Ex Symposion, 2004 (46-50. szám)
2004 / 46-47. szám
A leszakadó mennyezetről, a madzagról és a felbontatlan levélről A 37 éves Kosztolányi Dezső a következőképpen ír egy pár évvel korábban az Akadémián tett látogatásáról: „A professzor, rokonszenves fiatalember, nem Racine-ről és Chateaubriand-ról beszélt az ódon, tiszteletre méltó falak között, hanem azokról, kik élnek, a legújabbakról. [...] Romain Rollandról meg Marcel Proustról, az expresszionista regényíróról, ki akkor még élt. [...] Különös, érdekes, okos előadás volt. Én azonban közben folyton arra gondoltam, mi lenne, ha egy magyar egyetemi tanár ajkára merné venni például Juhász Gyula nevét. Bizonyára rászakadna az Akadémia mennyezete, s azonnal maga alá temetné." Ezek a sorok elsősorban azért lehetnek elgondolkodtatóak, mert ma Kosztolányira vagy Juhász Gyulára ritkán gondolunk úgy, mint élő, indulatos, sebezhető és esetenként igazságtalan kortársakra, akik azért küzdöttek, hogy ne a (bármennyire is szeretett és tisztelt) „poros klasszikusokról", hanem róluk, vagyis a mai írókról és a mai irodalom kérdéseiről essék szó. Amikor 2003. decemberében a Veszprémi Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén a „Csak a madzag tenné?" A novellaciklus újraíródó hagyománya a magyar irodalomban című konferenciát Kosztolányinak ezekkel az akadémikus irodalomtudományt támadó szavaival nyitottam meg, nem az egymás elleni küzdelemre, hanem a párbeszédre szerettem volna felhívni a figyelmet. Arra a lehetőségre, amit az irodalomtudomány, a kritika és az írók együttgondolkodása, vagy, másképpen, a „régi" és a mai irodalom dialógusa kínál. A novellaciklus kérdése ugyanis egyszerre érinti Mikszáth, Krúdy, Kosztolányi vagy Bodor Ádám, Ferdinandy György és Háy János munkásságát — a novellaciklus egyidejűleg vet fel irodalomtörténeti, műfajelméleti kérdéseket és az irodalmi élet működésének lehető leggyakorlatibb vonatkozásait, a közölhetőséget, az eladhatóságot, az író küzdelmét a szerkesztőkkel és a határidőkkel. A novellaciklus ugyanakkor a szöveg és az olvasó párbeszédének terepe is: ha Borges megállapítását a regényekben előforduló (és a novellaciklusokból hiányzó) üresjáratokról összevetjük Háy János esszéjének zárómondatával, amely szerint az olvasó „a novellák közötti résbe a saját életéből nyom szigetelést", úgy tűnhet, a novellaciklusokban nemcsak a novellákat, de az „üres helyeket", s így egyúttal önmagunkat is olvassuk. Ahogy Kukorelly írja a TündérVölgyben: „Egy történet van. Tele, üres. Teli és üres. Tele üres helyekkel." Egy a novellaciklus kérdésének szentelt számban, úgy tűnik, az ürességet, a „szigetelést" vizsgáljuk voltaképpen: azt a valamit, ami egymás után következő novellákból ciklust varázsol, úgy, hogy mégsem teszi őket regénnyé. A „madzagot" próbáljuk megközelíteni tehát: „Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú. Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú. Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi? Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára." (Örkény István: Az élet értelme) Dialógus ugyanakkor nemcsak irodalomtörténet és élő irodalom, szöveg és olvasó, de szöveg és szöveg között is lehetséges: ez történik mostani számunk felkérésre született „novellaciklusában", ahol a ciklus egyes darabjainak irodalomtörténészek által előszeretettel vizsgált visszatérő elemeit előre megadott, majd a szövegekbe beépített mondatok jelentik, többek között Kosztolányi Boldogság című írásának néhány sora: „Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami felbontatlan levél." Az EX Symposion mostani számával arra tesz kísérletet, hogy ciklusok olvasása keltette „érthetetlen örömöket és gyötrelmeket" ne megszüntesse, hanem, ha lehetséges ez, növelje a novellaciklusokról itt olvasható írások segítségével. SZILÁGYI Zsófia