Esztergom és Vidéke, 1913 (35. évfolyam, 1-101. szám)

1913-01-01 / 1. szám

2 Szellemi támogatáson értjük városunk és megyénk hivatott tollforgatóinak közleményeit, melyeket bizalommal, várunk és örömmel fogadunk. Az anyagi támogatáson pedig a közönségnek lapunk előfizetőihez minél nagyobb számmal való csatlakozását gondoljuk. Jól tudjuk, hogy az „Esztergom és Vidéke“ előfizetői a legutóbbi képviselőválasztás idején az akkori szerkesztőség kevésbbé tapintatos eljárása miatt nem csekély mértékben megfogytak. De azt is tudjuk, hogy az akkor jogos elhagyás okai immár teljesen megszűntek, és semmi érthető akadálya többé annak, hogy régi barátaink visszatérjenek hozzánk. Szűnjék meg közöttünk a bizalmatlanság ! Lépjen helyébe a kölcsönös megértés, megbecsülés és jó reménység uralma, hogy bizton fakadhasson nyomában szűkebb hazánk, városunk és megyénk előbbrehaladása és boldogulása. ESZIEIRGOM és VIDÉKE. Vaszary bíboros és Esztergom városa. Két cikk. irta étkei Prikkel Márián. I. A mai nappal új időszak kezdődik Esztergom város és az esztergomi főegyházmegye életében. Vaszary Kolos biboros saját búcsúzó szavaiként „testi erőinek napról-napra való megfogyatkozásától indítva, a pápa és a király beleegyezésével lemondott az esztergomi érseki székről. Helyét a király és a pápa magas kegyelméből Csernoch János kalocsai érsek foglalja el. Nem érezzük magunkat feljogosítottaknak arra, hogy a lemondásnak és a kinevezésnek a napilapokban úgyis túlon-túl megtárgyalt kulisszatitkaival foglalkozzunk. Egyaránt visszatart bennünket ettől igazságérzetünk és jó ízlésünk. Véleményünk szerint minden üres szóbeszédnek és felületes vagy rosszakaratú vádaskodásnak el kell némulnia a visszavonuló elődnek azon félre nem érthető egyenes kijelentése után, hogy „testi erőinek megfogyatkozásától indítva“ mondott le magas állásáról. Következőleg határozottan elitéljük mindazt az igaztalan támadást, melyekben az utódnak érdemetlenül része volt, — főleg azért, mert ő rá esett a betöltést intéző faktoroknak választása. Nyíltan kijelentjük, hogy előttünk Csernoch János személye — ki a népből küzdötte fel magát ésszel és munkával a legmagasabb polcra, tehát győzelme a demokrácia diadala!— teljes mértékben rokonszenves, hivatottsága minden kétséget kizáró, leereszkedő nyájassága szeretetre méltó, ismert jószívűsége bizalmat ébresztő. Szóval, mi föltétlenül osztozunk azoknak véleményében, akik őt elfogulatlan lélekkel, örömmel, hódolattal és a legjobb reménnyel köszöntik a prímási széken. Amidőn azonban ezt meggyőződésszerűen ünnepiesen valljuk, ugyanakkor nem hallgathatjuk el igazságérzetünk szavát, mely arra késztet-ösztönöz bennünket, hogy bár kettyűs kézzel, de okvetlenül fölfedjük egy kissé azt a feledés sötét szemfödelével szokatlanul gyorsan leterített kapcsolatot, mely városunkat a visszavonult elődhöz két évtizeden át fűzte, s amelynek megszűntén az intéző körök oly könnyű szívvel és hűvös előkelőséggel tértek napirendre. Nem vádolunk, nem gyanúsítunk senkit, se hivatalokat, se egyéneket; mi csupán rideg tényeket kívánunk megállapítani és a be nem avatott közönséget felvilágosítani, így elsősorban meg kell állapítanunk azt a fő-fő tényt, hogy Vaszary bíboros és Esztergom városa között nem volt valami benső, szívélyes viszony. Ezt ugyan nem volt alkalmunk kezdettől fogva figyelemmel kísérni, mindamellett a közelmúltban fölmerültek előttünk egyes szimptómák, melyekből logikai biztossággal következtethettünk rája. Kettőt fölemlítünk közülük. Tavaly szem- és fültanúi voltunk egyik városi közgyűlésen a következő érdekes jelenetnek. A főjegyző felolvasta Vaszarynak köszönő levelét, melyet a városnak 20 éves primási jubileumára küldött üdvözletére irt. Mikor a levélnek befejező részéhez ért, melyben a főpásztor áldását adta város haladására és lakóira, egyik szókimondó városatya (nem a nemzetből !) hangosan felkiáltott: „Elég volt már az áldásból, pénzt is szeretnénk már látni !“ S a kevésbbé sikerült élete majdnem nevetésig fokozódó derű ejtette hatalmába a tekintetes közgyűlés tagjainak nagyobb részét. A másik eset közelebb van hozzánk. Alig pár hete történt. Amint Vaszary lemondása hivatalos megerősítést nyert, a város érdemes tanácsa hosszabb feliratban búcsúzott el tőle a lakosság nevében. A feliratot a helyi lapokban közzé is tették. Elovastuk. Ki tagadhatná, hogy szépen, ékes stílusban volt megírva. Mint szokták mondani: a nemes tanács „megadta a módját“. De szóvirág ide, szóvirág oda, — mi egy kissé hűvösnek találtuk! Újra elolvastuk, — még hűvösebbnek tetszett előttünk. Nem vagyunk maliciózusak, de meg kell vallanunk, hogy a második elolvasáskor önkénytelenül eszünkbe jutott Horvát Boldizsárnak, az egykori szellemességéről híres igazságügyminiszternek következő epigrammja („Áthelyezett főispánhoz“): Úgy szeretőnk , szivünk mélyéből jó a köszöntés : Tartson a jó Isten ! — súgja remegve imánk. Értened ezt úgy kell , hogy tartson az Isten, ahol vagy; Mert másképp félünk, még ide visszakerülsz. Ujféle tenort olvastunk mi ki a tanács búcsúzó iratából. S ami kétségünk még fennmaradt az irat igaz értelmét illetőleg, csakhamar eloszlatta az a kommentár, amely a búcsúirattal egy időben hosszabb vezércikk alakjában jelent meg egyik laptársunkban. Ez minden kétséget eloszlatott bennünk afelől, hogy az analógiánk valóban találó volt. Rosszmájú emberek (amilyenek Esztergombóa is akadnak, bár kisebb számmal!) akkoron kapcsolatot kerestek a hivatalos búcsúzó irat, meg a kommentár — vezércikk szerzősége között, de mi nem hittünk nekik, nem is akartunk a szerző után kutatni, mert a személyeskedés teljesen távol áll tőlünk ! Elég az hozzá: nyílt titok, hogy egyrészt Vaszary bíboros és Esztergom városa között nem volt valami benső, szívélyes viszony, másrészt a város vezetősége tagadhatatlanul hűvösen búcsúzott el tőle. Hogy igazság szerint-e, az már más kérdés! Elismerjük: a látszat bizonyos mértékben azok mellett szólott, akik Vaszaryban nem látták a város igazi, őszinte barátját. Elismerjük, hogy a volt prímás százezres alapítványokat nem tett székvárosa javára. Elismerjük, hogy székhelyétől való állandó távolléte bizonyos anyagi és erkölcsi kárára volt a városnak, ha nem is oly mértékben, mint a könnyelmű ítéletnek hirdetni szokták. Elismerjük, hogy a város fejlődésének egyes égető kérdéseit jóval könnyebben meg lehetett volna oldani, ha az egyházfejedelem egy-egy jó szót szól vala érdekükben a kormány tagjainál, amint aligha tette ! Stb., stb. Ám ha viszont fölvetjük a kérdést: kötelezően várhatta-e mindezt a város Vaszarytól; s történt-e valóban jogsérelem rajta, hogy ilyetén reményei nem teljesedtek?, — legjobb meggyőződésünk szerint nem merünk igennel válaszolni. Kétségtelenül szép és emlékezetre méltó dolog lett volna, ha Vaszary ezeket is megteszi székvárosának , de neheztelni, vagy’ egyenesen a jóindulat hiányát tenni fel róla az elmaradásukért, minden bizonnyal helytelen és méltánytalan eljárásra vall. Mikor a lemondás és visszavonulás ténye köztudomásra jutott, a legtöbb ember csak azt hangoztatta: mit nem tett Vaszary Esztergomnak. Arról, hogy A tótok és oroszok közt ritka a gonosztevő, az üres romok többnyire üresek, de tele vannak ezek a magyarok és oláhok közt. Legtöbb zsivány fordul elő Biharban, Borsodban, Hevesben, Zalában, Somogyban, részint Gömörben is. Valahányszor az emberek veszekedésre fakadnak, a német kiabál és fenyeget; a horvát káromkodik ; a német üstökbe kap; a tótok pofozzák és döfik egymást; a magyarok vérig verekednek; a cigányok farmolják az orcákat; az oláh agyonüt. A magyar, ha esküszik, az Istent hívja tanúbizonyságul ; a tót és sváb ördögnek ajánlja magát. A magyar nyelv hathatós, ékes, erős hangú; a tót lágy, csendes, folyó. Olyanok a nemzeti karakterek is: a magyar tüzes, az indulatokban hamar felgerjesztetik ; a tót hidegebb vérű, nem fakad ki oly sebesen. Az első tehát alkalmasabb szeretőnek, a második házastársnak az első ostromlásra, a második védelmezésre. A literaturában legnagyobb lármát tesz a német; a magyar nyomban követi; a tótok igen ritkán jeentik magukat; az oláh, orosz, horváth, vend majdnem örökké hallgatnak. Vallásában a magyar megnyugodva hiszen atyái után, de nem hajlandó a babonára; a tót áhitatos, erősen fohászkodik a szentekhez ; a sváb nagyon kegyes, a babonaság otthon van közöttük ; az oláh, orosz a horváttal együtt csupa vastag babona; a cigány teljességgel alkalmatlan a vallásbeli mártíromsághoz, mert ő neki legkisebb gondja a vallására. A lutheránus megelégszik templomjának tetején 1 kereszttel; a pápistáknak duplás kell; az oroszoknak és rácoknak majd hármas sem elég; a kálvinistáknak egy sem kell. A pápisták karácsony előnapján böjtölnek ugyan, de este jóllaknak böjti ételekkel; a tót lutheránusok igazán böjtölnek egész nap, de este kolbászt is esznek káposzta lévben ; az óhitüek böjtölnek, de éheznek is ám erősen. S igy tres cum faciunt idem, non faciunt idem (mikor hárman ugyanazt teszik, — nem ugyanazt művelik). A pápistáknak legfőbb dolga a mise az isteni szolgálatban ; az óhitüeknek a bojt ; a protestánsoknak a prédikáció. Gazdálkodásban szereti a magyar a mezei széles munkát ; a sváb kisebbre szorítja magát, de jobban kimivel és megtakarít mindent ; a tót mind a kettővel tart ; az oláh a fejős marhát szereti legeltetni ; az orosz legalkalmasabb lett volna a paradicsomba, mivel ő csak az irtásokkal szeret bajoskodni, nem lévén ezeknek trágyáztatására szüksége. A magyar azért műveli földjét, hogy el is adhasson ; a tót, hogy kenyere legyen; a sváb mind a kettőért ; az orosz, hogy a zsidónál pálinkát ihassék ; a rác és oláh, csakhogy éhen meg ne haljon.“ (Folyt, és befejezés köv.) 1913. január 1.