Ex Symposion, 2006 (55-58. szám)

2006 / 55. szám

55. szám 2006. S­ymposion irodalom művészet filozófia reflexió Minden bizonnyal mindenki egyetért abban, hogy az ima, a dicséret és az áldás nem helyettesít semmit, hanem magában vett, önazonos nyelvi formula. Miért kellene akkor az ellenkezőjéről, a káromkodás aleseteiről, az istenká­romlásról, az átokról, a szitokról, szi­dalomról mást feltételeznünk? Ezek is önazonos beszédaktusok. Részint „ön­működők", éppen úgy, ahogy az ima elmondása vagy a szentségek felvé­tele is magában befejezett esemény, részint tanúk előtt, de az ő aktivitásukat nem igényelve zajlanak, mint a mági­kus szertartások általában. A károm­kodás ugyanolyan hatású nyelvi aktus, ha magunkban űzzük, mint ha társa­ságban tesszük; a hallgatóság legfel­jebb tovább ingerli a káromkodót azzal, hogy kineveti, vagy megbotránkozik rajta. A káromkodás erős nyelvi gesztus, mágikus aktus, nem kommunikáció, illetve csak annyiban az, amennyiben egy transzcendens entitás felé irányul. Bodor Béla

Next