Falusi Gazda, 1866. július-december (6. évfolyam 2. félév, 1-26. szám)
1866-11-21 / 21. szám
163 fogtak hozzá segíteni a csaknem tönkre ment népen, megelőzni óhajtván a küszöbön álló nyomort. Az inségügyi bizottmányok a legnagyobb lelkiismeretességgel s pontossággal, az önzésnek még a részlelküség gyanújától is menten, végezték és végezik önként magukra vállalt nem minden teher és fáradságtól ment munkájukat. Látva és érezve ezen kétséges áldozatok megtételét, megilletődve néz az ember a jövőbe, s azon kérdés merül fel a gondolatok tömkelegében, váljon ezen bölcs és jótékony intézkedés megtermi-e a kívánt gyümölcsöket megmenti-e a népet a bekövetkező nyomortól ! Sajnosan és fájó szívvel kell kimondanunk, hogy nem. Daczára, hogy az állam milliókat előlegezett a népnek, ugyanannyi vagy kétszer annyi népnek, s habár egy időre némileg segítve lesz is a bajon, vagy legalább a jövő évi termés van kilátásba helyezve anyagi oldaláról tekintve a dolgot, — mégis a bekövetkeztő nyomor enyhítésére ez mind kevés,mert mire a most kegyesen szétosztott termények élelemmel látják el a népet, mire ennek aratása bekövetkezik, addig a nyomor óriási lépéseket tehet, addig az éhség, a pusztulás százezreket dönthet, nem mondom, hogy a szó szoros értelmében vett éhenhalás ki a teljes sirjába, de az adósság, a tönkrejutás, a koldusbot, vagy az erkölcsi romlás tátongó örvényébe. Vegyük csak a dolgot szemügyre. A nép, birtok aránylag részesül a kölcsönben, s igy egy negyed telek után kap 2%— 3 mérő vetőmagot másutt 7—9 ft. készpénzben. Ezen vetőmag mennyisége a szükségeltnek csak felét, vagy harmadát képezi, míg a pénzbeli előlegezések a gabonaárak jelen emelkedésénél és áránál fogva — még ennyire se rúgnak. Mit kell tehát a gazdaembernek tenni, hogy földjeit elvethesse ? termékének más részét, melyek a gabona hiányában kenyerét képezték volna — kell áruba bocsátani, hogy magának, existentiájának legalább a jövőt biztosítsa. Földjeit pedig mindenki elveti, inkább néz az éhség sanyara elé, hogy sem magát a jövő reményétől megfossza. Az élelem megkeresése és az életfentartása természetesen a munkára vár, igenis a munkára, ha volna, és ha volna, ki a munkásnak fizetni vagy kenyérrel eltartani képesítzetnék. Hála az égnek, magas kormányunk és ismét nagyjaink itt is közvetítőül léptek fel, kezdik a közös munkákat megrendelni, s a népnek csekélyet bár, de keresetet eszközölni. Sajnos, hogy ez csak ritka helyen létesül és létesülhet, ahová a távolabb lakók se nem mehetnek, de munkához se juthatnak, elfoglalván azt a közelebb fekvők hasonlólag szükséget szenvedő, éhes serege. Mihez fogjon ily körülmények közt a szegény, kézimunkája után élő földmives ember? miből éljen, adóját miből fizesse? Oly kérdések, melyekre a gyarló ész felelni képtelen. Hazánk átalán sújtva van, de leginkább van sújtva a pusztán bortermelő és szőlészetéből élő munkás nép. A fagy, a szárazság ártott a gabonaféléknek, de szalmája, egy-két szemes részecskéje mégis csak megmaradt a földmivelőnek, a kapás növények pedig a talán mindenfelé meglehetős terméket mutatnak, de mihez fogjon a szőlősgazda, kinek se bora, se gyümölcse, de még csak a szőlőfája, venyigéje se érte el mindenütt a tökély, az érés fokát? Igaz, hogy szőlészetünk se áll mindenütt ily kétségbeejtő helyzetben, hazánk Több bortermelő vidéke közép, sőt több helyen kielégítő és jó termést is mutat fel, de mi ez az összes termelőközönséghez képest, csak kivétel a szabály alól, mely az átalános veszteséget se nem pótolja, s nem is pótolhatja. Vannak azonban más vidékek, melyek már három éve egy csepp bort se adtak a termelőnek s egy póturával se jutalmazták a földmunkálatára fordított erőket, egy póturát se adtak az adó, a reá rótt adó törlesztéséhez. A munkás nép azonban mindenkor reményivé jobb időket, habár csüggedten, de megmunkálta kenyéradóját, megfizette, mert megfizettették, megvették rajta portróját, s most a hároméves költségek és munka ára bennfeküsznek s megmaradt tőkék és talajban, az égtől várva a kamatok és díjának fizetését. Ezeken segíteni, ezeket előmozdítani nemcsak emberi, de nemzeti és állami kötelmek is sürgetik és követelik. Az 1864-ik és 1865-ik években, némely vidéken hosszú és nagyszámú folyamodások következtében az adóból minden forint után, hol 3, hol 5 s némely helyen 7 kr. elengedtetett, oly mennyiség, mely a sok bélyegilletékeket se pótolta. Az ily elengedések semmit se használnak, mert a kinek 10, 15, 20 ftot kell fizetni, az ebből levonandó 30, 45, vagy 60 kr. is kifizetheti, s az ily tények mégis a segélyezés bélyegét hordják nemcsak magukon, de tényleges segélyezésül lesznek felróva és feljegyezve. Ily segélynyújtás czélhoz nem vezet, a tulajdonosnak mit sem használ, s az állam mégis százezrekre károsodik. Szerény véleményem tehát oda irányul, hogy a fagy, s más elemi csapások által sújtott szőlőknél az adó behajtása a jövő termésig, vagy, ha lehetne, továbbra is elhalasztassék, az adóra eső 6% kamatok fizetése mellett. Úgy gondolom, ez nem túlzott kérelem, sem pedig visszaélése a jelen kor ismeretének, — s ép oly igazságos lenne, mint a minő méltányos. Ha a szőlő terem, az adó kamatjaival együtt behajtatik. Igaz, hogy e szerint a jövő termés a kétéves adónak áldozatul esnék, de legalább a szegény ember az államnak lenne adósa, hatos és így alacsony kamat mellett a helyett, hogy a mostani követelések kielégítésére 50, 60, vagy 100% fizetéssel szabaduljon meg az executiótól. Az ilyen kamatok pedig napirenden vannak, de még magsabbak is, — egy ismerős kisgazdatársam, hogy az adónak eleget tegyen és tehessen, 40 ft. után fizet hetenkint egy ftat, mely kamat egész a 130%-ig emelkedik. Talán csudálkozni fog t. olvasom,hogy az ily kis összegű kölcsönt felemlítem, de tudnia kell, hogy adataim a népéletből vannak merítve, s sorsaim a nép