Ex Symposion, 2014 (85-88. szám)
2014 / 85. szám
Cigányok múlt ideje Egy keresztény értelmiségiek által szervezett, a romák helyzetéről szóló dispután moderáltam a kilencvenes évek vége felé. A rendezvényen konzervatív és liberális, humán és műszaki, fiatal és idős értelmiségiek vettek részt, rendkívül érdeklődőek voltak a beszélgetés elsősorban az akkor még szenzációnak számító, azóta sajnos az akkori programját, módszerét elfelejtett vagy elfeledtetett Gandhi Gimnázium szemléletéről, céljairól volt. Noha beszélgetőtársammal és jóbarátommal, Bogdán Jánossal, az iskola egyik alapítójával és akkori igazgatójával elsősorban azokat a kérdéseket szerettük volna megbeszélni, amelyek az iskolaalapítás és -működtetés közben foglalkoztatták a közéletet - hogy létezhet-e roma nemzetiségi oktatás, integrál vagy szegregál-e az ilyen típusú intézmény, mi az oka annak, hogy már a harmadik demokratikus magyar kormány követ el mulasztásos törvénysértést azzal, hogy nem tesz eleget a Gandhi Közalapítványba való belépésekor tett vállalásának: további hat, regionális roma középiskola és kollégium alapításának és működtetésének a diskurzus minduntalan másfelé terelődött. A beszélgetés résztvevői a romákkal kapcsolatos elemi információkra kérdeztek rá, nagyon nyitott és konstruktív módon, ahogy ezt mondani szokták. Többségük számára a cigány körülbelül olyasmit jelentett, mint a lapban idézett xix. századi költőknek: a misztikus idegent, aki legfeljebb valamely allegória megalkotására alkalmas. Akkor, 1998 késő őszén, a rendszerváltás első évtizedének a végén a cigányok vagy a romák a rendszerváltó értelmiség lelkiismeret-furdalásának, a lecsúszottak iránt motoszkáló felelősségérzetének lettek - igen szűk körben - jelképei. Keresztény indíttatású társaság lévén gyakran szóba került a kereszténység, ritkábban az egyházak lehetséges, bár nagyrészt elmulasztott szerepvállalása is. A politikai korrektség korabeli szóhasználati vitáinak jegyében pedig „a cigány és/vagy roma-e a helyes megnevezés” parttalan vitái is jelen voltak. Az esti borozáskor elsősorban egy jeles, nívós katolikus egyházi gimnázium fiatal tanáraival beszélgettünk az egykori Kádár-villa, ma jezsuita lelkigyakorlatos ház étkezdéjében. Elmondták: azért ilyen érdeklődőek, mert maguk is egyházi gimnáziumban nőttek fel, az egykori osztálytársaik és az egyetemi évfolyamtársaik között értelemszerűen nem volt egyetlen roma sem, és ma, tanárokként az egykori alma materben szintén nincs egy sem. Bogdán János filozófia-magyar-történelem szakos tanár, legközelebbi barátaim egyike két hónappal később autóbalesetben meghalt. Felesége, Csovcsics Erika tíz évig igazgatta még az iskolát és küzdött azért a modellért, amelynek köszönhetően - hogy mást ne mondjak - néhány év alatt ezrelékek helyett már egyszámjegyű százalékokban lehetett beszélni az érettségizett roma diákok arányáról. Az azóta eltelt másfél évtized elterelte a figyelmet az afféle szemantikai finomságokról, mint a cigány/roma meghatározás, vagy roma nemzetiségi önrendelkezés, oktatás. Vagy arról, hogy egybe vagy külön kell-e írni: cigány gyerek, cigány gyerek. Ma arról szólhatnának az akadémiai viták: cigány gyilkosság vagy cigánygyilkosság. E lap szövegeinek olvasói és szerzői olyan országban élnek, ahol a kibeszéletlen kérdések és elmulasztott cselekedetek infernális helyzetbe taszítottak egy, a közbeszéd jelentős részében kollektív bűnösként kezelt, a többség számára jórészt ismeretlen közösséget, a romákat, cigányokat. A szövegek találkozásokról, kérdésfelvetésekről, megismerésről és érzelmekről, azaz értelmiségi küzdelmekről szólnak. JÓZSA Márta