Ex Symposion, 2007 (59-63. szám)
2007 / 59. szám
Figyelem és fegyelem Aktákba írják, miről álmodoztam (J. A.) Valamikor régen, amikor világvégi zsákfalum, Csantavér még önálló község volt, és négy határ pora (a kanizsai, a zentai, a topolyai és a szabadkai) lepte paraszt őseim kalapját, élt egy nagyon erős legény. Amikor én megismertem, már kőműves családapaként építette az önigazgatói szocializmus - mint utóbb kiderült - igencsak ingatag alapjait. De még akkor is nagyon erős volt, és igaz, ami igaz, én most se szívesen kapnék tőle egy fél atyai pofont sem, pedig már elmúlt hetven. Ötvenévesen meg tudta csinálni a „zászlót" a szőnyegporoló fémcsövén. Nem hittem a szememnek, amikor láttam a vén trottyot (tizenhat évesen minden harminc fölötti férfi öregnek számít, ugye), mint valami cirkuszi akrobata, vízszintesen tartotta magát két karjával. Mesélik, hogy akinek adott egy pofont, annak fölrepedt az arcbőre, és nem kellett ágyat keresnie a délutáni szunyókáláshoz. És gyorsan eljárt a keze. Nos, ezt a férfiút ifjúkorában igencsak megbüntették gyors vastenyeréért. A Texas nevű kocsmában kitört a szokásos szombat esti tömegverekedés (szakirodalomként lásd: Tolnai Ottó: A csantavéri kisbicskázás, Dormán László fotóillusztrációjával, Ex Symposion, 1994., 8-9., ára 175 Ft, elfogyott), és ezt két rendőr próbálta megakadályozni. Hősünk (nevezzük Öregh Farkasnak) oly ügyesen pofozta ájulatba a két tányérsapkást, hogy azok, amikor észhez tértek, azt sem tudták, ki tette ezt velük, kit is kell keresniük. Ám spiclik mindenütt teremnek. Mint a tarack. Végül kitudódott, ki volt a tettes. Öregh Farkast behívatták az őrsre. Hiába próbálták rábeszélni a barátai, hogy menjen le a tengerre Horvátországba (ott dolgozott akkoriban, terénen, ahogy felénk mondták), lecsillapodik valamelyest a helyzet, mire utolérik a papírokkal, lehet, el is felejtik az egészet. De nem lehetett vele beszélni, úgy gondolta, igaza van, hiszen ő csak védekezett. Ahogy belépett a rendőrség épületébe, azonnal a kóterba kísérték, majd összetelefonálták a szolgálaton kívüli bajtársaikat, és agyba-főbe verték (viszont nem jelentették föl). Amikor évekkel később apám megkérdezte tőle, hogy történt, megvonta a vállát, és azt válaszolta, tudod, hogy van az Mackó, ha nyolcan-tízen támadnak rád, pont neked mondjam!? Az biztos, hogy az első kettő, az nem ütött rám. Az akkori csantavéri rendőrfőnököt Híjának hívták, mondják, ő tervelte ki az egészet. Az Ilija. Nevét suttogva ejtették ki sok családban, mint Titóét nagyapám, ha Öregnek becézte. Ám az Ilija a keresztneve volt, vezetéknevét csak a beosztottjai ismerték. Ma nyugdíjas, és pávákat tenyészt. Öregh Farkas pedig - a megfegyelmezése után - hónapokig nem ment ki az utcára. Amikor először hallottam Ilia Mihályról, biztosan eszembe jutott ez a történet is, mert sokszor eszembe jut azóta is. A névhasonlóság mintegy előhívja. Erről azonban sem Miska bácsi nem tehet, sem én, nem is tudnám megmagyarázni, miért pont ezt a történetet írtam most meg, ebben az olvasót csalogató jegyzetben. Nem emlékszem, hogyan ismerkedtem meg Ilia Mihállyal. Nem voltam a tanítványa, hacsak nem tanítványa valahol mindenki, aki találkozott vagy levelet váltott vele. Az biztos, hogy híres tanszéki szobájában láttam először eredeti József Attila-kéziratot. Meg is kérdezte, meghatódtam-e. Mármint a kézirattól. Akkoriban még nem minden ok nélkül lázadó költőként alig hiszem, hogy elaléltam volna holmiféle kéziratoktól. Attól hatódtam meg, hogy megmutatta. És főként attól a figyelemtől, ahogyan kérdezett, ahogyan válaszolt. Mint amikor zimankós időben meleg szobába lép az ember. Ilyen figyelemben fürdőzni jó, még annak az elvadult, vagabund poétának is, akire már csak haloványan emlékszem. Ha ilyen ember lett volna az első (és már valószínűleg utolsó) gyóntató papom, akkor nem vagy sokkal nehezebben hagy el a katolikus egyház. Azt csak remélhetem, hogy a spiclik (mind a harmincvalahány), akik nyomon követték, és jelentették az illetékes elvtársaknak Ilia Mihály (magán)életét, levelezését éppúgy, mint beszélgetéseit, ugyanolyan rettegéssel és suttogva ejtették ki a nevét, mint drága jó földijeim a hírhedett Ilijáét, a rendőrfőnökét. Bozsik Péter