Európai Idő, 1990 (1. évfolyam, 1-49. szám)

1990-01-27 / 1. szám

EURÓPAI IDŐ 3. Európa és a kisebbségek A decemberi romániai népfelkelés Kelet—Közép—Európa utolsó sztá­lini típusú totális diktatúráját is meg­döntötte. Bátran, a tévedések kockáza­ta nélkül elmondhatjuk, hogy világtör­ténelmi folyamat tanúi és részesei va­gyunk. Az újkori történelemben elő­ször fordul elő, hogy az összes kelet- és közép-európai országok — Albániát még nem számítva — ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, s mindenik elsődleges feladatának tekinti a de­mokratikus gazdasági és politikai rendszer létrehozását. A Ceauşescu-re­­zsim bukását is csak nemzetközi, európai összefüggésben lehet és kell objektíven értelmezni, amiről az ér­tékelések rendre megfeledkeznek. Nem lehetünk európaiak, ha csak önmagun­kat látjuk. A különböző országok egymáshoz való közeledése és a demokratikus nemzetközi kapcsolatok kialakításának akadályai fokozatosan megszűnnek (megszűnhetnek), és ezzel a közös vál­lalkozások feltételei is létrejöhetnek. Ha lesz elegendős erő és értelem. Erő a szenvedélyek felismerésére, problémá­ink megoldására. A kelet-közép­európai térségben a kialakuló demok­rácia kulcskérdése a nemzeti kisebbsé­gek helyzetének rendezése. Nemcsak Romániában, hanem Jugoszláviában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, vagy éppenséggel Lengyelországban is. Az európai fejlődéshez nem lehet felzár­kózni — ahogy mostanában mondják­­ Európához közeledni — olyan látszólag demokratikus rendszerrel, melyben a nemzeti kisebbségek továbbra is a többségi nemzet akaratának vannak alárendelve. Egyszerűbbre fordítva a szót. Nem­csak a sztálini gazdasági és politikai rendszerrel kell szakítani, hanem a két világháború közötti — kizárólagos­ságot hirdető — nemzeti ideológiákkal és politikai gyakorlattal is. Ezt köve­teli a jelenlegi világpolitikai helyzet. Ne áltassuk magunkat, a kelet—közép­európai lelkiséget továbbra is a „kö­zösségért való egzisztenciális félelem" (Bibó István) uralja, amely több mint egy évszázada a térségben bizonytalan­ná tette a demokratikus fejlődés kilá­tásait. Európában a partikuláris nem­zeti egzisztenciák többé nem gátolhat­ják a nemzetek és a nemzeti kisebbsé­gek közeledését, politikai megegyezését. Ha a kizárólagosságok mellett dönte­­nénk, elkerülhetetlen lenne a felfordu­lás, újfent visszatérnének a múlt kí­sértései, az európaisodás üres szóla­mokká degradálódna. Emlékezzünk, a két világháború között és a létező szo­cializmus éveiben, minden olyan be­csületes kísérletet megfojtottak, ame­lyek toleranciára, a mások — a több­ségi nemzettel nem azonos identitások — elismerésére és szabad fejlődésére törekedtek. A demokráciának — a mos­tani európai igények szerint — nem a többségek uralmát kell jelentenie. A kisebbségek senki tulajdonát nem ké­pezhetik. Az olyan kifejezések, mint „kisebbségeink“, a bekebelező hatalom — olyan behízelgőnek szánt — gesztu­sait implikálják, melyekből nem ké­rünk. A nemzeti kisebbségek bárhol a világon — különösen Európában — önálló, autonóm, nyelvi-kulturális és politikai közösségek. Ennek elismerése nélkül nincs európaiság. Üres fecsegés birtokviszonyokat emlegetni, ahol erre nincs szükség. Ami oktroj, eo ipso nem lehet európai és demokrata. Még ak­kor sem, ha azt valamilyen megszen­telt és felmagasztosított többségi elv nevében szándékoznak reánk erősza­kolni. Az új európaiság, mely egyesíti az európai tradíciókat, a korszerű kö­vetelményekkel: az érdekegyeztetés. E­­zen az úton jöhet létre a kiegyezés, a kisebbségek kulturális és politikai au­tonómiájának megvalósulása Szófiától Prágáig. Ily módon lehet leküzdeni az egzisztenciális félelmet. Ehhez minde­nek előtt egyenes beszéd és ésszerű cselekvés szükségeltetik. Az európai hagyományok. A közép-kelet-európai országokban a biztató kezdetek után sincs minden rendben. Az a veszély is fenyeget, hogy a sztálini modell megdöntése u­­tán olyan politikai rendszerek kerül­nek uralomra, amelyek a kisebbségi kérdést mellőzik, vagy leszűkítik az állampolgári jogok biztosításának jogi aktusaira. Erre kitűnő hivatkozási a­­lap van : a két világháború közti al­kotmányok és a jogrend. A homogén nemzeti államok nacionalista eszméje cselekvésre sarkalló erő. Gondoljunk a bulgáriai törökellenes tüntetésekre, a nagyszerb nacionalizmusra, a lengyel­­országi német kisebbség kollektív jo­gainak el nem ismerésére stb. A ha­zai sajtóban is gyarapodnak a nem tiszta szándékú írások. Bátran kimond­hatjuk, hogy a modell- és rendszervál­tás nem egyértelműen demokrata, kü­lönösen a politikailag kulturálatlan tömegek és az értelmiség részéről. Az értelmiség földrajzilag Európában élt, de gyakorta, még akkor is, ha retori­kusan európai szólamokat is használt, nem az európai politikai és eszmei fejlődés dimenzióiban gondolkodott. Ez határozza meg magatartását is. Kapkod, demokratáskodik, és csak önmagát látja saját közössége képében. Nem a kormányzatok részéről fenye­get a veszély, hanem azok oldaláról, eleiknek Európa szólam, hivatkozási a­lap. Mi se csábítóbb, mint a nemzetet vagy nemzeti kisebbséget újra meg­­ideológizálni, forradalmi tetteit, tradí­cióit megdicsőíteni, mint olyan vala­mit, ami annyira sajátja, hogy a má­sokéi nem is hasonlíthatók hozzá. Fi­gyeljünk a retorikát! Majdhogynem van egy valóságos forradalom és egy retorikus „forradalom“. A valódi for­radalmak képesek vállalni (ahogy a harcok idején vállalták is !) a felada­tokat, a retorikus csupán a régi szóla­mokat értelmezi át és új idolum­okat teremt. Megtörténhet, hogy újra vissza­esünk — más színekben, módszerekkel, más típusú hangoskodással —, ismét a retorikus pátosz fog rajtunk uralkod­ni. Így is feltámadhat Joszif Viszario­­novics és Csau szelleme. Európáról hangoskodva, újra nem-európaiak len­nénk. Mert a demokráciát nem elég deklarálni, hanem a deklarált elveket meg is kell valósítani, cselekvéssel, e­­gyenes beszéddel, tisztán és becsülete­sen. Itt van mindjárt a „közös európai ház“ gondolata és terve. Milyen legyen ez a ház? Hová kerüljenek a nemzeti kisebbségek ebben a házban ? A két világháború alatt is volt hasonló el­gondolás. Aristide Briand nem állam­szövetségre gondolt, mint Coudenhove- Kalergi gróf és mások, hanem arra, hogy a Népszövetség tagjai a béke megőrzése céljából kössenek szerző­dést, hogy állandó érintkezésben ma­radnak egymással és időközönként megvizsgálják a fontos európai kérdé­seket. A francia politikus hallgatott a kisebbségről, arra a téves jogi elmé­letre támaszkodott, hogy a kisebbségi jogok kizárólag egyéni jogok. Jalta és Potsdam után ilyen vagy ehhez hason­ló elképzelésekhez visszatérni nem le­het ! A jaltai megállapodás a nemzeti kisebbségeket deportáltatta (németek,­ csehszlovákiai magyarok), vagy kiszol­gáltatta a totális diktatúrák homoge­nizáló politikájának. Az új európai házba a nemzeti kisebbségek csak most saját kulturális és politikai autonómiá­val rendelkező közösségek kerülhetnek be. Ez egyben nemzetközi jogi garan­ciákat is biztosíthat a kisebbségek lé­tére és szabad fejlődésére. Mert hiába hivatkozunk a kollektív emberi jogo­kat garantáló nemzetközi dokumentu­mokra, az emberi jogok egyetemes nyi­latkozatára, a Helsinki Konferenciára, a bécsi utótalálkozó záródokumentu­mára, ezek elismerése és alkalmazása nem hozhat kielégítő megoldást a ki­sebbségi helyzetre. Eddig is tudtunk róluk, mégis azt csinálták a kisebbsé­gekkel, amit akartak. A közép-kelet­európai forradalom csak úgy kristályo­sodhat igazi forradalommá és csak úgy alakulhat át Európa, ha a házban a nemzetiségeknek autonóm közössé­gekként lesz helyük. Az új Európának a gondolkodás és politikai gyakorlat megújulását is kell jelentenie . Mikor azt mondom: Európa, az örök megújulás szellemére gondolok. Arra a racionalitásra, mely a létezőt min­dig át tudja alakítani a világtörténe­lem szükségei szerint. Az Európába való visszatérés ezért nem e kiürese­dett formák utánzása, új életre kelté­se, hanem — a tradíciók megőrzésével — a térség valóságos szellemi igényei­hez szabott világ létrehozása, hogy mindenki otthon érezhesse magát, ne legyen idegen, megtűrt és kiszolgálta­tott, másodrendű állampolgár. A tör­ténelemnek — az európai időnek — ebben az órájában nincs más megol­dás. FABIAN ERNŐ MARTON ÁRP­AD SZúrópróba 1. Interjúsorozat a csángók nemzetiségtudatáról Cángó magyar, cángó magyar, Mivé lettél, cángó magyar ? Ágról szakadt madár vagy te, Elvettetve, eltemetve ... Idegen nyelv bébortja nyom, Olasz papockák nyakadon. Elem tudsz énekelni, gyónni, Anyád nyelvén imádkozni... A Romániai Magyarok Demokrata Szövetségé­nek marosvásárhelyi országos tanácskozásán sok erdélyi küldött meglepetésére, megjelentek a csán­góság képviselői is. Miért tagadnék : Mi, itt a Kárpátok ölelésében, sajnos, legalább olyan csudabogarakként kezeljük ezen etnikum tagjait, mint magyarországi ismerő­seink bennünket. „Hát ti még tudtok magyarul? Ti még magyaroknak érzitek magatokat ? “ A hetvenes évek elején nagybátyám mesélte egy háromszéki faluba érkezett csángó földmun­káscsoportról : „Nem tudják, milyen nemzetisé­gűek, de ahhoz ragaszkodnak, hogy ők katoliku­sok ". 1931-ben Csíksomlyón írta, Csíkszeredában nyomtatta ki Domokos Pál Péter A moldvai ma­gyarság című művét, melyben, miután több szer­zőt idéz, akik azt állítják, hogy ezen népesség tagjai nem beszélnek magyarul, így összegez : „S e­­15 dal erejének és tanúbizonysága súlyos­ságának tudatában e felsorolt állítások és kije­lentések ellenére állítom, hogy dalolnak és be­szélnek magyarul a Szeret partján. Állítom, mert felhangzott a dal a Szeret part­ján, s magyarul hangzott fel, Csángó—magyarul és állíthatom, mert előttem hangzott fel, hisz ne­kem dalolták (...) Akkor ők, a moldvai csángóság életrevalóságá­ról s a lelkükbe rejtett drága kincsekről tettek bizonyságot. (. .) Őszinte szavakkal elmondom azt, hogy a közel tegnap , 1929-ben miként is látom a csángóságot: legyen az asszony, vagy ember és különösképp a nemekben nem különbö­ző, egységes egy csángó lelkes. (Kiemelés tőlem, M. A.) (...) Bacău (Bákó) vármegyében a következő 12 r. kat. plébánia van : 1. Dărmănești (Dormánfalva) (...) Lengyel szár­mazású, magyarul nem tudó pap. (...) 3 200 lé­lekkel, kik közül 60 százaléknak anyanyelve ma­gyar, 40 százaléka magyar nevű, magyar szár­mazású, de már román nyelvű. (...) 2. Trotuş (Tatros) (...) Olasz származású, magya­rul nem tudó pap. (...) 3 600 lélekkel, kiknek 97 százaléka magyar anyanyelvű. (...) 3. Oituz, régebben Grozeşti (Gorzafalva. (...) Huşi-ból származó, magyarul nem tudó pap. (...) 4 500 magyar anyanyelvű lélekkel. (...) 4 Pustu­m (l’usztina. (...) A pap magyarul nem tud. (...) Magyar anyanyelvű lakói 3 200 lelket számlálnak. 5 Bacău (Bákó). (...) Plébános az előbb emlí­tett. A hatalmas egyházközség magyar származá­sú hívei már csak 40 százalékban tartották meg anyanyelvüket, a többiek elrománosodtak. Több mint 5 000 lelket számlálhatnak. 6. I­uizi—Călugăra (Lujzi—Kaluger). (...) Plé­bános (...) magyarul nem tudó, minorita tanár. Lakosai 100 százalékban magyar csángók. 4 500 lélek 7 Valea-Seacă (Bogdánjaivá.). ...) Magyarul nem tudó pap. A plébánia hívei 100 százalékban magyarok. Számuk 3 500. 8. Buzdugan—Fărăvani (Kákova, Forrófalva) (...) Magyarul nem tudó minorita szerzetes. A plébánia 100 százalékban magyar, 1 720 lélekkel. 9. Valea Mare (Nagypatak). (...) A plébánia száz százalékban magyar és 1 800 lelket számlál. 10. Cleja (Klézse). (...) Magyarul nem tudó plé­bános. A plébánia 100 százalékban magyar és 5 600 lelket számlál. 11. Văleni (Valén). (...) Magyarul nem tudó plébános. (...) 3 500 lélekkel, kiknek 70 százaléka magyar. 12. Prăjeşti (Prezest). (...) Magyarul nem tudó pap (...) 3 500 lélek, kiknek már csak 40 százalé­ka magyar. “ Ez volt tehát 1929-ben. Faragó József, Jagamas János és Júliával közösen szerkesztett, 1954-ben nyomtatott könyvében a következő tapasztalatai­ról tudósít : „A volt Bákó megyében például (...), mivel az elmúlt rendszerben Moldvában semmiféle magyar nyelvű iskolai oktatás nem folyt, azokban a fa­lukban is igen nagy volt az írástudatlanok a­­rányszáma, amelyekben jelentősebb magyar nyel­vű lakosság él. Így például Oneszen a 7 éven fe­lüli lakosságnak mindössze 52,3 %-a, Lészpeden 49,4 %-a, Trimkon 45,4 %-a, Gyoszényban 44,6%-a, Pusztinán 36,8 %-a Klézsén 35,5 %-a, Somoskán 32,2 %-a, Gajdárban 30 %-a tudott csak olvasni. (...) Az írástudatlanság ilyen foka, az anyanyel­vű kulturális intézmények teljes hiányával együtt, mértéktelenül megnövelte a csángók életében az íratlan költészet jelentőségét, írásos költészet hí­ján, még morzsák is alig jutottak nekik azokból a kultusr-javakból, amelyeket az emberiség leg­jobbjai évezredek folyamán megalkottak és fel­halmoztak. “ Mi a helyzet ma a csángóság nemzetiségtudatá­val ? Ezt szeretné kideríteni ez az interjúsorozat, melynek útvonala Szépmezőtől, Hétfalun s a Gyimeseken keresztül Moldvába vezet, ahová az utóbbi időben még népköltészet-gyűjtők is csak a szabadságuk kockáztatásával léphettek. Lapunk következő számaiban : Szúrópróba Interjúsorozat a csángóság nemzetiségtudatáról

Next