Falvak Dolgozó Népe, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1971-01-06 / 1. (1230.) szám

FAI,VAK SHIlAHIZU IMKPK TUD, AKI TANUL II. TAKARMÁNY, TÁPANYAG ÉS EGY KIS VEGYTAN A ragadozó hal felfalja a kisebb halakat ; számára ezek jelentik a ta­karmányt. A harkály addig kopácsol­­ja a fa törzsét, amíg megtalálja, majd bekapja az abban lévő kukacot ; szá­mára az a takarmány. A vaddisznó feltúrja a gyepet, megkeresi a föld­ben a csimaszt s megeszi : számára ez is takarmány ; de takarmány a jó zsíros tölgymakk vagy bükkmakk is, amitől szalonnája vastagszik s így jobban bírja a nagy téli hideget. Gaz­dasági háziállatainknak mi tálcán — jászolban, vályúban, önetetőben, a le­gelőn — nyújtjuk a takarmányt A takarmány azonban lehet értéke­sebb, táplálóbb, jobb avagy rosszabb, lehet belső tartalma gazdagabb vagy szegényesebb, attól függően, hogy mennyi tápanyagot tartalmaz. A ta­karmány belső értékét tehát az hatá­rozza meg, hogy mennyi tápanyagot tartalmaz, mert az állat ezekből a tápanyagokból tartja fenn magát, ezekből termeli a testhőmérsékleté­nek fenntartásához szükséges mele­get, ezektől nő, gyarapszik súlyban, ezekből állítja elő testszöveteit és termékeit : a tejet, a húst, a gyapjút, a tojást, az erőt, stb. De vajon hogyan ? Egyszerűen úgy, hogy ha egy takarmányban zsír van, az beépül az illető takarmányt elfo­gyasztó állat testébe ? Korántsem ! A takarmányokban lévő tápanyagok az állat szervezetében előbb lebom­­lanak egyszerűbb vegyületekké, majd rendkívül bonyolult átalakulások után, megváltozott alakban épülnek be az állat testébe vagy szolgálnak energiaforrásul. Vannak azonban olyan anyagok is, amelyek felhasználható energiát nem tartalmaznak, mégis nélkülözhetetle­nek az állat életműködésében. Ilyen a víz, ilyenek az ásványi (vagy szer­vetlen) sók, a vitaminok, hormonok, serkentő anyagok. Ezeket régebben póttakarmányoknak neveztük — a víz kivételével —, ma azonban ez az el­nevezés kezd elévülni, hiszen — amint később meglátjuk — a keve­réktakarmányokban már ezek is bennfoglaltatnak. Tehát, hogy világosan megkülön­böztessük a két fogalmat : a lucerna az takarmány, a benne lévő fehérjék , tápanyagok. Most azonban elkerülhetetlen egy kis vegytan. De nem kell megijed­­ni, a képleteket igyekszünk elkerülni. A TAKARMÁNYOK VEGYI ÖSSZETÉTELE ÉS A TÁPANYAGCSOPORTOK Ha vennénk pontosan 1 kg (1000 g) zabot és egy úgynevezett szárítószek­rényben (beállítható hőmérsékletű és ezt a hőmérsékletet huzamosan tartó, szigetelt falú tartány) órákig tartanák, közben meg-megmérve a súlyát, azt tapasztalnák, hogy néhány órai szá­rítás után már nem csökkenne a sú­lya, hanem megállapodna. Ekkor a mérleg kb. 870 g-ot mutatna. Ez azt jelenti, hogy az eredeti 1000 g-ből 130 g, vagyis 13 V­, eltűnt, elpárolgott Ennyi víz volt a szárítás előtt a zab­ban. Ami a szárítás után megmaradt azt szárazanyagnak nevezzük. (Ter­mészetesen a kísérletet bármilyen más takarmánnyal is végezhetnénk, ha volna hőszabályozóval ellátott szá­rítószekrényünk és pontos analitikai mérlegünk). Ha például ugyanígy bur­gonyát szárítanánk ki, az eredeti 1 kg-ból mindössze 180—320 g száraz­anyag maradna vissza , 1 kg takar­mányrépából pedig éppen csak 100— 110 g, vagyis 10—11­0/• szárazanyag. Ebből megállapíthatjuk, hogy min­den takarmány elsődlegesen vízből és szárazanyagból áll. E kettő aránya na­gyon tág határok között mozog. Nagy­jából — bár nem általános érvénnyel — azt is leszögezhetjük, hogy minél kevesebb egy takarmányban a víz, annál több a tápanyag, vagyis annál értékesebb lehet. De meglátjuk, hogy nem mindig érvényes ez a szabály. Ha a kiszárítás után visszamaradt zabot most már szabályszerűen el­égetjük, úgyhogy semmi éghető anyag ne maradjon vissza, megmarad a ha­mu ; ez a zabban volt ásványi sókat, szervetlen anyagokat foglalja magá­ban. Ha mérlegre tesszük ezt is, kide­rül, hogy 1000 g zabból kb. 32 g, azaz 3,2 g/o hamu marad vissza. De már például 1 kg jó minőségű lucernából 69—81 g hamu is visszamarad, vagyis a lucernában sokkal több az ásványi anyag, mint a zabban (vagy bárme­lyik szemestakarmányban !). Vajon miből állott a zabnak az a része, amely a kiszárítás után úgy el­égett, hogy a hamuban sem maradt belőle semmi ? Ezt a részt nevezzük szerves anyagnak. Tulajdonképpen a takarmányoknak ez az a része, amely az állatoknak az energiát, a testük felépítéséhez és normális életműkö­désükhöz szükséges tápanyagokat tar­talmazza. A takarmányokban lévő szerves anyagokat — egy kicsit önkényesen ugyan és kémikus szemmel nézve nem is egészen helyesen — nitrogén­Most pedig lássuk sorban — de rö­viden — miből is állanak ezek a cso­portok, s mi a szerepük a takarmá­nyozásban ? A vízzel hamar végezhetünk. Nél­küle nincsen élet. Hidrogénből és oxigénből áll, képlete : H2O. Ezért az adoma, hogy : „Mi különbség a víz és az ikreket szült anya sóhaja között ? —• Az, hogy a víz , ha kettő­­, az anya pedig így sóhajt fel : Ó, há'kettő ?“ A víz majd minden takarmányban megtalálható (láttuk !), de azért az állat ivóvízként fogyaszt belőle töb­bet. A vér és a nyirok legnagyobb része vízből áll, de a testszöveteknek is nagyjából 3/4-e víz ; benne oldódnak a vízben oldható anyagok, tehát szál­lítja is ezeket a szervezetben a vér­áram útján ; tejelő állatoknak külö­nösen sok kell belőle, mert például a tehéntejnek kereken 87 •/•-a víz­­tartalmú és nitrogénmentes anyagok­ra szokás felosztani. De — külön anyagcsoportot alkotva — tulajdon­képpen ide tartoznak a vitaminok, hormonok és az úgynevezett serkentő anyagok is. Olvasóink talán már ki is találták, hogy miért csoportosítják éppen így a szerves anyagokat. Nos, azért, mert — amint már az első­ lec­kében figyelmeztettük őket — a nit­rogénnek különleges fontossága van az élőlények táplálkozásában. A nitrogénmentes anyagok csoport­jába sok­féle anyag tartozik, de leg­fontosabbak a zsírok, a nyerstest és a cukrok, keményítő, stb., mely utób­biakat együttesen nitrogénmentes ki­vonható anyagoknak nevezünk. A nitrogéntartalmú anyagok két nagy csoportot foglalnak magukba : a fe­hérjéket és az amidokat. Tehát, vázlatosan : víz Az ásványi anyagokban a legkülön­félébb szervetlen sókat találjuk. Ed­digi ismereteink szerint ezek közül az állat életében a legfontosabbak a mész- (Ca) és a foszfor- (P) sók, mert ezek a csontok felépítésében a legna­gyobb arányt képviselik. De láttuk, hogy az állatnak sok más elem sóira is szüksége van. Az ásványi sók a szervezetnek energiát nem szolgáltatnak, mint ahogy a víz sem. Mégis nélkülözhe­tetlenek. Ezért ha a rendszeresen ete­tett takarmányokban kevés az ásvá­nyi só (pl. a silótakarmányokban), akkor külön is szoktuk etetni konyha­só, takarmánymész, csontliszt­, stb. alakjában. Következő leckénkben a szerves anyagokkal ismerkedünk. Dr. NAGY MIKLÓS KÉRDÉSEK : TAKARMÁNY 1. Mi a takarmány és mi a táp­anyag ? 2. Milyen főbb részekből áll a ta­karmány ? 3. Hogyan tudjuk ezt megállapíta­ni kísérletileg 7 (Erre csak az vála­szolhat, aki a 2. kérdésre helyes vá­laszt adott !). 4. Mire használja az állat elsősorban az ásványi sókat 7 szárazanyag Ásványi sók Nitrogénmentes anyagok Zsírok Nyersrost Nitrogénmentes kivonható anyagok (cukrok, keményítő, stb.) — Szerves anyag - Nitrogéntartalmú anyagok Vitaminok, hormonok, stb. Fehérjék Amidok Nyolc kilométer gond­ okolhatjuk akárhogyan, akármivel, disznótoron telefonilag „megjelenni“... nem az igazi, sajnos. Nagykárolyig — száz kilométereken át — úgyszól­ván észrevétlenül telt el, semmiség volt az utam. Innen Börvelyig, hiába, hogy tiszta időben a síkságon szabad szemmel is odalátni — a viszontag­ságosnál is viszontagságosabb. Az olvasó alighanem rosszul sejti, e bevezető után nem az autóbuszjá­ratot szidom megint, miként azt — hasonló bevezetőik után — rendszerint szoktuk. A sablon szerint ugyan most is következhetne a szidalom, hiszen a Nagykároly-Börvely járat a me­netrendben napjában kilencszeri, va­lójában viszont olyan sohasem biztos, mikor­ jön-megy. Emiatt Nagykároly­ban is, Börvelyen is, de éppúgy a közbeeső megállóknál is (Kálmánd, Lucaceni) szünet nélkül várakoznak rá, sose lehessen tudni, hátha mégis jön­ alapon. Nem szidom mégse az autóbuszt, most kivételesen. Egyrészt , mert et­től úgyse juthatok el a disznótorba. Másrészt a kínos­ kényszerű állingá­­lásért méltatlanul szidnám a máskor joggal szidott szállítási vállalatot. Ámbár lehetséges az is, illetékes al­kalmazottai olykor eltúlozva is élnek a „rossz az út, nem vállalhatom a rizikót“-ürüggyel, de ettől függetlenül az út csakugyan olyan rossz, hogy az már sokkal inkább útvesztő, sem mint közlekedési vonal. Továbbá az­ért nem acsarkodom ott a megállónál már-már nem is reménykedve a kiju­tás lehetőségében, mert tudom azt jól : a börvelyiek az elmúlt nyáron akartak már ide „civilizált“ (azaz aszfaltozott) utat építeni. Tudtam, összegyűltek a rávaló pénzek hely­ben, elkészültek a tervrajzok, anya­gokat rendeltek, már a kicövekelések­­re is sor került. Azt is tudtam, ha egyszer Börvelyben ilyen ügyben döntöttek, nem lesz arra szükség, hogy majd újra meg újra kelljen döntsenek, gazdag, és eléggé büszke is ahhoz ez a falu, semhogy ne állja fogadalmát. Nem így lett. Viszont, amikor nekikészülődtem a disznótor­nak, megfeledkeztem egy lényeges körülményről, nevezetesen arról, hogy Börvely Szatmár megyéhez tartozik, ahol időközben sokkal előbbvaló épít­kezéseket kellett végrehajtani, mint a rossz utak helyrehozása például. Az árvíz miatt, ami Börvelyt is fenyeget­te, de szerencsére csak fenyegette. Senkinek se hányható hát a szemére, ha az út maradt ahogy volt, az autó­­buszjárat pedig, ami úgy-ahogy ren­des volt, már inkább csak jelképes maradt. Próbálom hát ott a megállónál ekként (megértőn) felfogni a dolgok állapotát, időm is bőségesen lévén rá az órákig tartó várakozás közben. A zavaró körülmény csupán az, hogy mégiscsak disznótorra lennék hiva­talos... És ha most mindezt itt felpanaszo­lom, hát nem azért, hogy hibáztatnék bárkit is veszteglésemért vagy azért, mert a szépen eltervezett útépítés­em megfeneklett, kitolódott megint egy esztendővel. Inkább magam is szeret­nék a helyszínre szállítani e panasz által egynéhány kubiknyi anyagot, hogy eggyel még több okuk lehessen majd az útépítés mielőbbi elkezdésé­hez. Ámbár anélkül is van nekik bősé­gesen, tudom. Akarat, szándék is van, azt is tudom. Pénz is, erő is elegen­dő. Lehetne hibáztatni a nem­ jövő au­tóbusz helyett nyilván a börvélyi téeszt, mint a valaha mégis csak jár­ható, valaha még kevesnek is tudott út egyik legkövetkezetesebb tönkrete­vőjét. De hiszen hogyan hibáztassam, ha tudom, hogy felajánlott ez a gaz­daság készpénzben félmilliót az út­hoz, azon túlmenően fuvart és gya­logmunkát is — amennyi kell ! Az a pénz megvan, félretették útköltségek­­re. A kendergyárat se hibáztathatom, mint a másik fő útrombolót, mert a többszáz munkást foglalkoztató üzem félmilliónál is nagyobb összeget fel­ajánlott, lévén elsőrendű, mondhatni létérdeke a járható út, a jó út. Száz­ezres számjegyekkel írható külön-kü­­lön is, amit a kálmándi, a lucaceni-i, de még a nagykárolyi téesz (mint az út egy részét használó) is szintén fel­ajánlott. Nem hibáztathatom a közsé­gi néptanácsot sem, amely elkészítte­tett minden szükséges dokumentációt annak idején, elrendezte a jóváhagyá­sokat, megrendelte az anyagokat, megkezdődött a szállítás, kezdődött volna a munkatelep megnyitása. Akkor jött az árvíz Szatmár me­gyére, fenyegető veszélye Börvelyre is, szerencsére ide mégsem a min­dent söprő ár maga. Az útépítés, amit pedig mindenki egyöntetűen támoga­tott, a szó szoros értelmében elfelejtő­dött, s ez természetes. Mikor azonban higgadtan megállapíthatták, hogy el­múltak a veszélyek, már az időből is kimentek s hiábavaló volt a követ­keztetés, hogy végülis lett volna ide­jük is, energiájuk is elegendő rá, hogy „őszig kapcsolatot teremtsünk az országgal, ami most nincsen“ — állapította meg (némi túlzással) Kiss Miklós, a községi pártbizottság titká­ra. Eljött ugyanis az ősz, a betaka­­rodás, minden­ gépi s emberi erőt le­kötve. Most már csak megállapítani lehet okokat és következményeket, egyebet a kitavaszodásig aligha lehet tenni. De akkor igen ! Sikolya István, a községi néptanács elnöke azt mondja, nincsen az az elemi csapás, ami 1971-ben is képes legyen elhalasztatni e nagy-nagy köz­ügyük elrendezését. Indokolása a­­mennyire kézenfekvő, legalább any­­nyira tanulságos: a járhatatlanná tönkretett út önmagában is felér egy súlyos elemi csapással, ha figyelembe vesszük, hogy ma a falu nem lovas­­szekérrel, hanem gépekkel közleke­dik. Valóban, ahogy ott közösen szá­­mítgatjuk az autóbuszokon, több tu­catnyi traktoron, motorbiciklin kívül csak teherkocsiból megfordul naponta legalább száz ezen a rövid, alig nyolc kilométeres úton. Ezek közül jónéhá­­nyat ér naponta oly súlyos defekt, ami hetekre okoz kiesést és helyreho­zása nagy költségeket. Az itt közleke­dő gépjárművek élettartama évekkel rövidebb az átlagosnál, és így tovább, és így tovább. És még tovább : 21 szövetkezeti üzletet kell ellátni Börvelyen — ren­geteg áruval. Ősztől tavaszig igen-igen rendszertelen a szállítás, a teherkocsik sofőrjei nem vállalják a rizikót ; a korszerű, mindenképpen városi kiné­zésű cukrászdában például nem talál­ni egy süteményt, mivelhogy a sofőr nem vállalkozik a szállításra. Egy nagykárolyi kisipari szövetkezetnek mintegy száz embert foglalkoztató részlege működik Börvelyen, ide na­ponta kellene anyagot szállítani, a kész termékeket elszállítani, külön­ben akadozik a termelés, akadozik a különben Ígéretes jövedelmezőség Kellene bizony, de a sofőrök nem vállalkoznak rá, csak néha kivételes helyzetekben. Obis Gyula iskolaigazgató más, nem elsősorban gazdasági meggondo­lásokból halmoz érveket érvekre az útcsinálás érdekében. Tizennyolc ta­nár, tanító ingázik naponta Nagyká­rolyból Börvelyre. Gyakran marad­nak el órák az iskolában, mert nem jött a várt autóbusz, nem jött a ta­nár se (a nebulók nem kis örömére !), a fegyelem tehát lazul, pedig ponto­san olyan iskolát építenek az idén, amilyen a nagykárolyi tanítóképző épülete. Egyrészt van itt társadalmi munka, kultúrmunka nem is csak olyan színvonalú, mint általában el­szigetelt falvakban látni, némelyik tanügyi képes legyalogolni naponta kétszer a nyolc kilométert csak azért, hogy pontosan megjelenjen a helyén. A többi ? Némelyike úgy jár el, mint én a disznótor-ügyben . Kitele­fonál, hogy majd másnap... HAJAS ISTVÁN

Next