Ez a Hét, 1995. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1995-07-07 / 27. szám
semmibe vétele senki a TV2 megtartásán fáradozott a szakmai szervezetek részéről! Ha itt valamilyen változás történt, akkor azt nehezen tudom pusztán szakmai megfontolásokra visszavezetni.Miért állítom azt, hogy monopóliumok kialakulásával fenyeget, vagy kialakításán dolgozik ez a törvényjavaslat? Azért, mert az, hogy egy közműsor-szolgáltató közalapítványt—ez egy kicsit tautológia, de a törvényjavaslatból idéztem — akar felállítani, ez félreismerhetetlenül monopol jellegű. És nem attól lesz drága, és nem attól drága a Magyar Rádió és a magyar televíziózás itt, ebben a hazában, mert nagy létszámú kuratóriumok próbálják befolyásolni a közszolgálati műsorszórást, hanem azért, mert az egész gazdasági helyzet áttekinthetetlen. Azért drága, mert nem lehet megmondani ma a Magyar Televízióban azt, hogy egy adott műsor milyen anyagi ráfordítással készül. Tehát amikor az ellenzék azt szorgalmazza, hogy az egészen eltérő anyagi feltétel-, vagy gazdasági feltételrendszerhez köthető rádiózást és televíziózást külön kuratórium kezelje, akkor éppen az ellenőrizhetőséget és az áttekinthetőséget tartja elkerülhetetlenül fontos célnak. Pontosan azért, hogy olcsóbban működhessék a Magyar Rádió és főleg a Magyar Televízió. Azért veszélye ennek a törvényjavaslatnak a monopóliumok kialakítása, kialakulása, hiszen nem következetes abban, hogy a közszolgálati szférát a kereskedelmi szférától megkülönböztesse. Tudjuk nagyon jól, hogy a kereskedelmi szféra is vállalhat, vállal is közszolgálati funkciókat. A két szféra következetes megkülönböztetése azonban éppen azért szükséges, mert az egyiknél a közszolgálatiság éppenhogy a kereskedelmi szempontoknak alárendelve jelenik meg, míg a másiknál ez a legfontosabb funkció. Míg az egyik profitorientált tevékenység, addig a másik valóban a társadalom alapinformációk iránti igényét, a tájékoztatás kiegyensúlyozottságát, amit az Alkotmánybíróság nekünk előír határozatában, és a kulturális sokszínűséget akarja megjeleníteni. Ezt a kereskedelmi szférától nem lehet számon kérni, még koncessziós alapon sem. Mert azokat, akik egyszer birtokon belül működtetik ezeket a médiumokat, tulajdonképpen csak hosszú, akár bírósági vagy jogi procedúrák révén lehet esetleg rákényszeríteni arra, hogy az esetleg korábban megkötött szerződés pontjait ebben a vonatkozásban betartsák. Problematikus a közszolgálati szférán belül is és a kereskedelmi szférán belül is a monopólium kialakítása. Azért, mert ahogy itt már képviselőtársaim megjegyezték, az országos rádió- és televíziótestület éppen kis létszámánál fogva uralni képes az egész közszolgálati szférát Magyarországon. Ugyanakkor más törvényi helyek, amelyek a kereskedelmi szféra működését készítenék elő, éppen a tulajdonlás áttekinthetetlenségének következtében lehetőséget teremtenek arra, hogy strómanokon keresztül akár egy vagy két érdekcsoport uralja a másik, a kereskedelmi szférát. Lehet, hogy igaza van Molnár Péternek abban, hogy többféle csatornán és frekvencián keresztül hallgathatja, veheti, foghatja az állampolgár a különféle adásokat. De én attól tartok, hogy lassan eljutunk abba a szituációba, hogy bármelyik csatornát is kapcsoljuk be majd, ha ez a törvényjavaslat megvalósul, Magyarországon mindegyik csatornán és mindegyik frekvencián ugyanazt fogjuk hallani. Kis létszámú az országos rádió- és televízió-testület, ugyanilyen kis létszámú a közalapítványi kuratórium is, az egyetlen kuratórium, az egyetlen közalapítvány egyetlen kuratóriuma, úgyhogy igazán már nem is lehet közalapítványnak nevezni ebben a konstrukcióban. (...) Tudom, hogy unhatja a közvélemény, a magyar állampolgár az elhúzódó médiatörvény-vitákat. A kulturális bizottságban egyik igen tisztelt képviselőtársam éppen arra hívta föl a figyelmünket, hogy az ő választópolgárai sohasem tesznek föl olyan kérdéseket, amelyek a médiatörvényre vonatkoznának. Valójában a közvéleményt látszólag nem is érdekli az, ami most ebben a parlamentben történik. Csakhogy a közvélemény az eredmény felől közelít a dologhoz. Nem a médiatörvényen gondolkodik, hanem fogyasztója a médiumoknak. És ha nem a szabad rádiózás és televíziózás feltételének megfelelő médiaviszonyok alakulnak ki Magyarországon, ha nem valósul meg a tájékoztatás kiegyensúlyozottsága, ha nem lesz kulturális pluralizmus éppen ezeknek a nemzeti közintézményeknek a közvetítése révén, akkor kiszolgáltatottá válik az állampolgár, esetleg olyannyira kiszolgáltatottá, hogy maga sem lesz tudatában annak, hogy mi történik ebben az országban, és mi történhet vele. Ez a súlyos felelőssége, amivel természetesen egy átlagember nem foglalkozik. Mert a manipulációnak pontosan az a lényege, hogy retorikájában fölidézi a demokráciát, fölidézi a szabad rádiózást és televíziózást, retorikájában kijelenti azt, hogy el akarja távolítani a politikától a médiumokat. Csakhogy egyáltalán nem mindegy az, hogyha a kormánykoalíciós pártok megállapodása szerint a kormányfő lemond a kinevezési jogáról, és ezt Molnár Péter nagyon jól tudja, akkor kinek a javára mond le? Egy kis érdekcsoport javára mond-e le, áttekinthetetlen hatalmi csoportosulások javára mond-e le, vagy pedig azoknak a javára, akik a közalapítványokat és a közintézményeket igazán egy társadalmi reprezentációjú kuratóriummal tudnák ellenőrizni és a műsorfolyamot figyelemmel kísérni? Ez a tétje a valójában a médiatörvénynek, és nem az, hogy bizonyos korábbi határozatokat vagy törvényeket figyelmen kívül helyezünk vagy hatályon kívül akarunk helyezni. Belezsúfolni a magyar társadalmat a közszolgálatiság vonatkozásában a panaszbizottságba, oda rakni el az egyházakat és az etnikai kisebbségek képviselőit, oda elrakni a szakmát, miközben ez az ötös kuratórium és az ötös rádió- és televízió-testület uralja az egész folyamatot — ez egyszerűen nevetséges, semmibevétele a demokráciának, semmibevétele a köznek, és hogyha az embereket, a társadalmat magát ilyen mértékben leépíti, leértékeli ez a törvényjavaslat, akkor sohasem lesz közszolgálati EX A HÉT