Európai Idő, 1990 (1. évfolyam, 1-49. szám)
1990-01-27 / 1. szám
EURÓPAI IDŐ 3. Európa és a kisebbségek A decemberi romániai népfelkelés Kelet—Közép—Európa utolsó sztálini típusú totális diktatúráját is megdöntötte. Bátran, a tévedések kockázata nélkül elmondhatjuk, hogy világtörténelmi folyamat tanúi és részesei vagyunk. Az újkori történelemben először fordul elő, hogy az összes kelet- és közép-európai országok — Albániát még nem számítva — ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, s mindenik elsődleges feladatának tekinti a demokratikus gazdasági és politikai rendszer létrehozását. A Ceauşescu-rezsim bukását is csak nemzetközi, európai összefüggésben lehet és kell objektíven értelmezni, amiről az értékelések rendre megfeledkeznek. Nem lehetünk európaiak, ha csak önmagunkat látjuk. A különböző országok egymáshoz való közeledése és a demokratikus nemzetközi kapcsolatok kialakításának akadályai fokozatosan megszűnnek (megszűnhetnek), és ezzel a közös vállalkozások feltételei is létrejöhetnek. Ha lesz elegendős erő és értelem. Erő a szenvedélyek felismerésére, problémáink megoldására. A kelet-középeurópai térségben a kialakuló demokrácia kulcskérdése a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezése. Nemcsak Romániában, hanem Jugoszláviában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, vagy éppenséggel Lengyelországban is. Az európai fejlődéshez nem lehet felzárkózni — ahogy mostanában mondják Európához közeledni — olyan látszólag demokratikus rendszerrel, melyben a nemzeti kisebbségek továbbra is a többségi nemzet akaratának vannak alárendelve. Egyszerűbbre fordítva a szót. Nemcsak a sztálini gazdasági és politikai rendszerrel kell szakítani, hanem a két világháború közötti — kizárólagosságot hirdető — nemzeti ideológiákkal és politikai gyakorlattal is. Ezt követeli a jelenlegi világpolitikai helyzet. Ne áltassuk magunkat, a kelet—középeurópai lelkiséget továbbra is a „közösségért való egzisztenciális félelem" (Bibó István) uralja, amely több mint egy évszázada a térségben bizonytalanná tette a demokratikus fejlődés kilátásait. Európában a partikuláris nemzeti egzisztenciák többé nem gátolhatják a nemzetek és a nemzeti kisebbségek közeledését, politikai megegyezését. Ha a kizárólagosságok mellett döntenénk, elkerülhetetlen lenne a felfordulás, újfent visszatérnének a múlt kísértései, az európaisodás üres szólamokká degradálódna. Emlékezzünk, a két világháború között és a létező szocializmus éveiben, minden olyan becsületes kísérletet megfojtottak, amelyek toleranciára, a mások — a többségi nemzettel nem azonos identitások — elismerésére és szabad fejlődésére törekedtek. A demokráciának — a mostani európai igények szerint — nem a többségek uralmát kell jelentenie. A kisebbségek senki tulajdonát nem képezhetik. Az olyan kifejezések, mint „kisebbségeink“, a bekebelező hatalom — olyan behízelgőnek szánt — gesztusait implikálják, melyekből nem kérünk. A nemzeti kisebbségek bárhol a világon — különösen Európában — önálló, autonóm, nyelvi-kulturális és politikai közösségek. Ennek elismerése nélkül nincs európaiság. Üres fecsegés birtokviszonyokat emlegetni, ahol erre nincs szükség. Ami oktroj, eo ipso nem lehet európai és demokrata. Még akkor sem, ha azt valamilyen megszentelt és felmagasztosított többségi elv nevében szándékoznak reánk erőszakolni. Az új európaiság, mely egyesíti az európai tradíciókat, a korszerű követelményekkel: az érdekegyeztetés. Ezen az úton jöhet létre a kiegyezés, a kisebbségek kulturális és politikai autonómiájának megvalósulása Szófiától Prágáig. Ily módon lehet leküzdeni az egzisztenciális félelmet. Ehhez mindenek előtt egyenes beszéd és ésszerű cselekvés szükségeltetik. Az európai hagyományok. A közép-kelet-európai országokban a biztató kezdetek után sincs minden rendben. Az a veszély is fenyeget, hogy a sztálini modell megdöntése után olyan politikai rendszerek kerülnek uralomra, amelyek a kisebbségi kérdést mellőzik, vagy leszűkítik az állampolgári jogok biztosításának jogi aktusaira. Erre kitűnő hivatkozási alap van : a két világháború közti alkotmányok és a jogrend. A homogén nemzeti államok nacionalista eszméje cselekvésre sarkalló erő. Gondoljunk a bulgáriai törökellenes tüntetésekre, a nagyszerb nacionalizmusra, a lengyelországi német kisebbség kollektív jogainak el nem ismerésére stb. A hazai sajtóban is gyarapodnak a nem tiszta szándékú írások. Bátran kimondhatjuk, hogy a modell- és rendszerváltás nem egyértelműen demokrata, különösen a politikailag kulturálatlan tömegek és az értelmiség részéről. Az értelmiség földrajzilag Európában élt, de gyakorta, még akkor is, ha retorikusan európai szólamokat is használt, nem az európai politikai és eszmei fejlődés dimenzióiban gondolkodott. Ez határozza meg magatartását is. Kapkod, demokratáskodik, és csak önmagát látja saját közössége képében. Nem a kormányzatok részéről fenyeget a veszély, hanem azok oldaláról, eleiknek Európa szólam, hivatkozási alap. Mi se csábítóbb, mint a nemzetet vagy nemzeti kisebbséget újra megideológizálni, forradalmi tetteit, tradícióit megdicsőíteni, mint olyan valamit, ami annyira sajátja, hogy a másokéi nem is hasonlíthatók hozzá. Figyeljünk a retorikát! Majdhogynem van egy valóságos forradalom és egy retorikus „forradalom“. A valódi forradalmak képesek vállalni (ahogy a harcok idején vállalták is !) a feladatokat, a retorikus csupán a régi szólamokat értelmezi át és új idolumokat teremt. Megtörténhet, hogy újra visszaesünk — más színekben, módszerekkel, más típusú hangoskodással —, ismét a retorikus pátosz fog rajtunk uralkodni. Így is feltámadhat Joszif Viszarionovics és Csau szelleme. Európáról hangoskodva, újra nem-európaiak lennénk. Mert a demokráciát nem elég deklarálni, hanem a deklarált elveket meg is kell valósítani, cselekvéssel, egyenes beszéddel, tisztán és becsületesen. Itt van mindjárt a „közös európai ház“ gondolata és terve. Milyen legyen ez a ház? Hová kerüljenek a nemzeti kisebbségek ebben a házban ? A két világháború alatt is volt hasonló elgondolás. Aristide Briand nem államszövetségre gondolt, mint Coudenhove- Kalergi gróf és mások, hanem arra, hogy a Népszövetség tagjai a béke megőrzése céljából kössenek szerződést, hogy állandó érintkezésben maradnak egymással és időközönként megvizsgálják a fontos európai kérdéseket. A francia politikus hallgatott a kisebbségről, arra a téves jogi elméletre támaszkodott, hogy a kisebbségi jogok kizárólag egyéni jogok. Jalta és Potsdam után ilyen vagy ehhez hasonló elképzelésekhez visszatérni nem lehet ! A jaltai megállapodás a nemzeti kisebbségeket deportáltatta (németek, csehszlovákiai magyarok), vagy kiszolgáltatta a totális diktatúrák homogenizáló politikájának. Az új európai házba a nemzeti kisebbségek csak most saját kulturális és politikai autonómiával rendelkező közösségek kerülhetnek be. Ez egyben nemzetközi jogi garanciákat is biztosíthat a kisebbségek létére és szabad fejlődésére. Mert hiába hivatkozunk a kollektív emberi jogokat garantáló nemzetközi dokumentumokra, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatára, a Helsinki Konferenciára, a bécsi utótalálkozó záródokumentumára, ezek elismerése és alkalmazása nem hozhat kielégítő megoldást a kisebbségi helyzetre. Eddig is tudtunk róluk, mégis azt csinálták a kisebbségekkel, amit akartak. A közép-keleteurópai forradalom csak úgy kristályosodhat igazi forradalommá és csak úgy alakulhat át Európa, ha a házban a nemzetiségeknek autonóm közösségekként lesz helyük. Az új Európának a gondolkodás és politikai gyakorlat megújulását is kell jelentenie . Mikor azt mondom: Európa, az örök megújulás szellemére gondolok. Arra a racionalitásra, mely a létezőt mindig át tudja alakítani a világtörténelem szükségei szerint. Az Európába való visszatérés ezért nem e kiüresedett formák utánzása, új életre keltése, hanem — a tradíciók megőrzésével — a térség valóságos szellemi igényeihez szabott világ létrehozása, hogy mindenki otthon érezhesse magát, ne legyen idegen, megtűrt és kiszolgáltatott, másodrendű állampolgár. A történelemnek — az európai időnek — ebben az órájában nincs más megoldás. FABIAN ERNŐ MARTON ÁRPAD SZúrópróba 1. Interjúsorozat a csángók nemzetiségtudatáról Cángó magyar, cángó magyar, Mivé lettél, cángó magyar ? Ágról szakadt madár vagy te, Elvettetve, eltemetve ... Idegen nyelv bébortja nyom, Olasz papockák nyakadon. Elem tudsz énekelni, gyónni, Anyád nyelvén imádkozni... A Romániai Magyarok Demokrata Szövetségének marosvásárhelyi országos tanácskozásán sok erdélyi küldött meglepetésére, megjelentek a csángóság képviselői is. Miért tagadnék : Mi, itt a Kárpátok ölelésében, sajnos, legalább olyan csudabogarakként kezeljük ezen etnikum tagjait, mint magyarországi ismerőseink bennünket. „Hát ti még tudtok magyarul? Ti még magyaroknak érzitek magatokat ? “ A hetvenes évek elején nagybátyám mesélte egy háromszéki faluba érkezett csángó földmunkáscsoportról : „Nem tudják, milyen nemzetiségűek, de ahhoz ragaszkodnak, hogy ők katolikusok ". 1931-ben Csíksomlyón írta, Csíkszeredában nyomtatta ki Domokos Pál Péter A moldvai magyarság című művét, melyben, miután több szerzőt idéz, akik azt állítják, hogy ezen népesség tagjai nem beszélnek magyarul, így összegez : „S e15 dal erejének és tanúbizonysága súlyosságának tudatában e felsorolt állítások és kijelentések ellenére állítom, hogy dalolnak és beszélnek magyarul a Szeret partján. Állítom, mert felhangzott a dal a Szeret partján, s magyarul hangzott fel, Csángó—magyarul és állíthatom, mert előttem hangzott fel, hisz nekem dalolták (...) Akkor ők, a moldvai csángóság életrevalóságáról s a lelkükbe rejtett drága kincsekről tettek bizonyságot. (. .) Őszinte szavakkal elmondom azt, hogy a közel tegnap , 1929-ben miként is látom a csángóságot: legyen az asszony, vagy ember és különösképp a nemekben nem különböző, egységes egy csángó lelkes. (Kiemelés tőlem, M. A.) (...) Bacău (Bákó) vármegyében a következő 12 r. kat. plébánia van : 1. Dărmănești (Dormánfalva) (...) Lengyel származású, magyarul nem tudó pap. (...) 3 200 lélekkel, kik közül 60 százaléknak anyanyelve magyar, 40 százaléka magyar nevű, magyar származású, de már román nyelvű. (...) 2. Trotuş (Tatros) (...) Olasz származású, magyarul nem tudó pap. (...) 3 600 lélekkel, kiknek 97 százaléka magyar anyanyelvű. (...) 3. Oituz, régebben Grozeşti (Gorzafalva. (...) Huşi-ból származó, magyarul nem tudó pap. (...) 4 500 magyar anyanyelvű lélekkel. (...) 4 Pustum (l’usztina. (...) A pap magyarul nem tud. (...) Magyar anyanyelvű lakói 3 200 lelket számlálnak. 5 Bacău (Bákó). (...) Plébános az előbb említett. A hatalmas egyházközség magyar származású hívei már csak 40 százalékban tartották meg anyanyelvüket, a többiek elrománosodtak. Több mint 5 000 lelket számlálhatnak. 6. Iuizi—Călugăra (Lujzi—Kaluger). (...) Plébános (...) magyarul nem tudó, minorita tanár. Lakosai 100 százalékban magyar csángók. 4 500 lélek 7 Valea-Seacă (Bogdánjaivá.). ...) Magyarul nem tudó pap. A plébánia hívei 100 százalékban magyarok. Számuk 3 500. 8. Buzdugan—Fărăvani (Kákova, Forrófalva) (...) Magyarul nem tudó minorita szerzetes. A plébánia 100 százalékban magyar, 1 720 lélekkel. 9. Valea Mare (Nagypatak). (...) A plébánia száz százalékban magyar és 1 800 lelket számlál. 10. Cleja (Klézse). (...) Magyarul nem tudó plébános. A plébánia 100 százalékban magyar és 5 600 lelket számlál. 11. Văleni (Valén). (...) Magyarul nem tudó plébános. (...) 3 500 lélekkel, kiknek 70 százaléka magyar. 12. Prăjeşti (Prezest). (...) Magyarul nem tudó pap (...) 3 500 lélek, kiknek már csak 40 százaléka magyar. “ Ez volt tehát 1929-ben. Faragó József, Jagamas János és Júliával közösen szerkesztett, 1954-ben nyomtatott könyvében a következő tapasztalatairól tudósít : „A volt Bákó megyében például (...), mivel az elmúlt rendszerben Moldvában semmiféle magyar nyelvű iskolai oktatás nem folyt, azokban a falukban is igen nagy volt az írástudatlanok arányszáma, amelyekben jelentősebb magyar nyelvű lakosság él. Így például Oneszen a 7 éven felüli lakosságnak mindössze 52,3 %-a, Lészpeden 49,4 %-a, Trimkon 45,4 %-a, Gyoszényban 44,6%-a, Pusztinán 36,8 %-a Klézsén 35,5 %-a, Somoskán 32,2 %-a, Gajdárban 30 %-a tudott csak olvasni. (...) Az írástudatlanság ilyen foka, az anyanyelvű kulturális intézmények teljes hiányával együtt, mértéktelenül megnövelte a csángók életében az íratlan költészet jelentőségét, írásos költészet híján, még morzsák is alig jutottak nekik azokból a kultusr-javakból, amelyeket az emberiség legjobbjai évezredek folyamán megalkottak és felhalmoztak. “ Mi a helyzet ma a csángóság nemzetiségtudatával ? Ezt szeretné kideríteni ez az interjúsorozat, melynek útvonala Szépmezőtől, Hétfalun s a Gyimeseken keresztül Moldvába vezet, ahová az utóbbi időben még népköltészet-gyűjtők is csak a szabadságuk kockáztatásával léphettek. Lapunk következő számaiban : Szúrópróba Interjúsorozat a csángóság nemzetiségtudatáról