Ex Symposion, 1996 (15-16. szám)
1996 / 15-16. szám
DÜRER NAGY FŰCSOMÓJA... A Nagy fűcsomóról (lásd a szám címlapképét) a 33 esztendős Albrecht Dürer 1503-ban készített jeles munkájáról (41 x 31,5 cm, akvarell és fedőfesték, Bécs, Albertina, Grafikai gyűjtemény), Kuno Mittelstadt egyebek között a következőket írja a Welt der Kunst sorozati kötetében (Albrecht Dürer, Berlin-Warszawa, 1977, Kunst und Gesellschaft-Arkady, 13. tábla kommentárja): „Akárcsak az állat-, úgy a növényvilág is nagy ívben jelent meg Dürer munkásságában. Ezt a törekvését sok művészi tanulmánya igazolja: virágok és füvek, fák és gyomok a maguk természetes környezetében a művész rendszerező szemléletével mutatkoznak meg, mintegy kimetszve a természetből. S ez a munka ilyen alapvető megállapításokra indítja Dürert: 'A művészet valóban a természetből meríti ki a magáét. S a mű azé lesz, aki azt magáévá teszi. Ez a fűcsomó, mely a természet visszaadásán túl — a körülmények esetlegességét és a maradandóan értékeset is megörökítve — Dürer belső gyötrelmét, vagyis nemcsak a természábrázolás, de az utánzás kínjának komoly belső igazságát is tükrözi. Dürer itt „a fűszálban mutatja meg az emberit. Az ő szemével őt magát látjuk, és a füvekben őt ismerjük fel". (Musper) Elég egy pillantást vetünk ennek az évnek a „nagy munkáira", a táblaképekre vagy a nagy grafikai sorozatokra (például Mária kardvirágok közt vagy a Mária élete című című fametszetsorozat), kitűnik, hogy a természetérzés milyen gazdagsága járja azokat át..." Az „Ajtósi" fűcsomói, uramisten! Meg a fiatal festő nézés- és ábrázolásmódja, nem sokkal azt követően, hogy Altdorfer nem vallási jelenetek háttereként elkezdte a természetet önmagáért lefesteni, lerajzolni! Úgy nézi Albrecht Dürer ezt a fűcsomót,mint valami dzsungelt (gondoljunk a „vámos" Rousseau híres képére), valami meghatározatlan, alsó perspektívából, mert így hatalmasaknak, szinte óriásoknak tűnnek ezek a fűszálak. Matt, lavírozott, semleges ég van mögöttük. S a muzeológusok ugyan Nagy fűcsomónak keresztelték el, s így leltározzák, hivatkozzák ezt az ábrát, már első pillantásra kitetszik, hogy az a természeti való, amit itt lefest, ennél sokkalta bonyolultabb. A felmagzó, dárdaként magasodó füvek mellett, a több esetben aláhajló, tengelyesen forduló levelek között más növények is jelen vannak: balra három kis levelű gyomfajta, középen három szál pitypang — virágzatuk összezárult, hamarosan ki fognak pattanni azok az apró, szárnyas magok, melyeket gyermekként fújigáltunk... A jobb oldali fűszálak között húsos levelek között nőtt ki az a vastag, csíraszerű vegetáció, amely szinte gombaszerűnek látszik. Lapos-szerű, tőzegbarna a talaj, amiből mindez kinőtt. És megint: a festő perspektívája! Ahogy ezeknek az éveknek más természetábrázoló „tanulmányain" a nyulat, a kökörcsint, a gólyát meglátta, úgy vetíti elénk ezt is, mintha — legalábbis képzeletében — leguggolt volna a fűcsomó elé, s úgy vette volna fel a képet. Ámulom ezt a fél évezrede friss, vizes-zöld lapot, rajta a fakadást és az elmúlást. És azt gondolom, hogy ez nemcsak egy szűkebb értelemben vett „esztétikai tárgy", hanem a későbbi botanizálók, a természetfestők, -rajzolók munkájának „őse" is. A 17—20. században sokan vesznek majd ecsetet a kezükbe, hogy mintegy lélekkel és pontosan fessék meg a világnak ezeket az apró csodáit. Még egyszer — mert ez fontosnak látszik — a híres táblaképekkel ellentétben itt „ég" nincs, sejtelmes, zöldessárgás derengés csak a hátér. Se nap, se felhők. És semmiféle „glória". FOGARASSY Miklós (folytatás a 19-ik oldalon)