Falvak Dolgozó Népe, 1970 (26. évfolyam, 1-51. szám)
1970-01-07 / 1. (1178.) szám
( Sétálok a Szármául) alatt, ahová szüntelenül szólít valami bűvös nosztalgia, ahová leggyakrabban röpítenek vissza álmaim. Szerelmek születtek bennem hosszú évek során, s el is sorvadtak szerte, de az érzelem, amit e faluból hoztam, egyéletű életemmel. Első szerelmesként térek vissza mindig hozzá,valami telhetetlen vágyakozással és lámpalázasan. Eltelő adománnyal ajándékozott meg egy életre — hálás vagyok érte, terheket rakott vállamra — cipelem hű fiaként, panasz nélkül, életfogytiglan. Sétálok a hegy lábánál, mely márványt csillogtat — számomra drágábbat, mint a carrarai — és őseim porát őrzi — sokat izzadt kardosokét és kaszásokét, nekiveselkedett tájszeliditekét és tatárverőkét, a vérünket bicskázókét és megbicskázottakét... Sétálok a Szármány alatt... Itt van, itt van előttem újra az iskola. A fenyők alatt, a kolostorba vezető út mellett, öreg és komor. Benne tanultam, benne tanított Csergő Magdolna. Emlékszem, egyszer vonalas füzetem legalsó sorában egy „t“ betűre, amelyre én pontot tettem, olyan hosszú vesszőt húzott szigorú piros ceruzájával, hogy egészen a legfelső sorig ért. Azóta örökre hosszú számomra az „ír“ képző magánhangzója. Táblára rajzolta, lelkünkbe véste a rovásírás jeleit. Sok PANASZ mindenre tanított, ami nem fért bele könyveinkbe s a tantervekbe. Dicsérhetnek bárkit, számomra ő marad a tanítónő eszményképe... De mi van, mi történt itt az öreg emeletes iskolában ?!... Útépítők szállása ? Miért ? Mert már nemzedékek sorát szolgálta ki, mert újat, szebbet emeltek a központban, a betonút mellett. Mondják : ha kiköltöznek belőle az építők, nem lesz gazdája. Felajánlották asztalosműhelydája. Felajánlották asztalisüzetűnek. Valahol beleveszett süket fülekbe a kimondott ötlet. Pedig a mi kiváló asztalosaink városra járnak dolgozni. Szabóságot, varrodát is el lehetne helyezni benne. De hadd menjen inkább a sok jó szabómester és varrónő máshová kenyeret keresni !... Iennebb, a Nagy patak mellett renoválják a „bástyát“ — a lázárok híres várkastélyát, a „kaszatömlöcöst“, amely énnekem a történelem szimbóluma maradt, s amelynek egyik emeleti szobájában még a Nagy Fejedelmet is dédelgették. Jó, jó, hogy a történelem e gólyafészkes szimbólumát megvédik az időtől. De tovább, fennebb ismét gazdátlan egy épület. Évekkel ezelőtt fürdőnek akarták berendezni. Csak később jöttek rá : a fürdőbe víz is kell, az pedig nem volt jó — és elég. Aztán a székelyudvarhelyi Vointa kisipari termelőszövetkezetnek tettek ajánlatot — ugyancsak asztalosműhelyek céljára. Kijöttek, megnézték, rajzot készítettek róla. Azóta semmi. Illetve, állítólag, zabot, árpát tárol benne a termelőszövetkezet. A főút mellett, a hajdani Császár-iskolában (négy tanteremből, tornateremből áll) tanerők laknak, akik, a község vezetői szerint, máshol is lakhatnának, mert van lakás a mi falunkban. A néptanács átköltözött a hajdani „csendőrlaktanyába“ (eredeti rendeltetése szerint hívtuk így), utána üresen maradt a „községháza“ és a „jegyzői lak“ — két tekintélyes középület. E két épületre 200 000 lejt költöttek : módosították a falakat,csempekályhákat raktak, új ajtókat, ablakokat tettek, festettek. Úgy volt, hogy az egészségügy valami, agymenház-félét rendez be bennük. Már két éve húzódik az ügy. Béres Lajos, a néptanács elnöke és Dezső Vilmos próbáltak tenni valamit. Szárhegyiek, fáj nekik az épületek mostohasága. De, úgy látszik, fennebb, másutt nincsenek szárhegyiek s a nem-szárhegyiek nem tudnak egy cseppet szárhegyiek is lenni... Mennyi mindent lehetne itt csinálni, hogy ne kelljen másutt nézzenek munka után sokan !... Épül, szépül a falu. Ezt az elkoptatott szólamot, rendhagyó módon, a végére hagytam. Mert természetes, hogy épül-szépül, de hogy pusztuljon is ugyanakkor, ez már rendellenes. Sétálok a Szármány alatt. Itt igazi jogom örülni és panaszkodni, sírni. Hűséggel váltottam meg azt a jogot, messziről is hazajáró hűségemmel, máshonnan is visszalopódzó álmaimmal. GY. SZABÓ GYULA FALVAK DOLGOZÓ NÉPE Remete a villasoron Azt mondják, kackiás, nyalka legény volt. Piros arcához nagyszerűen illett ápolt bajusza, dús haja, nagy dióbarna szeme. Egyenes tartása, könnyed járása volt. Szinte el sem hiszem, hogy most ugyanez a férfi ül előttem egy zsámolyon. Hol van már az egykori délceg legény ! Bajusz helyett sok-sok ránc, kormos lerakodás ül a fakó arcon, s a dióbarna szemfehérjét át meg átszövik a vérerek. Csapzott, gubancos az egykori dús haj, fáradt, akadozó a hang, a gondolkodás, zavaros a tekintet, az emlékezés. Mindent tudok róla, hiszen az egész falu ismeri életét, bánatát, sírig tartó tragédiáját, de én mégis tőle, a legilletékesebbtől szeretném hallani ezt a nem mindennapi történetet. Szeretném hírül adni, közzétenni azt a fájdalmat, amely közel ötven esztendeje szorult szívébe, s amely azóta is két marokkal szorongatja torkát. De hol is kezdjem, hogy szóra bírhassam, hiszen mielőtt ide jöttem, többen is figyelmeztettek : nem ajánlják a vele való találkozást. Zárkózott, mogorva, ritkán józan, arról pedig, ami engem érdekelne, soha, senkinek nem beszél... Sőt, ha felhozzák előtte, esetleg meggondolatlan lépésre is lehet számítani. Ülünk hát szótlanul, egymással szemben, a por-füst-korom-lepte égrenyíló konyhában. Hallgatjuk, mint süvít át a szél akkora nyílásokon, hogy egy kölyökmacska is bejöhetne rajta. Bejöhetne, de az sem vágyik ide. A házigazda napraforgókórót, forgácsot dob a ki tudja hány évtizede rakott tűzhelyre. A füst, korom, pernye, csak úgy száll, terjeng a falatnyi konyhában. Vastagon rakódik a bútorzatra, amely egy vén gyalupadból, egy kiszolgált kukoricadarálóból, két sebtében készült zsámolyból, s egy fekhelynek nevezett dikó-féleségből áll. Míg a gazda a tüzet táplálgatja, tovább készítem a leltárt : egy felismerhetetlen színű lábas, egy vizesköcsög, egy olajmécses, egy görbe piéhkanál, egy füzér szárított csípőspaprika, egy csajka szürkésfekete só, egy koromfekete háziszettes pokróc, aztán csak korom, meg korom, a pókhálóval beszőtt konyha minden zege-zugában. Ezzel talán összegezhetném is a harmincöt hold föld után megmaradt vagyont. Csupán egy dolog maradt még ki a leltárból : látszólag egy csekély, értéktelen valami, pedig a házigazdának ez a katarasznyi, korhadt rámájú ablak jelenti azt, amiért még itt, ebben a félig földbe sülylyedt remetelakban is érdemes élni, reménykedni, bizakodni. Azt mondják, napjában tízszer, hússzor, ki tudja hányszor is megjelenik itt az öreg, s egy pontra néz immár közel ötven esztendeje. S ha ott csak egy pillanatra is megláthatja azt, akit keres, ma is valami fojtogató, leírhatatlan édes borzadály veszi hatalmába Engedélyt kérek, hogy kitekinthessek az ablakon. Nem szól, csak int, csak odamutat... Micsoda ellentétes világ ! Városba illő villasor, ameddig a szem ellát. A szürke, kék, zöld színben pompázó vaskerítések előtt méternyi széles új gyalogjáró fut a község központjába. Mekkora szép tágas, háromszárnyas ablakok ! Aztán a sok ágaskodó villanypózna, rádió, tévéantenna kandikál be a piciny ablakon. Csak ez az egy ház maradt már itt a villasorban, térdre roskadva, halálra készülve, omladozva, mintegy könyörögve a lebontás kegyelemdöféséért. Történelem ez a porta, hamisítatlan történelem ... — Nekem már csak a két méternyi árok lesz az új lakásom —■ mondja félhangosan a házigazda. Új ház ? Minek a ? Takaró, bútor, meg pompa ? Minek a‘ ? Hja, uram, a test az furcsa jószág ■" Azt lehet edzeni, azt lehet sanyargatni, oszt‘ azután oda hajlik, ahova az ember akarja. De a szív, az kutya, az konok, az hajthatatlan ... közel ötven esztendeje viaskodom vele, de már belefáradtam, s úgy érzem, sohasem tudom legyőzni. Pedig mi vót ? Egy lány, egy kis karcsú barna lány... Az vót. Aztán jött az apám, azt mondta : hallani sem akarok róla, ez nem a mi harmincöt hódunkhoz való ! Akkor meg katona lettem, mire haza kerültem, már asszony lett a kis barna lány ... De most már haggyon, ne faggasson, hát minek az ? Elég vót ez már nekem ennyi ideig. Ha meg azír jött, hogy maga is a ház lebontásáért könyörögjön, hát már mehet is, mert amíg én ilek, ez a viskó is inni fog, meg az ablak is, mert ezt éntőlem már senki el nem veheti, érti, nem veheti el ! Mert én már reggel itt állok ezelőtt az ablak előtt, oszt, addig el nem mozdulok, míg ütet meg nem látom. Nézze csak meg, éppen arra az úri gangra lehet látni. Ott jönmegy már mingjárt ötven esztendeje, elébb fürgén, frissen, menyecskésen mozgott, aztán családot nevelt, most meg az unokát dédelgeti. Mikor a közösbe léptek, és új házat építettek, nagyon megijedtem, hogy nem láthatok be többé az udvarra. A vaskerítéssel vót szerencsém, mert az ritka, azon továbbra is jól be lehet látni... Én mellőlem meg közben mindenki elment... A fődbe, a harmincöt hódnyi jó, agyagos fődbe. Csak én maradtam itt, szenvedni, míg élek, örökké csak szenvedni. Oszt’ ebben a szenvedésben már csak egy kicsi jó van nekem, ez a kis korhadt, repedezett ablak. Hát mert akarják ezt már elvenni tőlem, mikor úgy megszoktam, úgy hozzánőttem ? Mongja meg, nincs igazam ? Hát éppen odalátok innen a portára, az ajtóra, oda, ahol lakik, aki az én harmincöt hódam miatt sohasem lehetett az enyém. KISS JÓZSEF VÁLASZ. EGY NÉVNAPI ÜDVÖZLETRE Szíves köszöntő sorait megkaptam kedves Vigh István, elnököm. Hogy elfelejtettem-e a hatvankettes névnapot ? Nem én volnék, ha elfelejtettem volna. ★ Szedelezködtünk a tanfolyamról, öreg este volt. De azért minden lemaradozó kapujában kerekítettünk még egyet a Márton báék félhomályos szobájában megkezdett vitán. Fekete égbolt borult fölélik s lenn csillogott a szikrázó hő, Joccakát kívántunk s én lecsoszogtam ólomsúlyú gumicsizmámmal a sikátoron. Csikorgó lépteik elhaló neszezésébe csak András kutyái vonítottak bele a faluvégi isztrángánál. Kormozott a lámpabél, mert fogytán volt a petróleum. A jégszekre- VITÁG A SZÓ ALATT nyúi szolgáló ablakközből előszedtem a vacsorául szolgáló maradékot. Ruhástól nyúltam végig a vaságyon, mert a nyers ágya jobban sírt a tűzhelyen, mint ahogy melegített. Sem havat leverő topogás, sem torokköszörülés nem előzte meg a falusi téli éjszaka semmivel sem hasonlítható kozmikus csendjét hirtelen megtörő, lehelletfinoman felcsendülő pentatonikus dallamot- Hirtelen ráébredtem, hogy nevem napja van s egy csepp férfinak való italom nincs. A házigazda szerencséje, hogy ott maguknál, fiaskóval a kézben köszöntenek. Reggel meg voltam nyugodva, hogy nem kell parkettát vikszolni. Az agyagpadló jól bírja a csürdöngösőt is. Na, látja, hogy emlékszem ! N. M. Egy ló hír .A nevem Csillag, és telivér kancacsikó vagyok. Ez úton küldöm forró köszönetemet a kolozsvári Tehnometal kereskedelmi vállalat beszerzőinek, hogy még a hideg idő beállta előtt gondoskodtak a patkószegekről és sarokvasakról. De csikó-alázattal kérem őket, az összes lovak nevében, hogy ne úgy végezzék a dolgot, mint tavaly, amikor nem volt patkószeg és sarokvas, vagy ha volt is, leggyakrabban azzal fizették ki a mi lóravaló kovácsunkat, hogy „volt de most éppen kifogyott“. A téli patkolás nagy dolog a lovak esetében. Itt a zord idő, megsíkosodnak az utak, és ló legyen a talpán, aki sarokvas nélkül a patásra áll. Éppen ezért a lótömegek nevében hallatom alázatos nyerítésemet. Nem szeretnénk az idén is vasalatlanul zsigorosodni az istállóban. Kérem, legyenek tekintettel a mi szerény lóigényeinkre is. (ádám) Szakmai tanfolyamon