Esztergom és Vidéke, 1925 (47. évfolyam, 1-102. szám)
1925-01-01 / 1. szám
alatt felborítják az álpróféták hamis jelszavai. A forradalom viharja végigzúg a vármegyén is. őt nem ingatja meg, u áll szilárdan, mert bízik a magyar őserőben. Ott van mindenhol, ahol egyéniségével, megkapó szónoki erejével hatni tud az elvakított népre s példát mutat tisztviselő társainak, kik csüggedve, az elveszettnek látszó harcba elfáradva már-már tétováznak: „A becsület mindenek előtt!" És jött a kommün. A nép lelkétől oly távol álló vezetők a hatalom bitorlói érzik, hogy ők csak formailag vezetik a vármegyét, mert bár a terror némává teszi az ajkakat, a szín vekben és lelkekben az igazi jogos, a becsületes neve van bevésődve. E vezető rájuk nézve oly veszélyes nimbuszt megaláztatásokkal akarják csökkenteni, de Palkovics László nem hajt fejet a jogtalanság és becstelenség előtt és féltve őrzött családját bizonytalan jövőnek kitéve, szökni kényszerül De előbb elrejt még valamit Nem családi emlékeit és értékeit, nem bútorait, melyeket lakásának egy részével együtt elkommunizáltak, hanem a Rá nézve legbecsesebb ereklyét, a vármegye Szűz Máriás lobogóját, melyet az istentelen és hazátlan horda pillantásaitól sem hagy beszennyezni. E zászló alatt, az ezeréves szent tradíciókra támaszkodva hívja életre a vármegyét a kommün bukása után, e zászló díszlik ma is íróasztalával szemben s a honfiúi erények ezen szimbóluma vezérli őt ma is minden cselekedetében. Ha valaki, úgy Palkovics László az, aki emelt fővel, elkiismeretének teljes nyugalmával fogadhatja az Irányában megnyilatkozó osztatlan elismerést és ünneplést. S ha mégis az örömkönnyek között a fájdalom könnyei is felcsillanak szemében, vigasztalja őt az a tudat, hogy a velünk összecsatolt testvérvármegye szeretete és tisztelete a mienkével együtt övezi őt és hogy szivéhez nőtt, eltépett járásának népe ma velünk együtt küldi fohászát magyarok Istenéhez, hogy engedje megérnie azt a Neki is nekünk is legnagyobb örömet, hogy régi, osztatlan vármegyéje még sokáig tisztelhesse Benne szeretett alispánját. Dr. Frey Vilmos: Rendkívüli vármegyei közgyűlés. Hétfőn tartotta az év utolsó közgyűlését a Csonka-Magyarország két csonka és közig. ideigl. egyesített vármegyéje: Komárom és Esztergom vármegye törvényhatósági bizottsága Ünnepi hangulat töltötte be a vármegye közgyűlési termét. A bizottsági tagokon kívül nagy közönség gyűlt egybe, hogy tanúja és részese legyen a vármegyék három tisztviselője ünneplésének. Palkovics László alispán, Karcsay Miklós főjegyző és Trojkó Béla tatai főszolgabíró szolgálatba lépésének 25. évfordulóját ünnepelték. A közgyűlés megnyitása: Reviczky Elemér, esztergomjárási főszolgabíró, aki díszmagyarban harsány hangon jelentette baráti dr. Huszár Aladár főispán terembelépését. A főispán melegen üdvözölte a törvényhatósági bizottságot és az ülést megnyitotta. A távozó év utolsó napjaiban indítványozza, hogy törvényhatóság fejezze ki törhetlen ragaszkodását nagybányai Horthy Miklós kormányzó Ur őfőméltósága iránt Az indítványt a törvényhatósági bizottság és a vendégek állva hallgatták végig és lelkes éljenzéssel fogadták. Utána meleg szavakkal emlékezik meg néhai Majláth György gr. Esztergom vármegye volt főispánjáról és kéri a törvényhatóságot hogy örökítse meg a kiváló férfiú emlékét jegyzőkönyvben s fejezze ki részvétét a gyászoló családnak. Palkovics László alispánt üdvözli ezután. A magyar érzés és gondolat típusának nevezi. Kívánja, hogy a vármegyét hosszú ideig vezesse úgy mint eddig A második jubiláns Karcsay Miklós főjegyzőt üdvözlésében úgy állítja be, mint akit a szomorú összekapcsolás hozott Esztergomba. A főjegyzőnek Komáromhoz való ragaszkodását mindenkor becsülte, hisz ősi szülőföldjéhez ragaszkodott. Trojkó Béla tatai főszolgabírót szintén üdvözli jubileuma alkalmával Úgy benne, mint Palkovics és Karcsagban a magyar közigazgatási tisztviselőt becsüli, aki, ha nem is tud az ország neki megfelelő ellenszolgáltatást nyújtani, tisztességgel fel meg hivatalának. A jubilánsok mellé sorolja Csermák Hugó főtanácsos, törvényhatósági tagot, aki 40 éven át tagja a törvényhatóságnak és ezen idő alatt hasznos szolgálatokat tett a két vármegyének és az országnak. A teremben éljenzés és tapssal ünnepelték az üdvözlötteket. A közgyűlés folytatása. Az éljenzések elhangzása után a törvényhatóság egyik legkiválóbb és legnépszerűbb bizottsági tagja, Thaly Ferenc emelkedett szólásra. Irigység fogta el, úgymond, hogy Esztergom vármegye Palkovics László alispánban oly kiváló egyént bír, de öröm is tölti be lelkét, hogy együtt ünnepelheti most. Nem tagadja, attól félt, hogy Palkovics mostoha gyermekként fogja kezelni Komárom vármegyét. Félelme alaptalannak bizonyult. Egy év kevés arra, hogy igazságos ítéletet lehessen mondani egy emberről, de a szóló már ezen egy év alatt is meggyőződött felőle, hogy az alispán törhetlenül ragaszkodik a törvényhatóságához, mint a magyar alkotmány védbástyájához. Itt kitér a politika mezejére. Szóló szerint a vármegye termének kellene a parlament előkészítő iskolájának lennie és nem az utcának. Nem idegen külföldi tévtanok, hanem krisztusi szeretettel kell a szociális bajokon segíteni. Midőn a törvényhatóság nevében üdvözli az alispánt, az elismerés zászlaját hajtja meg előtte. Indítványozza, hogy a vármegye festesse meg az alispán édesatyjának, a nagy idők kormánybiztosának, majd későbben a vármegy alispánjának, Palkovics Károlynak arcképét. Óriási taps és éljenzés volt a méltó válasz a tartalmas beszédre, melyben újból ünnepelték az alispánt. Palkovics László alispán következő beszédben köszönte meg az ünnepléseket. Méltóságos Főispán Úr! Tekintetes Törvényhatósági Bizottság I • Alig volt itt a tavasz, máris jött a nyár, nyomában int, már az ősz, „Esztergom és Vidéke" tárcája. Aquarell. A parfömillat erősen összekeveredett már a dohányfüsttel Irén asszony kedves kis kék szalonjában. A hangulat emelkedett volt a meghitt bizalmas társaságban. Mindenki kedvelte a megyei péztáros fiatal özvegyét, kinek meghívását örömmel fogadta az unatkozó városka intelligenciája. Zene és móka közben gyorsan telt az idő. A háziasszony meleg kacaja kísérte a poharak vidám csendülését, de a szép asszony egyszerre sápadtan támaszkodik a kék selyempamlag karjára. — Nagyságos asszonyom mi baja ? — Semmi, köszönöm, semmi, pillanatnyi szédülés csupán, — szólt Irén remegő ajakkal, — s szivét vadul marcangolja az a nóta, mit a járás fiatal szolgabirája erőteljes naturalista akkordokkal játszik a zongorán. A háziasszony arcát nem festette ezen estén többé pirosra a lüktető fiatal étet pírja. Szemei fátyolosak lettek s ajka megvonaglott a mosolya alatt. Ideges volt és nyugtalan. Vendégeit egy szóval sem tartóztatta, mikor azok távozni akartak — sőt — mintha arra várt volna, hogy egyedül maradhasson. Az utolsó vendég távozása után eloltotta a nagy csillár bántó világosságát s helyette kicsi íróasztala rojtos selyemernyője alól lágy, sejtelmes fény világította meg a szőke asszony fehér arcát. Bizonytalan kezekkel nyitott ki a sok fiók közül egyet, de mióta félne megbolygatni a múltat, egy darabig még mozdulatlanul nézte a tejfehér körte tompított világosságát. A szoba félhomálya szerelmesen fonta körül a szép asszony formás idomait, szívében még fájón zsongott az imént hallott nóta. Majd gyors elhatározással mohón nyúlt a fiók tartalma után. Illatos zizegő semmiség, csupa édes emlék leánykorából. Pici aquarell festményt vett kezébe. A kép sarkán tisztán ki lehetett venni e szót „Béci", Irén sápadt arca már nem lehetett volna vértelenebb. Ijedten nézte a kicsi selyemdarabot, mely már több helyen kitörött a hosszú állástól, majd csaknem öntudatlanul arcához szorította. És az a kis foszladozó képecske felgyújtotta az élet tüzét a fiatal özvegyben. Férje a nehéz kárpáti harcokban egy őrjárat alkalmával eltévedt a zúgó fenyvesek között s szemfedője lett a lassan hulló hó, mint sok sok derék katonánknak. Egyik belvárosi képkeret-üzletben üvegszekrényben áltak az elkészített képek. Egy délcegtartású őrnagy festményéhez keres és megfelelő rámát, midőn tekintete megakad a képek egyikén. Ovális aranykeretben egy picike aquarell. Igen ez az, ráismerne ezer közül is. Ezt ő festette egyszer egy édes szőke leánynak, ki őt azután elfeledve, felesége lett egy másik férfinak. A kereskedő csodálkozva nézte vevőjét. — Mondja kérem ki hozta ezt a képet ? Kérdé izgatott hangon. — Egy fiatal hölgyé, kinek nagyon drága lehet ez a foszló kis selyemkép. — Hogy, hogy drága? — Igen drága, mert nagyon a lelkemre kötötte, hogy a legnagyobb figyelemmel legyek minden kis foszlányára. — S hogy hívják azt a hölgyet? Nem tudja véletlenül a nevét. — De igen, ide van írva, szólt készségesen a kereskedő, miközben félretolta az üvegfalat s kivette onnan a képet, özvegy Benes Andorné olvasta le azután a reáragasztott céduláról. Hosszú csend következett. Az őrnagy mellkasa gyorsan emelkedett, pár perc beleteltel míg ismét ura lett önmagának. — Ezt a képet ugyanis ismerem, szólalt meg végre Barta Béla. Nem adná ide nekem? Majd én elviszem azt Benesné úrhölgynek mert én úgyis Egerbe utazom a napokban szólt s ujjai remegtek midőn a kicsi képet érintették. A kereskedő ki jól ismerte vevőjét szó nélkül becsomagolta és átnyújtotta. — Az ára? — Már rendezve van. Benesnét nem hagyta nyugodni az a nóta. Fülébe csenget a mult hangfogóján keresztül, mikor Barta Béla a fiatal katonatiszt úzta a fülébe. Elkísérte mindenhova s mélyérzésű asszonyszive vérzett a mult felújításától. A szobaleány látogatót jelentett be. — Ki az? — Nem tudom nagyságos asszony kérem, mert nem adta át névjegyét. Benesné egy futó pillantást vetett a tükörbe s a szalonba sietett, de legnagyobb csodálkozására senkit sem talált ott. Már épen boszúsan vissza akart fordulni, midőn tekintete a szoba falára esett. Ott lógott Barta Béla selyem aquarellja. Irén meglepetten a képhez lépett, nem akart hinni szemének. Látására annyira megrohanta lelkét leánykorának minden emléke, hogy nem is gondolkodott azon mikép került a kép oda. Szép fejével odasimult a drága emlékhez, s újra látta Barta Bélát mint barna fürtös fejét lehajtva festi a képet, de időközben fel-felnéz rá s szivének végtelen szerelme ott ült kék szemében, midőn a feszülten figyelő karcsú leány mélységes tekintetű sötét szemébe néz. Az egyik függöny megmozdul, egy férfi áll mögötte, ki boldogan nézi az asszonyt. Irén megérzi, hogy nincs egyedül a szobában, gyorsan hátrafordul. — Béci! — Irénkém? Boldogságukat a foszladozó kicsi aquarellnek köszönhették. Nerelly,