Bihari Napló, 1997. március (8. évfolyam, 41-61. szám)

1997-03-15 / 51. szám

1997. március 15-16. -H­­An G­SZO-KEP SZÍN MEZEI JÓZSEF Együtt voltam velük az egész er­délyi hadjárat alatt. Ismertem őket nagyon jól. Művelt, lelkesült fiatal­emberek voltak, nyelvünket nem ér­tették, de szívük együtt dobogott a mi szívünkkel. Idegen hazának voltak gyermekei, de a szabadság szeretete elhozta őket hozzánk, hogy a mi hazánkért küzdjenek. Volt valami eszményi ezen a kis csapaton. Sötétkék öltöze­tük, a vállukon keresztülvetett, széles háromszínű szalag, a ka­­lábriai kalap, rövid, szuronyos fegyverük, a sok gyermeteg arc vonzó, kedves képet nyújtott na­gyon. Tisztjeik egyenlően osz­tották fel zsoldjukat a közembe­rekkel. Azáltal is kifejezték, hogy ők nem a hatalom bérenc szolgái, hanem a szabadság baj­nokai egytől egyig, kik nem zsol­­dért harcolnak, hanem eszméért. Jókedvű, tréfás fiúk voltak, mindeniknek volt valami humo­ros mellékneve, csak erről szólí­tottuk őket, mivel a tulajdonkép­peni neveket nem is ismertük. Ott volt például a „Bemooste” (a mohos). Valóságos bibliai alak,­­ A bécsi légió vállaira omló, szép hajjal, hos­­­szú, tömött szakállal, széles vál­­lakkal. Már nem volt nagyon fia­tal ember, negyven körül járha­tott. Különben jeles festő volt. És ez a tősgyökeres német a legel­­keseredettebben gyűlölte a né­meteket. Tűzbe jött, ha csak szó került is róluk. Désnél történt. A légió csata­rendbe állott, a vasasok robog­tak feléjük. A „Bemooste” már nem bírta türtőztetni magát, ki­ugrott a harcvonalból, harsá­nyan kiáltva: „Jertek, kutyák, jer­­tek” - és szuronyos puskájával megrohanta a legelső vasast. Ott volt az „Unbedingt”, hu­szonkét éves, művelt fiatalem­ber, alig serkenő bajusszal. Ő volt a légió ácsa. Akármit szóltak hozzá, örökké ezt az egy szót fe­lelte rá: „unbedingt”. És ezt a leg­nagyobb komolysággal ejtette ki mindig, akárcsak a Poe Hollója. Ennek a szónak egy kis politi­kai vonatkozása volt. A Windis­­­gratz herceg ismeretes szavait C.Unbedingte Unterwerfung­­ fel­tétlen megadás) paródiázta vele légióbeli baj­társainak élénk tet­szése között. írt a légiónak valamelyik tag­ja egy színművet is, ez volt a cí­me: „Unbedingt”. Tartalmára már nem emlékszem. Valami bo­hózatféle lehetett, az effajta né­met művek kaptájára ütve. A szatmári színházban adták elő, természetesen zsúfolásig tö­mött ház előtt. Ki maradt volna otthon egy ilyen előadásról, melyben a derék német fiúk a né­metet figurázták ki, s a szabad­ságot éltették? A légió ácsának több jelenése volt a darabban, de ő nem csupán szerepéhez, ön­magához is­ híven csak ennyit szólt: „Unbedingt”. És ezeknek a jó fiúknak a leg­nagyobb része elhullongott a hosszú harcokban. Csontjuk itt porladozik hazánk földjében, melyért oly magasztos lelkesült­­séggel ontották vérüket. (Mezei József visszaemlékezéseiből A szerző - 1823-1882 - költő és festőművész, Petőfi barátja volt, Bem tüzérségében szolgált.) MATTHEW ARNOLD A magyar nemzethez Sem a hosszú spanyol haláltusa; sem Anglia (csak hajói még s pénz érdekli világkalmár-eszét); sem az őrültekháza Francia­­ország, melynek eget sért zsivaja; sem Amerika, az útszéliség; sem a szószátyár germán hülyeség nem ígér többé hőstettet soha. Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned gyűl a rege: lánctörők szent dacát látva éledjen szellem és világ! Újítsd, szárazföldön, a grája Tettet, mely Szalamiszból templomot teremtett s nyílt tengerre űzte az Armadát! Szabó Lőrinc fordítása Böhm Pál: Bem kitüntetése FERDINAND FREHIGRATH Magyarország szilveszterén Lángolnak most a puszták, száz tábortűz lobog, görbe kardjuk kihúzták a vitéz magyarok, elbúcsúzott a nyájtól, s lovon száguld a pásztor, nincs néki akadály: vas-sarkantyúk amerre fel-fel pendülnek csengve, a Duna dán száll. Ujjong medrében hangja büszkeség és harag: „Szerencse fel, te barna, forróvérű csapat! Csikóst, vadászt, cimbalmost lelkesít ez a dal most és hegedűst - akik vitézül felragadták a százszor szent szabadság megtépett zászlait. Kerülget rontás, ármány? acsarog a zsivány? Száguldj holló mén hátán, piros pej paripán, s lobogódat ragadd föl: e lobogó véredtől, mely ráfagyott, veres.­­ Föl, magyar, s a jövendő, közelgő új esztendő néped győzelme lesz... Hallga, kürtök mint zúgnak, s ügetnek paripák! Megvívni most indulnak dicső Győr városát. Minden magyar ma győzzön­ előre, Kossuth, hősöm!” - a Duna így dörög, miközben Törökhonda szörnyű, haragos, lomha sodrával hömpölyög. Lakatos István fordítása Márciusi ifjak (Petőfi apokrif levele Arany Jánoshoz) Nem tudom, Jankó, ti Erdélyben hogy érzitek, de én, mint szikes föld az esőt, szomjazom a forradalmat. Persze, ne gondold, hogy szép öcséd karban tett kézzel figyeli a napot. Amiben te, Vörösmarty és jómagam megegyeztünk, keményen tartom: lefordítjuk Shakes­peare összes műveit! Nem szeretnélek birizgálni, de én már bele is fogtam a Coriolanba, utána Othelló, Rómeó és III. Richard torkának esem... Hogy mi lesz a magyar líra sorsa? Ne aggódj, cimbora, nem fog ugarsorsra jutni. Mióta én, agyalágyult, úgy döntöttem: ezután a költészetből élek, mindennap írok legalább egyet. Mellékeljem neked épp a legújabbat? Bár ha jobban belegondolok, már csak a mi orszá­gunk földje oly konokul fagyos, mint ahogy a Téli estékben írom. Mert alig múlt szilveszter, Messinában fölkelés tört ki. Ha jól hallottam, egy héttel később Palermót és Nápolyt is elérte. Akár a szélvész, vág­tat a félsziget széltében-hosszában. Szerintem Párizs, Lisszabon se fog kimaradni. Sőt, mi, keletiek se! Te, én máris hallani vélem, hogyan recseg-ropog a zsarnokság kardja, s hogyan citerázik a dinasztia pa­lástja alatt kuporgó főnemes. „Megunták végre a földöncsúszást, / Egymás után mind talpon teremnek, / A sóhajokból égiháború / Lett, s lánc helyett most kardok csörögnek.” Miért nem folytatom? Ha majd teret kapok a közlésre, ígérem, meglesz. Most a Nemzeti dal perzseli a lelkem. Mint a röpcédulát, úgy dobom a szélbe. Hadd falja a magyar, ébredjen végre! Figyelsz még, Jankó? Alig tapostunk március házára, a magyar fő­város mámorban lubickol. Az utcák, akár napvilágnál, este is fényben égnek. Egymásnak adja a kilincset a felvonuló tábor. A nyomdászok piros-fehér-zöld süveget viselnek, és mennydörgő hangon szikrázik a Talpra magyar a Nemzeti deszkáin. Megalakul a felelős minisztérium. Külön! Papíron már független állam vagyunk... A baj talán az, hogy Kossuthot nem az én bőrömből szabták... Képzeld, a főszerepet a ne­mességnek szánja! Szerinte a politikai életből történő kirekesztésük kétes kimenetelű forradalomba sodorná az országunkat. Merjen koc­kát játszani a nemzet jövőjével? Mi az első lépés? Szerinted, mit kéne tennem? Dugjam fejem a ho­mokba? Egy nagy fenét, Jankó! Szülőföldem legszebb táján képviselő leszek! Ha kell, korbácsként suhintok: itt az idő, ébredjetek! „Polgár­társaim és hazámfiai! Hazámfiai nemcsak mint magyarok, hanem úgy is mint kunok, mert Kis-Kunságban születtem. Úgy hiszem, emlékez­tek még arra az alacsony, köpcös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta, az az én apám. Nem gondolnám, hogy őtet egészen elfelejtettétek volna. Mert hiszen akkor, míg itt lakott, minden becsületes ember szerette őtet közületek, minthogy a becsületes emberek szeretik egymást. De én­rám nehezen fogtok emlékezni, én még gyermekkoromban elszakad­tam közületek. Azóta csak nagyon ritkán juthattam ahhoz az öröm­höz, hogy szülőföldemet meglátogathassam. Ennélfogva nem mer­ném bízvást remélni, hogy köztetek szószólóm akad, magam vagyok kénytelen szószóló lenni magamért. Értetek. (...) Magyarország eddig egy nyers fenyőfa volt - most már le van vágva és föl van deszkákra fűrészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kéne gyalulni, hogy asztal készüljön belőle. (...) Annyit jó lélekkel mondha­tok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok fara­gatlan tüsköt, és nem esett rajtam csorba” Ekkor írtam Az apostolt, rekord idő alatt. Ne félj, nem tércmunka, bár terjedelmét nézve, János Vitéz-forma. Az én Twist Olivéremet a Duna-tiszai Szilvesztert, a tár­sadalmi nyomor emeli a forradalmárok sorába. Bár gazdag uraknál is lakájkodik, éltető ereje a hazáért való tenni akarásban tetőzik! A ki­rályban nem üres szólamot - az elnyomáson alapuló rendszer gyilkos fejét látja... Neheztelsz rám, bátyám? Türelmetlen ,tökfilkónak bélyegzed öcsédet? Te mit vágtál volna Kossuth és Széchenyi fejéhez azon az ominózus minisztériumi küldöttfogadáson? „Io peant zengett az or­szág, midőn az első magyar minisztérium névsorát meglátta, én pe­dig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar ember mindig fölkel­tekor szokta dicsérni a napot, de nem várván annak lemenetét... Én azt gondolom, ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint mi­niszterek is azok lesznek, de csak talán... ők azon kornak gyermekei, mely már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé. Ebben ők elsők vol­tak, de vajon nem lesznek-e az új korban, a tettek korában az utol­sók? (...) De a legszebb az, hogy ők a népet, melynek ők a képviselői, oly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumuk mindenre az, hogy hja, a nép még ilyen meg olyan éretlen. Köszönd meg, nép, ezt a képviselőidnek! Én megvallom, egész más formának ismerem a népet, s éretlenségének legfölebb egy példáját tudom. Azt, hogy ilyen kép­viselőket választott! (...) Maholnap már én is kétségbeesem, én!... pe­dig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közül, •akiket a balsors kétségbeejteni képes... Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre! Tettünk az emlékkő lesz sírhalmunk előtt. A világ nem tudta, hogy élünk, csak azt tudja, hogy meghaltunk. Szo­morú, szomorú. És pedig így lesz, ha a nemzet minél előbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatal­mat, melyet nekik jóhiszemben átadott, s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek!” Ne prüsszögjél, Jankó. Tudom, népszerűségünk megszilárdításá­ra ezek nem a legjobb szavak, s bár az országgyűlés egyre inkább szembefordul az uralkodóval, amit a történelem egykor forradalom­nak minősít, ám a tömeg még március után se képes felfogni: a teljes forradalom az igazságérzetünk robbanása... Szerinted, ha egyszer már benne vagyunk, mi a csodáért nem merjük kimondani? (Az idé­zeteket a költő Úti leveleiből vettem.) Szombati István

Next