Falvak Dolgozó Népe, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-01-06 / 1. (1230.) szám
FAI,VAK SHIlAHIZU IMKPK TUD, AKI TANUL II. TAKARMÁNY, TÁPANYAG ÉS EGY KIS VEGYTAN A ragadozó hal felfalja a kisebb halakat ; számára ezek jelentik a takarmányt. A harkály addig kopácsolja a fa törzsét, amíg megtalálja, majd bekapja az abban lévő kukacot ; számára az a takarmány. A vaddisznó feltúrja a gyepet, megkeresi a földben a csimaszt s megeszi : számára ez is takarmány ; de takarmány a jó zsíros tölgymakk vagy bükkmakk is, amitől szalonnája vastagszik s így jobban bírja a nagy téli hideget. Gazdasági háziállatainknak mi tálcán — jászolban, vályúban, önetetőben, a legelőn — nyújtjuk a takarmányt A takarmány azonban lehet értékesebb, táplálóbb, jobb avagy rosszabb, lehet belső tartalma gazdagabb vagy szegényesebb, attól függően, hogy mennyi tápanyagot tartalmaz. A takarmány belső értékét tehát az határozza meg, hogy mennyi tápanyagot tartalmaz, mert az állat ezekből a tápanyagokból tartja fenn magát, ezekből termeli a testhőmérsékletének fenntartásához szükséges meleget, ezektől nő, gyarapszik súlyban, ezekből állítja elő testszöveteit és termékeit : a tejet, a húst, a gyapjút, a tojást, az erőt, stb. De vajon hogyan ? Egyszerűen úgy, hogy ha egy takarmányban zsír van, az beépül az illető takarmányt elfogyasztó állat testébe ? Korántsem ! A takarmányokban lévő tápanyagok az állat szervezetében előbb lebomlanak egyszerűbb vegyületekké, majd rendkívül bonyolult átalakulások után, megváltozott alakban épülnek be az állat testébe vagy szolgálnak energiaforrásul. Vannak azonban olyan anyagok is, amelyek felhasználható energiát nem tartalmaznak, mégis nélkülözhetetlenek az állat életműködésében. Ilyen a víz, ilyenek az ásványi (vagy szervetlen) sók, a vitaminok, hormonok, serkentő anyagok. Ezeket régebben póttakarmányoknak neveztük — a víz kivételével —, ma azonban ez az elnevezés kezd elévülni, hiszen — amint később meglátjuk — a keveréktakarmányokban már ezek is bennfoglaltatnak. Tehát, hogy világosan megkülönböztessük a két fogalmat : a lucerna az takarmány, a benne lévő fehérjék , tápanyagok. Most azonban elkerülhetetlen egy kis vegytan. De nem kell megijedni, a képleteket igyekszünk elkerülni. A TAKARMÁNYOK VEGYI ÖSSZETÉTELE ÉS A TÁPANYAGCSOPORTOK Ha vennénk pontosan 1 kg (1000 g) zabot és egy úgynevezett szárítószekrényben (beállítható hőmérsékletű és ezt a hőmérsékletet huzamosan tartó, szigetelt falú tartány) órákig tartanák, közben meg-megmérve a súlyát, azt tapasztalnák, hogy néhány órai szárítás után már nem csökkenne a súlya, hanem megállapodna. Ekkor a mérleg kb. 870 g-ot mutatna. Ez azt jelenti, hogy az eredeti 1000 g-ből 130 g, vagyis 13 V, eltűnt, elpárolgott Ennyi víz volt a szárítás előtt a zabban. Ami a szárítás után megmaradt azt szárazanyagnak nevezzük. (Természetesen a kísérletet bármilyen más takarmánnyal is végezhetnénk, ha volna hőszabályozóval ellátott szárítószekrényünk és pontos analitikai mérlegünk). Ha például ugyanígy burgonyát szárítanánk ki, az eredeti 1 kg-ból mindössze 180—320 g szárazanyag maradna vissza , 1 kg takarmányrépából pedig éppen csak 100— 110 g, vagyis 10—110/• szárazanyag. Ebből megállapíthatjuk, hogy minden takarmány elsődlegesen vízből és szárazanyagból áll. E kettő aránya nagyon tág határok között mozog. Nagyjából — bár nem általános érvénnyel — azt is leszögezhetjük, hogy minél kevesebb egy takarmányban a víz, annál több a tápanyag, vagyis annál értékesebb lehet. De meglátjuk, hogy nem mindig érvényes ez a szabály. Ha a kiszárítás után visszamaradt zabot most már szabályszerűen elégetjük, úgyhogy semmi éghető anyag ne maradjon vissza, megmarad a hamu ; ez a zabban volt ásványi sókat, szervetlen anyagokat foglalja magában. Ha mérlegre tesszük ezt is, kiderül, hogy 1000 g zabból kb. 32 g, azaz 3,2 g/o hamu marad vissza. De már például 1 kg jó minőségű lucernából 69—81 g hamu is visszamarad, vagyis a lucernában sokkal több az ásványi anyag, mint a zabban (vagy bármelyik szemestakarmányban !). Vajon miből állott a zabnak az a része, amely a kiszárítás után úgy elégett, hogy a hamuban sem maradt belőle semmi ? Ezt a részt nevezzük szerves anyagnak. Tulajdonképpen a takarmányoknak ez az a része, amely az állatoknak az energiát, a testük felépítéséhez és normális életműködésükhöz szükséges tápanyagokat tartalmazza. A takarmányokban lévő szerves anyagokat — egy kicsit önkényesen ugyan és kémikus szemmel nézve nem is egészen helyesen — nitrogénMost pedig lássuk sorban — de röviden — miből is állanak ezek a csoportok, s mi a szerepük a takarmányozásban ? A vízzel hamar végezhetünk. Nélküle nincsen élet. Hidrogénből és oxigénből áll, képlete : H2O. Ezért az adoma, hogy : „Mi különbség a víz és az ikreket szült anya sóhaja között ? —• Az, hogy a víz , ha kettő, az anya pedig így sóhajt fel : Ó, há'kettő ?“ A víz majd minden takarmányban megtalálható (láttuk !), de azért az állat ivóvízként fogyaszt belőle többet. A vér és a nyirok legnagyobb része vízből áll, de a testszöveteknek is nagyjából 3/4-e víz ; benne oldódnak a vízben oldható anyagok, tehát szállítja is ezeket a szervezetben a véráram útján ; tejelő állatoknak különösen sok kell belőle, mert például a tehéntejnek kereken 87 •/•-a víztartalmú és nitrogénmentes anyagokra szokás felosztani. De — külön anyagcsoportot alkotva — tulajdonképpen ide tartoznak a vitaminok, hormonok és az úgynevezett serkentő anyagok is. Olvasóink talán már ki is találták, hogy miért csoportosítják éppen így a szerves anyagokat. Nos, azért, mert — amint már az első leckében figyelmeztettük őket — a nitrogénnek különleges fontossága van az élőlények táplálkozásában. A nitrogénmentes anyagok csoportjába sokféle anyag tartozik, de legfontosabbak a zsírok, a nyerstest és a cukrok, keményítő, stb., mely utóbbiakat együttesen nitrogénmentes kivonható anyagoknak nevezünk. A nitrogéntartalmú anyagok két nagy csoportot foglalnak magukba : a fehérjéket és az amidokat. Tehát, vázlatosan : víz Az ásványi anyagokban a legkülönfélébb szervetlen sókat találjuk. Eddigi ismereteink szerint ezek közül az állat életében a legfontosabbak a mész- (Ca) és a foszfor- (P) sók, mert ezek a csontok felépítésében a legnagyobb arányt képviselik. De láttuk, hogy az állatnak sok más elem sóira is szüksége van. Az ásványi sók a szervezetnek energiát nem szolgáltatnak, mint ahogy a víz sem. Mégis nélkülözhetetlenek. Ezért ha a rendszeresen etetett takarmányokban kevés az ásványi só (pl. a silótakarmányokban), akkor külön is szoktuk etetni konyhasó, takarmánymész, csontliszt, stb. alakjában. Következő leckénkben a szerves anyagokkal ismerkedünk. Dr. NAGY MIKLÓS KÉRDÉSEK : TAKARMÁNY 1. Mi a takarmány és mi a tápanyag ? 2. Milyen főbb részekből áll a takarmány ? 3. Hogyan tudjuk ezt megállapítani kísérletileg 7 (Erre csak az válaszolhat, aki a 2. kérdésre helyes választ adott !). 4. Mire használja az állat elsősorban az ásványi sókat 7 szárazanyag Ásványi sók Nitrogénmentes anyagok Zsírok Nyersrost Nitrogénmentes kivonható anyagok (cukrok, keményítő, stb.) — Szerves anyag - Nitrogéntartalmú anyagok Vitaminok, hormonok, stb. Fehérjék Amidok Nyolc kilométer gond okolhatjuk akárhogyan, akármivel, disznótoron telefonilag „megjelenni“... nem az igazi, sajnos. Nagykárolyig — száz kilométereken át — úgyszólván észrevétlenül telt el, semmiség volt az utam. Innen Börvelyig, hiába, hogy tiszta időben a síkságon szabad szemmel is odalátni — a viszontagságosnál is viszontagságosabb. Az olvasó alighanem rosszul sejti, e bevezető után nem az autóbuszjáratot szidom megint, miként azt — hasonló bevezetőik után — rendszerint szoktuk. A sablon szerint ugyan most is következhetne a szidalom, hiszen a Nagykároly-Börvely járat a menetrendben napjában kilencszeri, valójában viszont olyan sohasem biztos, mikor jön-megy. Emiatt Nagykárolyban is, Börvelyen is, de éppúgy a közbeeső megállóknál is (Kálmánd, Lucaceni) szünet nélkül várakoznak rá, sose lehessen tudni, hátha mégis jön alapon. Nem szidom mégse az autóbuszt, most kivételesen. Egyrészt , mert ettől úgyse juthatok el a disznótorba. Másrészt a kínos kényszerű állingálásért méltatlanul szidnám a máskor joggal szidott szállítási vállalatot. Ámbár lehetséges az is, illetékes alkalmazottai olykor eltúlozva is élnek a „rossz az út, nem vállalhatom a rizikót“-ürüggyel, de ettől függetlenül az út csakugyan olyan rossz, hogy az már sokkal inkább útvesztő, sem mint közlekedési vonal. Továbbá azért nem acsarkodom ott a megállónál már-már nem is reménykedve a kijutás lehetőségében, mert tudom azt jól : a börvelyiek az elmúlt nyáron akartak már ide „civilizált“ (azaz aszfaltozott) utat építeni. Tudtam, összegyűltek a rávaló pénzek helyben, elkészültek a tervrajzok, anyagokat rendeltek, már a kicövekelésekre is sor került. Azt is tudtam, ha egyszer Börvelyben ilyen ügyben döntöttek, nem lesz arra szükség, hogy majd újra meg újra kelljen döntsenek, gazdag, és eléggé büszke is ahhoz ez a falu, semhogy ne állja fogadalmát. Nem így lett. Viszont, amikor nekikészülődtem a disznótornak, megfeledkeztem egy lényeges körülményről, nevezetesen arról, hogy Börvely Szatmár megyéhez tartozik, ahol időközben sokkal előbbvaló építkezéseket kellett végrehajtani, mint a rossz utak helyrehozása például. Az árvíz miatt, ami Börvelyt is fenyegette, de szerencsére csak fenyegette. Senkinek se hányható hát a szemére, ha az út maradt ahogy volt, az autóbuszjárat pedig, ami úgy-ahogy rendes volt, már inkább csak jelképes maradt. Próbálom hát ott a megállónál ekként (megértőn) felfogni a dolgok állapotát, időm is bőségesen lévén rá az órákig tartó várakozás közben. A zavaró körülmény csupán az, hogy mégiscsak disznótorra lennék hivatalos... És ha most mindezt itt felpanaszolom, hát nem azért, hogy hibáztatnék bárkit is veszteglésemért vagy azért, mert a szépen eltervezett útépítésem megfeneklett, kitolódott megint egy esztendővel. Inkább magam is szeretnék a helyszínre szállítani e panasz által egynéhány kubiknyi anyagot, hogy eggyel még több okuk lehessen majd az útépítés mielőbbi elkezdéséhez. Ámbár anélkül is van nekik bőségesen, tudom. Akarat, szándék is van, azt is tudom. Pénz is, erő is elegendő. Lehetne hibáztatni a nem jövő autóbusz helyett nyilván a börvélyi téeszt, mint a valaha mégis csak járható, valaha még kevesnek is tudott út egyik legkövetkezetesebb tönkretevőjét. De hiszen hogyan hibáztassam, ha tudom, hogy felajánlott ez a gazdaság készpénzben félmilliót az úthoz, azon túlmenően fuvart és gyalogmunkát is — amennyi kell ! Az a pénz megvan, félretették útköltségekre. A kendergyárat se hibáztathatom, mint a másik fő útrombolót, mert a többszáz munkást foglalkoztató üzem félmilliónál is nagyobb összeget felajánlott, lévén elsőrendű, mondhatni létérdeke a járható út, a jó út. Százezres számjegyekkel írható külön-külön is, amit a kálmándi, a lucaceni-i, de még a nagykárolyi téesz (mint az út egy részét használó) is szintén felajánlott. Nem hibáztathatom a községi néptanácsot sem, amely elkészíttetett minden szükséges dokumentációt annak idején, elrendezte a jóváhagyásokat, megrendelte az anyagokat, megkezdődött a szállítás, kezdődött volna a munkatelep megnyitása. Akkor jött az árvíz Szatmár megyére, fenyegető veszélye Börvelyre is, szerencsére ide mégsem a mindent söprő ár maga. Az útépítés, amit pedig mindenki egyöntetűen támogatott, a szó szoros értelmében elfelejtődött, s ez természetes. Mikor azonban higgadtan megállapíthatták, hogy elmúltak a veszélyek, már az időből is kimentek s hiábavaló volt a következtetés, hogy végülis lett volna idejük is, energiájuk is elegendő rá, hogy „őszig kapcsolatot teremtsünk az országgal, ami most nincsen“ — állapította meg (némi túlzással) Kiss Miklós, a községi pártbizottság titkára. Eljött ugyanis az ősz, a betakarodás, minden gépi s emberi erőt lekötve. Most már csak megállapítani lehet okokat és következményeket, egyebet a kitavaszodásig aligha lehet tenni. De akkor igen ! Sikolya István, a községi néptanács elnöke azt mondja, nincsen az az elemi csapás, ami 1971-ben is képes legyen elhalasztatni e nagy-nagy közügyük elrendezését. Indokolása amennyire kézenfekvő, legalább anynyira tanulságos: a járhatatlanná tönkretett út önmagában is felér egy súlyos elemi csapással, ha figyelembe vesszük, hogy ma a falu nem lovasszekérrel, hanem gépekkel közlekedik. Valóban, ahogy ott közösen számítgatjuk az autóbuszokon, több tucatnyi traktoron, motorbiciklin kívül csak teherkocsiból megfordul naponta legalább száz ezen a rövid, alig nyolc kilométeres úton. Ezek közül jónéhányat ér naponta oly súlyos defekt, ami hetekre okoz kiesést és helyrehozása nagy költségeket. Az itt közlekedő gépjárművek élettartama évekkel rövidebb az átlagosnál, és így tovább, és így tovább. És még tovább : 21 szövetkezeti üzletet kell ellátni Börvelyen — rengeteg áruval. Ősztől tavaszig igen-igen rendszertelen a szállítás, a teherkocsik sofőrjei nem vállalják a rizikót ; a korszerű, mindenképpen városi kinézésű cukrászdában például nem találni egy süteményt, mivelhogy a sofőr nem vállalkozik a szállításra. Egy nagykárolyi kisipari szövetkezetnek mintegy száz embert foglalkoztató részlege működik Börvelyen, ide naponta kellene anyagot szállítani, a kész termékeket elszállítani, különben akadozik a termelés, akadozik a különben Ígéretes jövedelmezőség Kellene bizony, de a sofőrök nem vállalkoznak rá, csak néha kivételes helyzetekben. Obis Gyula iskolaigazgató más, nem elsősorban gazdasági meggondolásokból halmoz érveket érvekre az útcsinálás érdekében. Tizennyolc tanár, tanító ingázik naponta Nagykárolyból Börvelyre. Gyakran maradnak el órák az iskolában, mert nem jött a várt autóbusz, nem jött a tanár se (a nebulók nem kis örömére !), a fegyelem tehát lazul, pedig pontosan olyan iskolát építenek az idén, amilyen a nagykárolyi tanítóképző épülete. Egyrészt van itt társadalmi munka, kultúrmunka nem is csak olyan színvonalú, mint általában elszigetelt falvakban látni, némelyik tanügyi képes legyalogolni naponta kétszer a nyolc kilométert csak azért, hogy pontosan megjelenjen a helyén. A többi ? Némelyike úgy jár el, mint én a disznótor-ügyben . Kitelefonál, hogy majd másnap... HAJAS ISTVÁN