Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-04 / 27. szám
dogtalanokat? ják, ítélik el. Mi haszna a társadalomnak belőlük, ha romlottak, züllöttek és megvesztegethetők? Látni kell: a többpártrendszerű demokrácia sem tökéletes, sürgősen reformálásra szorul. Halogatás esetén az elégedetlenség csak nőni fog, a társadalmi haladáshoz vezető út megtalálása pedig egyre nehezebbé válik. A tét nagy! El kell dönteni: továbbra is gondoskodjunk-e boldogtalan utódokról, vagy hagyjuk kipusztulni a nemzetet? - A liberális eszmét vallók tudatosan vagy anélkül az utóbbit készítik elő. 1994 óta a reálbérek csaknem 20 %-al csökkentek. Rohamosan romlott a közoktatási és az egészségügyi ellátás színvonala. A nyugdíjkorhatár fölemelésével pedig elérték, hogy sok embernek még csak esélye se legyen, arra, hogy élvezhesse a nyugdíjat, aminek járulékát munkába állásától kezdve kíméletlenül elvonták tőle. Nagy hiba Nagy hiba, hogy a történészek, filozófusok, politológusok nem vállalkoznak annak tudományos kimutatására, hogy a múlt liberalizmusának nem csak módszere volt téves, 1867 után annak célja és jogi alapja is helytelennek bizonyult. Ez vezetett a magyarságnak az állam fogalmával való ellenszenvéhez, az állam iránti gyűlöletszításhoz, mely „hosszú időre úgyszólván gyanússá silányította a magyarság szemében az állam fogalmát és intézményeit, s ezektől erősen elidegenítette.” A magyar emberbe a liberálisok sulykolták azt, hogy az államot ellenségnek nézze, hogy gyűlöljön, megvessen olyan intézményeket, amelyek nélkül állam és jogrend nem is képzelhető. Bizonyító erővel rá kell mutatni, hogy az „őszirózsás forradalmat” és az ezt követő „vörös uralmat” a korábbi, megelőző liberális kormányok és ideológiák, termelték ki, melynek következménye lett Trianon! Ideje lenne elfogulatlanul az évtizedekig működő magyar szabadelvű pártok tevékenységét alaposabban átértékelni, hiszen az egyes korok lelkében és céljaitól függően a példaképnek választott elődök világfelfogása, értékrendje, uralkodó kategóriái, ideológiái és távlati elképzelései mindig másképp tükröződnek a követők szemében. Nemcsak a pártok iránti bizalmunk, hanem a történetírás komolyságába vetett hitünk is meginog, ha az átértékelés csupán egyes lobbyk programjává válik, s azt kell tapasztalnunk, hogy a történelmi igazság a hatalomváltással változik, mivel egy „hétpróbás”, elvetemült garnitúra szervezetten dolgozik a folytonos felforgatásán. Ezért sem lehet igaz érzéssel történeti kegyeletet gyakorolni, tisztelettel gyászolni, temetni. Nagy hiba, hogy politikusaink nem vesznek tudomást a 48-as és a 67-es magyar liberalizmus különbségéről, amelyre már 1883. évi március 8-án tartott képviselői beszédében Berzeviczy Albert oly világosan rámutatott, amikor kifejtette: „Egyre kérem a képviselő urakat, ne vindiálják maguknak a szabadelvűség nimbuszát. Annak a liberalizmusnak, T. Ház, mely abban találta dicsőségét - mert nem találhatta egyébben - és abban mutatta ki erejét, hogy minden úton-módon az államhatalom gyengítésére törekedett, annak megvolt a maga jogosultsága akkor, amikor az államhatalom idegen volt, mely nem a nemzet akaratából, de a nemzet akarata, a törvény és népjog ellenére nehezedett az országra. De ennek a liberalizmusnak, ennek a régi tagadó politikának a napja lejárt. Megtette kötelességét, ne idézzék föl többé jelszavait, ne vegyék többé elő rozsdás fegyvereit, ne játsszák azoknak szerepét, kikről Deák Ferenc oly gyönyörűen mondta, hogy midőn hátat fordítanak a fölkelő napnak, saját árnyékukat iszonyatos rémnek nézik. Az önök politikájában ez a régi magyar liberalizmus nyilvánul, változhatatlanul, engesztelhetetlenül, nem látva, nem ismerve el, hogy körülötte a kor, a viszonyok tökéletesen megváltoztak, mint egy házsártos öreg, aki szüntelenül haragszik a jelenre, fél a jövőtől s visszakívánkozik a múltba.” Napjaink liberálisainak el kellene végre hagyni a történelem során többszörösen megbukott francia szabadelvű iskola Lenin által is követett sarktételeit, s azt kellene nézniük pártpolitikájuk ténylegesen előmozdítja-e a nemzet felemelkedését és fejlődését a valódi és tartós egyéni és politikai szabadság felé úgy, hogy a társadalmat nem osztja ketté: szegényekre és gazdagokra. Csak akkor lehet liberalizmusuk „emberarcú”. Sokunknak már nem marad más, csak a tudás fájának az ültetése. Dehát ezt is a múlt követeli, a jövő várja tőlünk, mert a nemzeti műveltség megteremtése a nemzetiségünknek, népünknek, hazánknak erősebb támasza minden politikai intézménynél. A demokráciát a globalizáció veszélyezteti, a globalizációt pedig a pénzpiacok összeomlása, s a nyomában járó gazdasági világválság, ami remélhetőleg felmorzsolja a pártállami nomenklatúra által gátlástalanul létrehozott „baloldali tőkésosztályt” is. A baj az, hogy a nagy áldozattal járó gátlástalan önzés iszonyatos árát is nekünk kell majd megfizetni. Azért kell a liberálbolsevizmussal folyton-folyvást szembeszegülni, hogy ne válhassunk prédájává. Ehhez az kell, hogy ne higgyük el nekik a közjóról szóló, média által terjesztett álnok politikai hazudozásokat, ömlengéseket, főleg azt ne, hogy mindent jobbító szándékkal érettünk tesznek. De ne engedjük meg, azt se, ha a választások után a jelenlegi ellenzék lesz a győztes, akkor közöttük alakuljon ki harc a tulajdon és a gazdaság újrafelosztásáért. Ebben az esetben a pártoknak még inkább kiszolgáltatottjaivá válunk. A gazdaság nem bírja ki a sokféle korrupcióval tarkított, a társadalomra nézve eddig is káros és előnytelen változást. Ezáltal még inkább nő a munkanélküliek száma, sokan kényszerülnek alacsony fizetségért bármilyen munkát elvállani, s örülnek, ha feketemunkához juthatnak. Ne higgyük, hogy ennek feltétlenül így kell lenni, hogy nincs más alternatíva, hogy nekünk itt, Európa közepén az élet silányabb formáját kell választani. Ehhez persze az is kell, hogy végre olyan kormányunk legyen, amely ha kell, szembeszáll akár világméretű tendenciákkal is, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy a glóbuszon élő emberek előbb-utóbb nem tűrhetik el, hogy egyre kevesebb ember kezén halmozódjon fel egyre nagyobb vagyon, s munkájuk, életük egyre értéktelenebbé váljék a tőkével szemben. Azoknak a politikusoknak és pártoknak kell végre veszteseknek lenni - és nem a népnek -, akik nem tudtak és nem is akartak 1990 után igazi rendszerváltást, annak minden előnyével, végrehajtani. Akik erre eddig képtelenek voltak, azok ’98 után is azok maradnak. Nem kell félni attól, ha patthelyzet alakul ki, s az ország kormányozhatatlanná válik, akkor mi lesz? Mi lenne! Beindul egy egészséges tisztulási folyamat, vagyis az, amit eddig hiányoltunk. Pártokrácia helyett végre demokrácia lesz! A korrupt és demagóg politikai elit pedig eltűnik a történelem sülylyesztőjébe. Azért mi is pironkodhatunk, hogy eddig hagytuk őket garázdálkodni. Dobó Andor EZ AHÉT