor bent a fényes teremben elhallgatott a cigány, elnémult az ablak alatt is a nóta. A rongyos cigánylegény hóna alá fogta kedves szerszámát a rongyos hegedűt. Az a késő vendég követte lépésről-lépésre a fiút, csak nem engedi elveszni, az utca sarába beletiporni a talált, köszörületlen gyémántot. Most ugyanazon kávéház fényes balkonján húzza a legszebb nótákat Banda Marci, ahol az utcán őt felszedte a jószívű késői vendég.