Ex Symposion, 2012 (77-80. szám)
2012 / 77. szám
Termék, termény, teremtmény Az, ami vagyunk, valószínűleg nem csak (biológiai, társadalmi) adottság, de homályos, mert kideríthetetlen okból eredeztethető, változékony következmény is, termék, termény, teremtmény, aminek csak részben vagyunk mi magunk az előállítói, de részben biztosan. Csak azért mondom ezt, mert a testünk egyfelől bizonyítja, már csak használata, alakíthatósága révén is a szabadságot, ami az emberi létezésben rejlik, másfelől azonban éppen hogy megcáfolja azt. Ha, teszem azt, a köldökömre pillantok, valami olyat látok, ami, bizonyos értelemben, arra az időre emlékeztet, ami megelőzte a létezésemet, amiről valós emlékképem nincsen, de aminek a jelét magamon hordom. Ráadásul túl is fog élni engem, még ha olyan sokkal nem is. Valaminek tehát úgy vagyok a részese, illetve valami úgy az én részem, hogy közben folyton saját idegenségemre is felhívja a figyelmemet. A testem az a másik valaki, az az ismeretlen, aki a legközelebb áll hozzám. Konkrétan az én helyemben áll. Nem is csoda, hogy ez az együttállás (ami bizonyos értelemben mégis szembenállás) az emberek jó részének a legnagyobb problémája. Micsoda rémült akarás látszik mindenfelől, hogy leigázzuk a testünket, például az önmagán való túlépítése által, és most nem is csak a testépítésre gondolok, de a legszegényesebb tornaórára is, meg arra a többé-kevésbé szép hülyeségre, amiről a sport szól, hogy többet hozzunk ki magunkból, magunknál. De lehetne még itt sok jól ismert gyarmatosítási kísérletről beszélni a plasztikai sebészettől a bebalzsamozáson keresztül a tetoválásig. Bármire képesek vagyunk, csak hogy bebizonyítsuk felsőbbségünket a test fölött, de persze mégsem a miénk az utolsó szó. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy mi van a többiekkel. Illetve nagyon is beszéljünk róla, mert vagy hozzánk érnek, vagy éppen hogy nem, de valamiképpen viszonyulnak hozzánk, azzal, amijük van. A bőröm az enyém, csak az enyém. És, hát, ez sem egészen biztos azért. Mindenesetre, akit kinézek a többiek közül, azt előbb-utóbb meg is akarom fogni, ráadásul azt is elvárom, hogy ő fogjon meg, felajánlom neki a bőrömet, a tapintásomat, a húsom egyediségét - és micsoda megaláztatás, amikor nem kérnek belőle. Lehetséges, hogy a test az egyetlen dolog, ami puszta létével állandóan önmaga nemlétére utal, hogy saját hiányának a jele? Egy eleven seb a hibátlan és hideg világ felszínén. Mindezzel együtt pedig ennek a világnak (és benne önmagának) a paródiája is? A koitusz a bűn paródiája. A test pedig az emberé. És akkor az emlékezet a létezésé. KRUSOVSZKY Dénes