Falvak Dolgozó Népe, 1973 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-03 / 1. (1334.) szám
Beszélgetés Alvincen, a Doszpoly házaspárral Fákról könyvekről, a tudás megbecsüléséről A nyirkos decemberi köd lehetett az oka, hogy otthon voltak mindketten, mert ha valamire való idő lett volna, bizonyára találtak volna tennivalót a kertben vagy a szőlőben. A beszélgetésből tűnt ez ki, mert a szó minduntalan az elvégzett vagy elvégezhető munkára terelődött. És ha kinn nem lehetett dolgozni, hát megírták a válaszokat a Tud, aki tanul utolsó leckéjében feltett kérdésekre. Amikor beléptünk a szobába, az asztalon már ott feküdt a lezárt, felbélyegzett boríték a feleletekkel. A borítéknak köszönhetően könynyen indul a beszélgetés. Nem kell puhatolózni, időjárásról csevegni, hogy belemelegedhessünk. Mivel a tanfolyami anyag a növényvédelemről szól, rögtön rátérünk erre a tárgyra, s a nyugdíjas Doszpoly házaspár szilárd talajt érez a talpa alatt, amikor erről kell beszélni, mert szerelmesei ők a gyümölcsfának, zöldségnek, szőlőnek, s aki úgy szereti a kertet, mint ők, nem is tudja elképzelni, hogy ne féltse, óvja, védje minden fáját, bokrát, véleményét annak a kertnek, amely egész életüket kitölti. De azért akár habán fazekasságról, akár a Martinuzzi-kastélyról, akár a Mária Terézia-féle telepítésről esik szó, éppen olyan otthonosak a kérdésekben, mintha a Maros túlsó partján fekvő borbereki szőlőkről volna szó. Mert vérbeli alvinciek ők, hát illik tudniok mindarról, amivel Alvinc helyet szorított magának a történelemben. Doszpoly Gézáné azt is tudja, hogy melyik őse került a „fekete strimilisekkel“ a hajdani Winzre, férje pedig elmondja, hogy hol van a közelebbi és távolabbi környéken abból a híres Gingko biloba fából, amivel kapcsolatosan mostanában „annyi port vernek az újságok“ — ahogyan ő megfogalmazza. S hozzáfűzi, hogy pár évvel ezelőtt az erdészethez — ahol dolgozott — érkeztek valami gépek. Japánból s azok mind Gingko-fából készült keretekbe, ládákba voltak csomagolva. Ezután már szinte fölösleges is a kérdés, hogy mi indította arra, hogy — immár második éve — benevezzenek a Tud, aki tanul versenyre, hiszen látszik, hogy minden érdekli, ami gyarapíthatja a növényekre vonatkozó ismereteiket. Márpedig ez is olyasmi. Tudásszomjuk meghazudtolja korukat, s ha nem szemtől-szemben ülnénk, hanem telefonon beszélgetnénk, azt kellene hinni, hogy életüket alapozó ambícióval teli fiatalokkal beszélgetünk. Gazdag tapasztalataik viszont leleplezik korukat. És bíráló megjegyzéseik arról tanúskodnak, hogy nem egykönnyen nyugszanak bele, ha valami nem úgy megy, ahogyan kellene. Itt van mindjárt a burgonyabogár elleni védekezés felemássága. Azt mondják, hogy Alvincen már a téesz is fel akar hagyni a krumpli termesztésével, mert nem tudják megvédeni a kolorádótól. S elmondják, hogy van a községben egy bolgárkertész, aki tőlük kért az idén néhány vinetét (ők kékparadicsomnak is nevezik, én tojásgyümölcsöt mondok) , hogy legalább megkóstolja, mert az övét úgy megette a bogár, hogy hírmondónak sem maradt egy tő sem, nekik viszont volt, mert ólomarzéniáttal megvédték ettől a falánk kártevőtől. Ezt a szert még évekkel ezelőtt Moldvából szerezték, de kifogytak belőle. Mert a megfelelő növényvédőszerekhez nehezen jutnak hozzá, — lapunk egy cikkének ajánlására — kétszer is írtak (másodszor felbélyegzett válaszborítékot is küldve) a nagyváradi Sintera gyárnak, valamilyen új permetezőszer iránt érdeklődve, de választ sem kaptak. És keserűen jegyzik meg : akkor minek hirdeti egy gyár új készítményeit, ha nem is válaszol az irántuk érdeklődőknek? A Maros '70 tavaszán nemcsak az egres bokraikat és a meggyfáikat fullasztotta meg, de tönkretette a házban féltve őrzött szakkönyveik nagy részét is. Mindkettőt nehéz most már pótolni, mert nem tudják melyik faiskolában milyen oltványokat találhatnának, s jó szakkönyvet sem tudják hol kereshetnének, mert a községi boltban még akkor sem könnyű megtalálni, ha történetesen érkezik is vagy egy ilyen. Pedig pótolni kellene a kipusztult fákat is, szőlőtőkéket is oda alkalmas fajtákkal. Kerítettek néhány új bolgár szőlőfajtát is, s a házigazda két kézzel mutatja, hogy mekkora fürtök teremtek ; arra a kérdésre, hogy beérnek-e ezek itt, azt feleli, hogy az Afuz-Ali kivételével mind beértek. A gyümölcsfa oltványok beszerzését azonban nem tudták megoldani. Az újságokat nemcsak unaloműzésből olvassák (hiszem, nem is tudják, mi az, hogy unalom), hanem kapcsolatnak tekintik a világgal. Megkérnek, próbálnánk keríteni azokból a paradicsom- és paprikafajtákból, amelyekről tavaly írtuk, hogy Kolozsváron nemesítették ki, mert igaz ugyan, hogy a Bizony 10- nek is, a Kecskemét gyöngyének is vannak értékes tulajdonságai, de kellene egy bővebben termő, édes, keményhúsú, erős szárú fajta, amely túltesz amazokon. Biztosat nem mondlhatunk, de azért megígérjük, hogy megpróbálunk ötvös Zoltántól — a nemesítőtől — pár gramm magot valahogyan szerezni. A szőlőt az elmúlt peronoszpórás években is sikerült megmenteni, mert Perozinhoz (Zinebhez — toldja meg az asszony) valahogy mindig hozzájutottak. A rézgáliccal az a baj — mondja a házigazda —, hogy hiába keres az ember lakmuszpapírt vagy más indikátort (ő fenolftaleint emleget), mert nem lehet kapni, s ezért nehéz a bordóilevet úgy elkészíteni, hogy az pontosan semleges vegyhatású legyen, így — bár rövidebb ideig tart a Zinek hatása, mint a kékkőé — mégis sikerül megmenteni a szőlőt. Nem úgy azonban az almát. Amint mondja, sokféle szerrel kísérleteztek, de amióta nincsen Libex, — amely a kaliforniai pajzstetűt is maradéktalanul elpusztította —, azóta nincsenek biztonságban a fák. N nehéz ma kiigazodni a sok új, ismeretlen gombaölő-rovarírtó szer, gyomirtó vegyszer között. Egyesek meg is járják, ha nem elég elővigyázatosak. Mi óvatosak vagyunk — mondja az asszony —, ha új szert kapunk, mindig megpermetezünk egy tövet s várunk két-három napig, lássuk, nem égeti el a növényt ? Csak azután permetezzük vagy porozzuk a többit. Mindjárt indul a vonat. Szedelőzködni kellene, de egyszerre csak előbukkan Laposnyak neve is, és persze szóba kerül a nyolcsoros kukorica ottani nemesítője. Ez még hagyján, hogy őt is személyesen ismerte, hiszen a kukorica még a XVII. században is többnyire kerti növény volt. De az már meglepőbb, hogy Doszpoly Géza személyesen ismerte az odvasi búzafajták innen nem messze élt nemesítője , Konopi Kálmánt is. Sőt, arról is tud, hogy a hídvégi Tóth István, a juhnemesítő, a gazdasági iskolák végzettjeinek adott az általa nemesített Friz-racka keresztezésű tenyészkoszoklyákból, hogy így segítsen javítani a racka szaporaságán, tejhozamán és gyapja minőségén. Búcsúzóul arra kérnek, ajánlanék még vagy egy olyan újságot, amely a növényvilággal, állatvilággal, természettudományi kérdésekkel bővebben foglalkozik, közérthetően, az egyszerű ember nyelvezetével. Szívesen előfizetnének, mert a szaklapokra, szakkönyvekre költött pénz sohasem kidobott pénz. Hát erre már nehéz volt felelni, mert a hazai magyar nyelvű sajtótermékek gazdag listájából hiányzik ez a választék. Egyszerű emberek ? Dolgos emberek, akik nyitott szemmel járnak az életben, s akik mindig többet akarnak kicsikarni — munkával is, de főként tudással — abból a földből, amely — a Holdon kocsikázó űrhajósok szemével nézve is — egyelőre kenyéradónk. Dr. NAGY MIKLÓS: A VIDOMBÁKI KOVÁCS „MINISZTERI NYUGDÍJA" Nem készült arról semmilyen statisztika, hogy Markus Johann vidombáki kovácsmester miként pászíthatta fel a patára az ezredik, a tízezredik lópatkót, a szekérkerékre az ötszázadik, tán az ezredik meghúzott rájot. Csak azt tudja mindenki, de csakugyan mindenki környezetéből, hogy, akikt egyszer felpászított, illetve meghúzott, avval tovább nem volt baj. Meg azt is tudja mindenki, hogy a mester megszokottan mindig, de csakugyan mindig ott van a termelőszövetkezet kovácsműhelyében és megcsinál az égvilágon mindent, ami egyszer — a mesterségen belül — megtehető. S mert ez így ment 18 éven át egyfolytában, nem csoda hát, ha róla nemigen ejtettek soha szót, hiszen mindenki megszokta, hogy úgy dolgozik, ahogy kell. Tulajdonképpen csak akkor figyeltek fel rá jobban mondva akkor lett általánosabb beszédtéma a kovács — tavaly tavaszra kelvén — amikor egyszer reggel otthonról nem a műhelybe ment, hanem más irányba.........Beteg a kovács ! — terjedt el csakhamar a hír. Az meg, hogy lehet ? Az nem szokott betegeskedni ! Nohát, beteg a kovács !“ A kovács pedig megilletődötten üldögélt egy széken, s felöltözötten már arra várakozott, hogy megírjanak neki különféle papírokat. Az egyikbe azt, hogy — ideiglenesen persze, — eltiltják a mesterség gyakorlásától. Próbálkozott ő ellenkezni, de hiába, az emberi egészség kovácsai olyanformán mondták ki a szentenciát, ahogyan annyi esztendőn át ő szokta volt kimondani rozogává lett szekérkerekekre vagy másmilyen szerszámokra , így nem szabad tovább használni, rendbe kell hozni ! — De hát most akkor mi lesz ? — kérdezte eléggé megszeppenten az orvosoktól. Azok meg azt felelték, hogy semmi egyéb nem lesz, mint beszedi mindazokat a gyógyszereket, amiket előírtak, s amikhez ingyen hozzájut, végrehajtja továbbá gyógykezelési utasításaikat, azután eljár rendszeresen hozzájuk ellenőrzésre, mindaddig, amíg teljesen felgyógyul. — De hát most akkor mi lesz ? — ismételte otthon a családja az iménti kérdést, megtoldván azt ilyenképpen : — Most már ki keres, hogy lesz ezután ? A kovács bement a téesz irodájára jelenteni, mit mondtak, mit írtak elő az orvosok, mutatta a papírjait, melyek szerint egy időrevégülis hat hónap lett abból ,) eltiltják a munkától is. Az irodabeliek azt felelték, itt már csakugyan nem lehet egyebet csinálni, mint szigorúan betartani az orvosok utasításait, menjen tehát nyugodtan haza, szedje az előírt gyógyszereket, az orvosok által kiírt egyik papírt viszont hagyja náluk, mert az „hivatalos fedezetnek kell.“ Egyebet mindent elrendeznek ők az irodán. Kikalkulálják, betegsége idejére milyen összegű segély jár neki, mert tudnia kell, ha még nem tudná, aki rendesen és rendszeresen hosszabb időn át dolgozott a termelőszövetkezetben, annak, betegség esetén segély jár — így írják elő az új szabályok. — Mekkora lehet az a havi betegsegély ? Lesz legalább párszáz lej ? — Majd kikalkuláljuk, össze kell adnunk hónapok, évek átlagkeresetét, egyszóval a teljesítményét, s azután... Ilyenformán Markus Johann-nak valóban nem maradt egyéb tennivalója, mint a gyógykezelés előírásait betartva, otthon várakozni a felgyógyulásra. Ha nem a termelőszövetkezeti irodán akkor kezdték csak vakarni a fejüket, amikor a kalkulációk végeredménye mutatkozott. Adva voltak egyszer a termelőszövetkezetek országos kongresszusán elfogadott szabályok, melyek kimondják, milyen követelményeket kell támasztani a betegsegélyek folyósításával kapcsolatban. Mindez egészen világos. Adva van viszont, mint konkrét eset, M. J. kovácsmester, aki immár 18 esztendeje megszakítás nélkül teljesíti ott szolgálatát — megszakítás nélkül kiválóan. Ennek megfelelően, évi átlagjövedelme nemcsak magas, hanem... igen-igen magas ! Egy szó, mint száz, a kalkulációk azt mutatták, hogy a kovácsmester nem kaphat havi 2900 lejnél kisebb összeget segélyként. .. Mi itt a teendő ? Hiszen ezer lejt, 800, 700 lejt kaptak márszövetkezeti tagjaik betegsegélyként a nyugdíjpénztártól, ez viszont teljességgel egyedi eset, ilyen még nem volt ! Ha megadják neki, még rámondja a falu, hogy miniszteri nyugdíjat élvez a kovácsuk... S mert valaki kimondta így a szót, valaki mások meghallották, s aztán, milyen a falu. .. Híre terjedt, hogy a kovács „miniszteri nyugdíjat“ kap arra az időre, amíg betegeskedik. A szövetkezeti irodáról annak rendje s módja szerint felküldték a segélyt igénylő papírokat a termelőszövetkezetek Brassó megyei szövetségének nyugdíjpénztárához. A megyei intézmény elnöke szintén a fejét kezdte vakarni, amikor látta, milyen összegű a havi segély, megbeszélte hát a jogtanácsossal, majd tüzetes helyszíni kivizsgálás következett. Volt már arra példa a megyében nem is egy, hogy időszakosan megbetegedett jól dolgozó termelőszövetkezeti tagoknak ezer lejen jóval felül, közel 2000 lejes összegig folyósítottak havi segélyeket, de 2900 lej ? ! Ám, a megyei kivizsgálások és kalkulációk végeredménye is csak az lett : jár a kovácsnak a havi 2900 lej ! Rádolgozott, törvényesen megilleti. Kapta is Márkus féléven át, hiánytalanul. Aztán munkába állt. Most már újra vígan kalapál a műhelyben, a falu pedig kezdi elfelejteni, hogy 1972-ben voltak olyan hónapok, amikor közmegbecsülésnek örvendő kovácsuk „miniszteri nyugdíjat“ élvezett.. . HAJAS ISTVÁN Lázári utcarész 2 Falvak Dolgozó Népe