Falusi Gazda, 1866. július-december (6. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)

1866-11-21 / 21. szám

163 fogtak hozzá segíteni a csaknem tönkre ment népen, megelőzni óhajtván a küszöbön álló nyomort. Az inségügyi bizottmányok a legnagyobb lelki­ismeretességgel s pontossággal, az önzésnek még a részlelküség gyanújától is menten, végezték és vége­zik önként magukra vállalt nem minden teher és fá­radságtól ment munkájukat. Látva és érezve ezen kétséges áldozatok megté­telét, megilletődve néz az ember a jövőbe, s azon kérdés merül fel a gondolatok tömkelegében, váljon ezen bölcs és jótékony intézkedés megtermi-e a kívánt gyümölcsöket megmenti-e a népet a bekövetkező nyo­mortól ! Sajnosan és fájó szívvel kell kimondanunk, hogy nem. Daczára, hogy az állam milliókat előlege­zett a népnek, ugyanannyi vagy kétszer annyi népnek, s habár egy időre némileg segítve lesz is a bajon, vagy legalább a jövő évi termés van kilátásba he­lyezve anyagi oldaláról tekintve a dolgot, — mégis a bekövetkeztő nyomor enyhítésére ez mind kevés,mert mire a most kegyesen szétosztott termények élelem­mel látják el a népet, mire ennek aratása bekövetke­zik, addig a nyomor óriási lépéseket tehet, addig az éhség, a pusztulás százezreket dönthet, nem mondom, hogy a szó szoros értelmében vett éhenhalás ki a teljes sirjába, de az adósság, a tönkrejutás, a koldusbot, vagy az erkölcsi romlás tátongó örvényébe. Vegyük csak a dolgot szemügyre. A nép, birtok aránylag részesül a kölcsönben, s igy egy negyed te­lek után kap 2%— 3 mérő vetőmagot másutt 7—9 ft. készpénzben. Ezen vetőmag mennyisége a szükségelt­­nek csak felét, vagy harmadát képezi, míg a pénzbeli előlegezések a gabonaárak jelen emelkedésénél és áránál fogva — még ennyire se rúgnak. Mit kell te­hát a gazda­embernek tenni, hogy földjeit elvethesse ? termékének más részét, melyek a gabona hiányában kenyerét képezték volna — kell áruba bocsátani, hogy magának, existentiájának legalább a jövőt biz­tosítsa. Földjeit pedig mindenki elveti, inkább néz az éhség sanyara elé, hogy sem magát a jövő reményé­től megfos­sza. Az élelem megkeresése és az életfentartása ter­mészetesen a munkára vár, igen­is a munkára, ha volna, és ha volna, ki a munkásnak fizetni vagy ke­nyérrel eltartani képesítzetnék. Hála az égnek, magas kormányunk és ismét nagyjaink itt is közvetítőül léptek fel, kezdik a közös munkákat megrendelni, s a népnek csekélyet bár, de keresetet eszközölni. Saj­nos, hogy ez csak ritka helyen létesül és létesülhet, a­hová a távolabb lakók se nem mehetnek, de munká­hoz se juthatnak, elfoglalván azt a közelebb fekvők hasonlólag szükséget szenvedő, éhes serege. Mihez fogjon ily körülmények közt a szegény, kézimunkája után élő földmives ember? miből éljen, adóját miből fizesse? Oly kérdések, melyekre a gyarló ész felelni képtelen. Hazánk átalán sújtva van, de leginkább van sújtva a pusztán bortermelő és szőlészetéből élő mun­kás nép. A fagy, a szárazság ártott a gabonaféléknek, de szalmája, egy-két szemes részecskéje mégis csak­­ megmaradt a földmivelőnek, a kapás növények pedig a talán mindenfelé meglehetős terméket mutatnak, de mihez fogjon a szőlősgazda, kinek se bora, se gyü­mölcse, de még csak a szőlőfája, venyigéje se érte el mindenütt a tökély, az érés fokát? Igaz, hogy szőlészetünk se áll mindenütt ily két­ségbeejtő helyzetben, hazánk Több bortermelő vidéke közép, sőt több helyen kielégítő és jó termést is mu­tat fel, de mi ez az összes termelőközönséghez képest, csak kivétel a szabály alól, mely az átalános vesztesé­get se nem pótolja, s nem is pótolhatja. Vannak azonban más vidékek, melyek már há­rom éve egy csepp bort se adtak a termelőnek s egy póturával se jutalmazták a földmunkálatára fordított erőket, egy póturát se adtak az adó, a reá rótt adó tör­lesztéséhez. A munkás nép azonban mindenkor reményivé jobb időket, ha­bár csüggedten, de megmunkálta kenyéradóját, megfizette, mert megfizettették, meg­vették rajta portróját, s most a hároméves költségek és munka ára bennfeküsznek s megmaradt tőkék és talajban, az égtől várva a kamatok és díjának fizetését. Ezeken segíteni, ezeket előmozdítani nemcsak emberi, de nemzeti és állami kötelmek is sürgetik és követelik. Az 1864-ik és 1865-ik években, némely vidéken hosszú és nagyszámú folyamodások következtében az adóból minden forint után, hol 3, hol 5 s némely he­lyen 7 kr. elengedtetett, oly mennyiség, mely a sok bélyegilletékeket se pótolta. Az ily elengedések sem­mit se használnak, mert a kinek 10, 15, 20 ftot kell fizetni, az ebből levonandó 30, 45, vagy 60 kr. is kifi­zetheti, s az ily tények mégis a segélyezés bélyegét hordják nemcsak magukon, de tényleges segélyezésül lesznek felróva és felj­egyezve. Ily segélynyújtás czélhoz nem vezet, a tulajdonosnak mit sem használ, s az ál­lam mégis százezrekre károsodik. Szerény véleményem tehát oda irányul, hogy a fagy, s más elemi csapások által sújtott szőlőknél az adó behajtása a jövő termésig, vagy, ha lehetne, to­vábbra is elhalasztassék, az adóra eső 6% kamatok fizetése mellett. Úgy gondolom, ez nem túlzott kére­lem, sem pedig visszaélése a jelen kor ismeretének, — s ép oly igazságos lenne, mint a minő méltányos. Ha a szőlő terem, az adó kamatjaival együtt behaj­­tatik. Igaz, hogy e szerint a jövő termés a kétéves adónak áldozatul esnék, de legalább a szegény ember az államnak lenne adósa, hatos és így alacsony kamat mellett a helyett, hogy a mostani követelések kielé­gítésére 50, 60, vagy 100% fizetéssel szabaduljon meg az executiótól. Az ilyen kamatok pedig napirenden vannak, de még magsabbak is, — egy ismerős kis­gazdatársam, hogy az adónak eleget tegyen és te­hessen, 40 ft. után fizet hetenkint egy ftat, mely ka­mat egész a 130%-ig emelkedik. Talán csudálkozni fog t. olvasom,hogy az ily kis összegű kölcsönt felemlítem, de tudnia kell, hogy ada­taim a népéletből vannak merítve, s sorsaim a nép

Next