Falusi Vasárnap, 1960 (3. évfolyam, 1-39. szám)
1960-01-03 / 1. szám
Az év javaslata Ma is pontosan emlékszem ama szeptemberi nap minden mozzanatára. Az újságírók hosszú sorokban álltak az ENSZ sajtóközpontjában, hogy — ha szerencséjük van — belépőjegyet kapjanak a közgyűlés üléstermébe. A harmadik emeleti folyosón máskor kék egyenruhás csinos idegenvezetőnők magyarázzák brooklyni iskolás fiúknak és idős chicagói hölgyeknek az ENSZ nevezetességeit. Azon a napon újságírók foglalták el az idegenvezetők helyiségeit, lázas sietséggel kopogtak az ideiglenesen felállított vadonatúj írógépeken, s a nagy távirati ügynökségek alkalmazottai szinte a kezükből kapkodták ki a tudósítást, hogy azonnal továbbítsák a világ minden tájára. Ezen a napon tolmácsolta Hruscsov a Szovjetunió nagy javaslatát az általános és teljes leszerelésről. A Világszervezet élete látszólag hamarosan visszazökkent rendes kerékvágásába, valójában azonban ettől kezdve minden másként ment mint azelőtt. Tavaly, tavalyelőtt még a hatalmi csoportosulások harca volt szinte az egyedüli szenzáció, most az, hogy a szovjet és az amerikai delegáció megállapodott a leszerelés kérdésében benyújtandó határozati javaslat közös szövegében. Az ENSZ újságírók veteránjai sem emlékeztek ilyen eseményre, pedig olyan is akad közöttük, aki már a Népszövetséget is végigszolgálta. Azután érkeztek az újabb hírek ... már húsz állam vállalkozott arra, hogy együtt terjessze elő a javaslatot.. . már ötven... már nyolcvankettő. Először az ENSZ történetében az ENSZ valamennyi tagállama. Akik első nap még fantáziának nevezték a szovjet javaslatot, elhallgattak. Nem azért, mert megváltoztatták véleményüket, hanem mert jobbnak látták hallgatni. A békés megoldás eszméjének első nagy diadala volt az ENSZ-ben ez a határozat, amely „általános és teljes” leszerelésről beszélt. És véleményem szerint mindent, ami ezután következett az ENSZ-ben, ennek a határozatnak a fényében kell megítélni. A francia küldött kétségbeesett vagdalkozásait, amellyel igyekezett megvédeni a francia atomrobbantás jogát a Szaharában. S azokat az elkeseredett ellentámadásokat, amelyeket a tibeti és a „magyar ügy” címén intéztek a békés együttélés eszméje ellen. Mindezek csak presztízs-csatározások voltak. S a csattanó: újabb szovjet siker a meghosszabbított ülésszak utolsó napján. A 24 tagú világűrbizottságba 7 szocialista országot választottak be, köztük Magyarországot is. Szokásos, hogy minden elnök nevet adjon annak az ülésszaknak, amely megválasztotta. Az idős perui Belaunde székfoglaló beszédében azt mondotta, reméli, hogy a XIV. ülésszakot, mint a béke közgyűlését tartják majd számon az ENSZ történetében. Ez a remény talán túlzott, de nem kétséges, hogy a XIV. közgyűlést történelmivé avatta a szovjet javaslat az általános és teljes leszerelésről. DR. BANDE JENŐ A nagy javaslat napján az ENSZ- palota előtt . Ismét mögöttünk egy esztendő. — Termett bort, búzát, békességet, — gazdagságot munka országainak, és békét, a béke biztató a kilátásait az emberiségnek. Érdekes esztendő volt. Hányszor mondtuk ebben az évben: „történelmi pillanatokat élünk ...”, s a jövő talán igazolni fogja kortársi ítéletünket. Elevenítsük hát fel még egyszer az év nagy eseményeit. Szóljanak róluk azok, akik szemtanúkként közvetlenül is átélték: a külföldön járt magyar tudósítók. Az „évszázad látogatása” „Hruscsov holdrakétán érkezik az Egyesült Államokba” Így adta hírül Hruscsov elvtárs érkezését az egyik washingtoni lap. Valóban: az év két legizgalmasabb eseménye szorosan nyomonkövette egymást és nyilvánvaló volt közöttük az összefüggés. Szeptember 14-én — először az emberiség történetében — beletalált egy ember alkotta szerkezet a Holdba, s eljuttatta oda a Szovjetunió címerét. Másnap, szeptember 15-én az amerikai főváros egyik hivatalos épületén felhúzták a sarló-kalapácsos vörös lobogót, jelezve, hogy először a Szovjetunió történetében a szovjet kormány vezetője az Egyesült Államok földjére érkezett, hivatalos látogatásra. Ha most visszagondolok azokra a napokra, a hála és a meghatottság érzése tölt el. Hiszen én voltam az egyetlen magyar újságíró, aki végig szemtanúja lehetett Hruscsov amerikai körútjának, az „évszázad látogatásának”, ahogyan az utazást a szenzációt kedvelő amerikaiak elkeresztelték. A holdrakéta sikeres célbatalálásának híre egy washingtoni szállodában ért. Szeptember 14-én kora reggel indultam kifelé, amikor a szálló hosszú folyosóján furcsa kép fogadott. Több szobaajtó előtt néger takarítók és portások guggoltak, s olvasták az ajtók előtt fekvő újságokban a szovjet holdrakéta híreit: nem tudták kivárni a munkaidő befejezését, s már kora reggel, munka közben valósággal „falták” a világraszóló szovjet siker hírét. A következő nap — szeptember 15. — örökre emlékezetemben marad. Az Andrews-i repülőtéren a TU—114-es, mint valami mesebeli óriásmadár könnyedén leszállt az ámuldozó amerikaiak előtt, s néhány perc múlva már ott állt Hruscsov elvtárs Eisenhower elnök mellett, a felsorakozott díszőrség előtt. Az amerikai katonai zenekar rázendített a szovjet himnuszra, eldördült a 21 ágyúlövés, minden ember levette kalapját és az amerikai katonai díszőrség itt, a leghatalmasabb kapitalista ország szívében vigyázzba állt Hruscsov elvtárs, a Szovjetunió miniszterelnöke, s ahogyan Amerikában nevezték, a „világ első számú kommunistája” előtt. Ha csak ennyit eredményezett volna ez az 1959-es év, ez egymagában is nevezetessé tette volna! De a hivatalos Amerika díszpompás washingtoni fogadtatásánál még szívet melengetőbb volt az egyszerű emberek érdeklődése és öröme. Coon Rapids alig 2000 lakosú kisközség, mélyen az amerikai „kukorica övezet” szívében. A közeli Garst-farmra érkezett szeptember 23-án Hruscsov elvtárs. De Coon Rapids, már napokkal a látogatás előtt lázban égett. Az előző vasárnap megkétszereződött a benzinkutak forgalma, annyian jöttek el kocsin a környező államokból is. 23-án hajnali 5 órakor már mindkét templom asszonyhívői forró kávét és saját készítményű süteményeket árultak a nagy vendégseregnek. Az üzletek kirakatain hibátlan orosznyelvű feliratok, üdvözlő szavakkal és az árucikkek árával. Délután egy idősebb asszony izgatottan megkérdezte tőlem , áthajt-e Hruscsov Coon Rapids-en, mert 200 mérföldről jött ide, hogy legalább megpillanthassa. A Garst-farmon rendezett ebéden azzal a szőlővel kínálták a vendégeket, melyet egy 300 kilométernyire lakó bolgár kertész hozott el személyesen. Meghallotta ugyanis, hogy Garsték szőlője nem érik meg teljesen a látogatás napjáig. És Coon Rapidsban, ahol annyi a kukorica, hogy a kormány prémiumot fizet, ha csökkentik a vetést, ezen a napon 50 centjével árulták a csövét. Nem akármilyen kukorica volt ez, persze! Mindegyik aranyló csőre kis cédula volt akasztva, rajta a felirat: „Emlékül Hruscsov-napra. Coon Rapids, 1959. szeptember 23.” És kapkodták az emberek az 50 centes kukoricacsöveket, bár rendes körülmények között 10 kiló kukoricát kapni ezért az árért. Három hónap múlt el az emlékezetes napok óta. A látogatás gyümölcsei azóta is érnek. Eddig soha nem látott méreteket öltenek a szovjet—amerikai kulturális kapcsolatok. Márciusban Hruscsov Franciaországba látogat, és előreláthatólag április végén megtartják a rég várt kormányfői találkozót. Később Eisenhower elnök a szovjet kormány vendége lesz. Békében és a mainál is kedvezőbb nemzetközi légkör reményében tekintünk 1960 elé. S mindez azért is, mert 1959-ben Hruscsov elvtárs, a szovjet békepolitika és a békés egymás mellett élés követeként meghódította az amerikai nép szívét. BEBRITS ANNA Látogatóban R. Garst farmján, az amerikai „kukorica-övezetben” A békéses tea/ et&'á évéb Három ízben jártam a Szovjetunióban : másfél évtizeddel ezelőtt, 1958 szeptemberében és most, néhány hete — a hétéves terv első évében. Akkor, 15 éve — a kijevi partizániskolán voltunk — gyökereket robbantottunk az ukrán főváros melletti erdőben, hogy ne fázzanak a porontyok az óvodákban, a romos épületekben, ahol azonban már megkezdték az üvegezést. A férfiak színejava még valahol Debrecen környékén harcolt akkor, győzelmesen és feltartóztathatatlanul. A győzelem gigászi eredményeit azután ötnegyed éve láttam viszont. Utaztam Moszkvában a Metro új útvonalán a Botanikus kerttől a távoli Mezőgazdasági Kiállításig — s ezt a mondatot még egy 15 év előtti moszkvai lakos sem érthetné meg, hiszen akkor még sem a kiállításról, sem a sokkilométeres Metró-útvonalról szó sem volt. Megilletődve nézelődtem az új Lomonoszov Egyetem épületrengyelegének csarnokaiban és termeiben s az új harmincemeletes Ukrajna hotelbéli szobám ablakából toronydaruk erdejére tekintettem, a Moshaiski Chaussee-n még csak épülő palotasorra. Pallók sokaságán át sétáltam naponta a hotelből a Kijevi pályaudvar felé — építettek, építettek mindenfelé. Ez volt egy év előtt. S az idén, most néhány hét előtt? Most is építenek mindenütt — csak már egészen mást építenek. A Chaussee tavalyi félkész palotáinak mind a tíz emeletén laknak már, s a Kijevi pályaudvar felé pallók helyett parkon át közlekedhetünk. Aki új metróvonalon akar utazni, ne a kiállítás felé vegye útját, mert azóta elkészült a legújabb is, az egyetem felé. A vnukovói repülőtéren egy éve még a TU 104-es repülőgép a legfrissebb technikai szenzáció. Ma a TU 104-es és 114-es típusú gépek sokaságával van tele, s Leningrádban, a múzeumban, ahol a tudományok történetét mutatják be, már nem a szputnyikok, hanem a hold túlsó oldaláról készített szovjet fényképek hirdették az emberi ész, a szocializmus, a kommunizmus diadalát. S az emberekről, akikért mindez történik, s akik mindezt alkotják, s akik munkájuk után zsúfolásig töltik az Ermitázs termeit vagy a moszkvai Nagy Színház nézőterét — e helyütt semmit sem mondtam. Kedvességükről, munkaszeretetükről és emberségükről nem esett szó. Pedig ilyen terveket csak ilyen emberekkel lehet elgondolni, s ilyen tetteket csak velük és általuk lehet végrehajtani. RAJK ANDRÁS Közel fél esztendeje annak, hogy egy borongás júliusi estén, a Gyarmati Ifjúság Ünnepén ketten támaszkodtunk a Floridsdorfer Brücke korlátjához. Lent, az árvíztéren fullasztó tam-tam dobok szóltak, szaggatott ritmus hangzott s a táncosok feszült izmokkal, kitágult szemmel pörögtek a szabadtéri színpadon. Ahmed szórakozottan figyelte: a Khartumból mi is eljárunk műsorokat adni. Csak úgy mellékesen mondta, mintha egy pesti bölcsész vállalná a Lánchíd kőpárkányához támaszkodva a falujárások dolgát. Aztán felvillant a szeme. Nézd . . . nézd . . . Ezt a táncot ismerem. Mi is táncoljuk. Mesejáték — pereg most már ajkáról a szó. — Egy oroszlán a fejébe vette, hogy minden állatot felfal. Hozzá is kezdett. Először a gazellákat pusztította el, aztán a majmokat. Végre az állatok észbe kaptak: ha nem fognak össze, mind elpusztulnak és most már ők pusztították el a hetvenkedő fenevadat. Elgondolkodva tette hozzá: — A mesének persze szimbólikus értelme van . .. Egészen a legutóbbi évekig Szudán, a hazám gyarmat volt. Aztán önállók lettünk — folytatta — és boldogok voltunk és azt hittük, most már minden egészen más lesz. Fölkapta a fejét. — Gondolod, hogy más lett?! Addig az angolok ültettek börtönbe, most a hazámfiai. . . még a parasztok is, akiket egyetemista kollégáimmal felkerestünk, nem egyszer kidobtak bennünket a kunyhóikból. De nem haragudtunk meg rájuk. Volt türelmünk. Újra és újra elmentünk közéjük és dalokat adtunk elő és színházi esteket rendeztünk. Nagy sokára meg is értették, hogy segíteni akarunk rajtuk. Azóta asztaluknál eszünk, házukban alszunk, szeretnek minket és ki is állnak mellettünk. Azóta nem tudom, merre fordult Ahmed sorsa. Talán börtönben ül, talán most kijár a parasztok közé. De bizonyosan sem ő, sem a fesztivál többi sokezer résztvevője nem feledte - amiről ott Bécsben a világifjúság ezévi nagy találkozóján újra és újra meggyőződtünk, hogy hatalmas erő rejlik az ifjúságban és ez az erő egyre inkább és egyre több helyen gyakorlati tényekre, sikerekre és eredményekre váltódik át. ÓNODY GYÖRGY Bécsi utcakép a Világifjúsági Találkozó napjaiban (Gajdár Pál felvétele)