Ex Symposion, 2019 (102-104. szám)
2019 / 102. szám
102. szám 2019. Irodalom művészet filozófia reflexió Amellett érvelnék, hogy a különböző zenei stílusok közül a modern jazz tekinthető a leginkább komplex rendszernek, s ezzel a komplexitás első számú zenei megfelelője. A modern jazz a tárgyak (vagyis a zenészek) összességeinek spontán kölcsönhatásai nyomán fejlődik ki. Meglepő, emergens jelenségek bukkannak fel benne, hiszen improvizáció eredménye, és ami egy adott szólóban újként tűnik fel, szintén annak a visszacsatolásnak a voltaképpeni terméke, amelyet a szólista az idő adott pillanatában kap. Egyúttal nyílt rendszer, hiszen a legjobb perfomanszra olyan környezetben képes, amelyben van hallgatóság, amely visszacsatol. Még extrém viselkedésre is hajlamos, amikor, teszem azt, az egész együttes utánozni kezdi a valamely szólista által előadott hangmintát, tömegeffektust kiváltva ezzel az egész csoport szinkronba kerül az adott kifejezésmódban. Végül pedig szögezzük le, hogy nincs „láthatatlan kéz", mondjuk, egy karmester vagy egy már kész dallam, amelyet minden muzsikus pusztán megismételne. A szólók azokra a mintákra, motívumokra vagy készletekre építenek, amelyek az egyes zenészek emlékezetéből származnak, és amelyek aztán egészen komplex módon fonódnak össze az eredeti gondolattal... NEIL Johnson