Bihari Napló, 1997. március (8. évfolyam, 41-61. szám)
1997-03-15 / 51. szám
1997. március 15-16. -HAn GSZO-KEP SZÍN MEZEI JÓZSEF Együtt voltam velük az egész erdélyi hadjárat alatt. Ismertem őket nagyon jól. Művelt, lelkesült fiatalemberek voltak, nyelvünket nem értették, de szívük együtt dobogott a mi szívünkkel. Idegen hazának voltak gyermekei, de a szabadság szeretete elhozta őket hozzánk, hogy a mi hazánkért küzdjenek. Volt valami eszményi ezen a kis csapaton. Sötétkék öltözetük, a vállukon keresztülvetett, széles háromszínű szalag, a kalábriai kalap, rövid, szuronyos fegyverük, a sok gyermeteg arc vonzó, kedves képet nyújtott nagyon. Tisztjeik egyenlően osztották fel zsoldjukat a közemberekkel. Azáltal is kifejezték, hogy ők nem a hatalom bérenc szolgái, hanem a szabadság bajnokai egytől egyig, kik nem zsoldért harcolnak, hanem eszméért. Jókedvű, tréfás fiúk voltak, mindeniknek volt valami humoros mellékneve, csak erről szólítottuk őket, mivel a tulajdonképpeni neveket nem is ismertük. Ott volt például a „Bemooste” (a mohos). Valóságos bibliai alak, A bécsi légió vállaira omló, szép hajjal, hosszú, tömött szakállal, széles vállakkal. Már nem volt nagyon fiatal ember, negyven körül járhatott. Különben jeles festő volt. És ez a tősgyökeres német a legelkeseredettebben gyűlölte a németeket. Tűzbe jött, ha csak szó került is róluk. Désnél történt. A légió csatarendbe állott, a vasasok robogtak feléjük. A „Bemooste” már nem bírta türtőztetni magát, kiugrott a harcvonalból, harsányan kiáltva: „Jertek, kutyák, jertek” - és szuronyos puskájával megrohanta a legelső vasast. Ott volt az „Unbedingt”, huszonkét éves, művelt fiatalember, alig serkenő bajusszal. Ő volt a légió ácsa. Akármit szóltak hozzá, örökké ezt az egy szót felelte rá: „unbedingt”. És ezt a legnagyobb komolysággal ejtette ki mindig, akárcsak a Poe Hollója. Ennek a szónak egy kis politikai vonatkozása volt. A Windisgratz herceg ismeretes szavait C.Unbedingte Unterwerfung feltétlen megadás) paródiázta vele légióbeli bajtársainak élénk tetszése között. írt a légiónak valamelyik tagja egy színművet is, ez volt a címe: „Unbedingt”. Tartalmára már nem emlékszem. Valami bohózatféle lehetett, az effajta német művek kaptájára ütve. A szatmári színházban adták elő, természetesen zsúfolásig tömött ház előtt. Ki maradt volna otthon egy ilyen előadásról, melyben a derék német fiúk a németet figurázták ki, s a szabadságot éltették? A légió ácsának több jelenése volt a darabban, de ő nem csupán szerepéhez, önmagához is híven csak ennyit szólt: „Unbedingt”. És ezeknek a jó fiúknak a legnagyobb része elhullongott a hosszú harcokban. Csontjuk itt porladozik hazánk földjében, melyért oly magasztos lelkesültséggel ontották vérüket. (Mezei József visszaemlékezéseiből A szerző - 1823-1882 - költő és festőművész, Petőfi barátja volt, Bem tüzérségében szolgált.) MATTHEW ARNOLD A magyar nemzethez Sem a hosszú spanyol haláltusa; sem Anglia (csak hajói még s pénz érdekli világkalmár-eszét); sem az őrültekháza Franciaország, melynek eget sért zsivaja; sem Amerika, az útszéliség; sem a szószátyár germán hülyeség nem ígér többé hőstettet soha. Magyar! Mentsd meg a világot! Tebenned gyűl a rege: lánctörők szent dacát látva éledjen szellem és világ! Újítsd, szárazföldön, a grája Tettet, mely Szalamiszból templomot teremtett s nyílt tengerre űzte az Armadát! Szabó Lőrinc fordítása Böhm Pál: Bem kitüntetése FERDINAND FREHIGRATH Magyarország szilveszterén Lángolnak most a puszták, száz tábortűz lobog, görbe kardjuk kihúzták a vitéz magyarok, elbúcsúzott a nyájtól, s lovon száguld a pásztor, nincs néki akadály: vas-sarkantyúk amerre fel-fel pendülnek csengve, a Duna dán száll. Ujjong medrében hangja büszkeség és harag: „Szerencse fel, te barna, forróvérű csapat! Csikóst, vadászt, cimbalmost lelkesít ez a dal most és hegedűst - akik vitézül felragadták a százszor szent szabadság megtépett zászlait. Kerülget rontás, ármány? acsarog a zsivány? Száguldj holló mén hátán, piros pej paripán, s lobogódat ragadd föl: e lobogó véredtől, mely ráfagyott, veres. Föl, magyar, s a jövendő, közelgő új esztendő néped győzelme lesz... Hallga, kürtök mint zúgnak, s ügetnek paripák! Megvívni most indulnak dicső Győr városát. Minden magyar ma győzzön előre, Kossuth, hősöm!” - a Duna így dörög, miközben Törökhonda szörnyű, haragos, lomha sodrával hömpölyög. Lakatos István fordítása Márciusi ifjak (Petőfi apokrif levele Arany Jánoshoz) Nem tudom, Jankó, ti Erdélyben hogy érzitek, de én, mint szikes föld az esőt, szomjazom a forradalmat. Persze, ne gondold, hogy szép öcséd karban tett kézzel figyeli a napot. Amiben te, Vörösmarty és jómagam megegyeztünk, keményen tartom: lefordítjuk Shakespeare összes műveit! Nem szeretnélek birizgálni, de én már bele is fogtam a Coriolanba, utána Othelló, Rómeó és III. Richard torkának esem... Hogy mi lesz a magyar líra sorsa? Ne aggódj, cimbora, nem fog ugarsorsra jutni. Mióta én, agyalágyult, úgy döntöttem: ezután a költészetből élek, mindennap írok legalább egyet. Mellékeljem neked épp a legújabbat? Bár ha jobban belegondolok, már csak a mi országunk földje oly konokul fagyos, mint ahogy a Téli estékben írom. Mert alig múlt szilveszter, Messinában fölkelés tört ki. Ha jól hallottam, egy héttel később Palermót és Nápolyt is elérte. Akár a szélvész, vágtat a félsziget széltében-hosszában. Szerintem Párizs, Lisszabon se fog kimaradni. Sőt, mi, keletiek se! Te, én máris hallani vélem, hogyan recseg-ropog a zsarnokság kardja, s hogyan citerázik a dinasztia palástja alatt kuporgó főnemes. „Megunták végre a földöncsúszást, / Egymás után mind talpon teremnek, / A sóhajokból égiháború / Lett, s lánc helyett most kardok csörögnek.” Miért nem folytatom? Ha majd teret kapok a közlésre, ígérem, meglesz. Most a Nemzeti dal perzseli a lelkem. Mint a röpcédulát, úgy dobom a szélbe. Hadd falja a magyar, ébredjen végre! Figyelsz még, Jankó? Alig tapostunk március házára, a magyar főváros mámorban lubickol. Az utcák, akár napvilágnál, este is fényben égnek. Egymásnak adja a kilincset a felvonuló tábor. A nyomdászok piros-fehér-zöld süveget viselnek, és mennydörgő hangon szikrázik a Talpra magyar a Nemzeti deszkáin. Megalakul a felelős minisztérium. Külön! Papíron már független állam vagyunk... A baj talán az, hogy Kossuthot nem az én bőrömből szabták... Képzeld, a főszerepet a nemességnek szánja! Szerinte a politikai életből történő kirekesztésük kétes kimenetelű forradalomba sodorná az országunkat. Merjen kockát játszani a nemzet jövőjével? Mi az első lépés? Szerinted, mit kéne tennem? Dugjam fejem a homokba? Egy nagy fenét, Jankó! Szülőföldem legszebb táján képviselő leszek! Ha kell, korbácsként suhintok: itt az idő, ébredjetek! „Polgártársaim és hazámfiai! Hazámfiai nemcsak mint magyarok, hanem úgy is mint kunok, mert Kis-Kunságban születtem. Úgy hiszem, emlékeztek még arra az alacsony, köpcös mészárosra, ki egykor a félegyházi, szabadszállási és szentmiklósi mészárszékeket árendálta, az az én apám. Nem gondolnám, hogy őtet egészen elfelejtettétek volna. Mert hiszen akkor, míg itt lakott, minden becsületes ember szerette őtet közületek, minthogy a becsületes emberek szeretik egymást. De énrám nehezen fogtok emlékezni, én még gyermekkoromban elszakadtam közületek. Azóta csak nagyon ritkán juthattam ahhoz az örömhöz, hogy szülőföldemet meglátogathassam. Ennélfogva nem merném bízvást remélni, hogy köztetek szószólóm akad, magam vagyok kénytelen szószóló lenni magamért. Értetek. (...) Magyarország eddig egy nyers fenyőfa volt - most már le van vágva és föl van deszkákra fűrészelve, de még nincsen ám meggyalulva, pedig előbb meg kéne gyalulni, hogy asztal készüljön belőle. (...) Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tüsköt, és nem esett rajtam csorba” Ekkor írtam Az apostolt, rekord idő alatt. Ne félj, nem tércmunka, bár terjedelmét nézve, János Vitéz-forma. Az én Twist Olivéremet a Duna-tiszai Szilvesztert, a társadalmi nyomor emeli a forradalmárok sorába. Bár gazdag uraknál is lakájkodik, éltető ereje a hazáért való tenni akarásban tetőzik! A királyban nem üres szólamot - az elnyomáson alapuló rendszer gyilkos fejét látja... Neheztelsz rám, bátyám? Türelmetlen ,tökfilkónak bélyegzed öcsédet? Te mit vágtál volna Kossuth és Széchenyi fejéhez azon az ominózus minisztériumi küldöttfogadáson? „Io peant zengett az ország, midőn az első magyar minisztérium névsorát meglátta, én pedig megcsóváltam fejemet azon, hogy a magyar ember mindig fölkeltekor szokta dicsérni a napot, de nem várván annak lemenetét... Én azt gondolom, ezek mind egy szálig derék emberek, talán mint miniszterek is azok lesznek, de csak talán... ők azon kornak gyermekei, mely már meghalt: a beszéd, a szónoklat koráé. Ebben ők elsők voltak, de vajon nem lesznek-e az új korban, a tettek korában az utolsók? (...) De a legszebb az, hogy ők a népet, melynek ők a képviselői, oly éretlennek, butának tartják. Végső argumentumuk mindenre az, hogy hja, a nép még ilyen meg olyan éretlen. Köszönd meg, nép, ezt a képviselőidnek! Én megvallom, egész más formának ismerem a népet, s éretlenségének legfölebb egy példáját tudom. Azt, hogy ilyen képviselőket választott! (...) Maholnap már én is kétségbeesem, én!... pedig akkor aztán jó éjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közül, •akiket a balsors kétségbeejteni képes... Tenni fogunk végre, de tenni és meghalni egyszerre! Tettünk az emlékkő lesz sírhalmunk előtt. A világ nem tudta, hogy élünk, csak azt tudja, hogy meghaltunk. Szomorú, szomorú. És pedig így lesz, ha a nemzet minél előbb föl nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, melyet nekik jóhiszemben átadott, s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek!” Ne prüsszögjél, Jankó. Tudom, népszerűségünk megszilárdítására ezek nem a legjobb szavak, s bár az országgyűlés egyre inkább szembefordul az uralkodóval, amit a történelem egykor forradalomnak minősít, ám a tömeg még március után se képes felfogni: a teljes forradalom az igazságérzetünk robbanása... Szerinted, ha egyszer már benne vagyunk, mi a csodáért nem merjük kimondani? (Az idézeteket a költő Úti leveleiből vettem.) Szombati István