Ex Symposion, 1997 (17-20. szám)

1997 / 17-18. szám

A­KI NEM­ LÉP EGY­SZER­RE Nincs itt semmilyen zene. Csak az eső egyhan­gú percegése és a szél állandó fúvása, embertelen, egyhangú muzsika. Néha, kiszámíthatatlanul egy-egy becsapódás valahol, közte időtlen vára­kozás. Semmi a zenének az időt pontosan tagoló ritmusából. Azt mondják, két hét múlva lecserélnek minket. Visszavonnak, mások jönnek ide helyettünk. Már csak ez a néhány napunk maradt hátra. Nem vagyunk sehol, nem vagyunk soha. Csak ez a 14 nap van. Ólomlábakon vánszorog az idő. Az árokban, ahol két hónapja vagyunk beásva, sár van, és a sárba szétfolyó vér, a sárban elbomló hús van. Porból lettél és porrá leszel. Már csak ez a két hét maradt hátra, éppen 14 nap, 336 óra. Kilencet ütött az óra, térjetek már nyugovóra... De régen is hallottam már a vigyázó éjjeli kántálá­­sát! De régen is hallottam a harang hajnali, meg­fellebbezhetetlen kongását. Rózsaszínbe játszik az ég alja, fakul az éjszaka sötétje, most már el kell indulnod, ki kell bújnod a párás, illatos ágyból, a szerelem harcában megfáradt tested a kertek alatt el kell vinned haza. A nehéz, hajnali ólmos botok puffanásait is el kell vinned, kábán fekvő tested, maradék erőd is el kell vinned, és holnapra újra eljönnöd, és a holnap hajnali harangszóig marad­nod, és a másik úton, ahol már várnak rád az ól­mos botokkal, újra elindulnod haza. Akkor is már csak az a néhány nap maradt hát­ra, amíg megérkeztek, hangos csinnadrattával be­masíroztak apró városunkba a toborzó legények, fényes, kék-vörös egyenruhájukban, rajta ragyo­gó pitykékkel, oldalukon súlyosan lelógó kard­dal. Nyakukban, kezükben hangszerek, dobok és trombiták. Egyszerre léptek mind, porzott a fris­sen felmosott kövezet is, és szólt, szólt a csábító muzsika, a napsütésben csillogtak az aranyszín hangszerek. A-ki nem-lép egy-szer-re, nem-kap ré-tes tes-té­­re. Pedig a ré-tes na-gyon-jó, ka-to ná-nak az-va­­ló. Mennyire egyszerű mindez! A ré test nagyon szeretem, a táncban sem szoktam soha elvéteni a lépést. Peregtek a dobok, a vérem ritmusára, a kisdo­­bokon a bőr mindig a várt időben, amikor a leg­jobban kívántam, akkor rezdült meg, lelkemben egyszerűvé tette a világ ritmusát, az üstdob tom­pa puffanása az agyamban szólt, mintha oda csa­pott volna le a puha ütő, és lassan simává lapított minden ágaskodó kételyt, minden gondot. A kla­rinét dallama gyomromig hatolt, remegni kezd­tem, zsigereim mintha máris valami másik világ más életét kezdték volna élni, egy sokkal fonto­sabb életet, mint ez az enyém. Aztán a trombita hangjára már engedelmesen lépkedtek lábaim, és láttam, tudtam, hogy én vagyok az első, én indul­tam meg először, de aztán már jöttek a többiek is, már nem gondoltunk az ólmos botokra, az éjsza­kák forró leheletére, a lekaszált széna párás illatá­ra, és arra a drága pillanatra, amikor állhatatos, gyöngéd erőszakunk nyomán széthasadt a viola­szín hajnal. És a szaxofon már nem is nekünk sírt, hanem nekik, akik minket sirattak, és magukat siratták, a rózsás ujjú hajnalokat, az ártatlanságukat, az Adj, király, katonát! játékunkat, ahol a királyok nem adták katonáikat, az elfogottak nem kerültek fog­ságba, ahol csak az ólmos botok várható szürke puffanása volt, és nem ez az ismeretlen, szürke felhőkből hulló nehéz, időtlen, ólmos eső. LADÁNYI István Bakonyi szél hoz álmodba kardcsörgetést Riadtan ébredsz Kicsi ólomkatonám feledted gyerekkorom?

Next