Falvak Dolgozó Népe, 1973 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-03 / 1. (1334.) szám

Beszélgetés Alvincen, a Doszpoly házaspárral Fákról könyvekről, a tudás megbecsüléséről A nyirkos decemberi köd lehetett az oka, hogy otthon voltak mind­ketten, mert ha valamire való idő lett volna, bizonyára találtak volna tennivalót a kertben vagy a szőlő­ben. A beszélgetésből tűnt ez ki, mert a szó minduntalan az elvég­zett vagy elvégezhető munkára te­relődött. És ha kinn nem lehetett dolgozni, hát megírták a válaszokat a Tud, aki tanul utolsó leckéjében feltett kérdésekre. Amikor belép­tünk a szobába, az asztalon már ott feküdt a lezárt, felbélyegzett borí­ték a feleletekkel. A borítéknak köszönhetően köny­­nyen indul a beszélgetés. Nem kell puhatolózni, időjárásról csevegni, hogy belemelegedhessünk. Mivel a tanfolyami anyag a növényvédelem­ről szól, rögtön rátérünk erre a tárgyra, s a nyugdíjas Doszpoly há­zaspár szilárd talajt érez a talpa alatt, amikor erről kell beszélni, mert szerelmesei ők a gyümölcsfá­nak, zöldségnek, szőlőnek, s aki úgy szereti a kertet, mint ők, nem is tudja elképzelni, hogy ne féltse, óvja, védje minden fáját, bokrát, véleményét annak a kertnek, amely egész életüket kitölti. De azért akár habán fazekasság­ról, akár a Martinuzzi-kastélyról, akár a Mária Terézia-féle telepí­tésről esik­ szó, éppen olyan ottho­nosak a kérdésekben, mintha a Maros túlsó partján fekvő borbe­­reki szőlőkről volna szó. Mert vér­beli alvinciek ők, hát illik tudniok mindarról, amivel Alvinc helyet szorított magának a történelemben. Doszpoly Gézáné azt is tudja, hogy melyik őse került a „fekete strimili­­sekkel“ a hajdani Winzre, férje pe­dig elmondja, hogy hol van a kö­zelebbi és távolabbi környéken ab­ból a híres Gingko biloba fából, a­­mivel kapcsolatosan mostanában „annyi port vernek az újságok“ — ahogyan ő megfogalmazza. S hozzá­fűzi, hogy pár évvel ezelőtt az er­dészethez — ahol dolgozott — érkez­tek valami­ gépek. Japánból s azok mind Gingko-fából készült kere­tekbe, ládákba voltak csomagolva. Ezután már szinte fölösleges is a kérdés, hogy mi indította arra, hogy — immár második éve — benevez­zenek a Tud, aki tanul versenyre, hiszen látszik, hogy minden érdekli, ami gyarapíthatja a növényekre vo­natkozó ismereteiket. Márpedig ez is­ olyasmi. Tudásszomjuk megha­zudtolja korukat, s ha nem szem­­től-szemben ülnénk, hanem telefo­non beszélgetnénk, azt kellene hinni, hogy életüket alapozó ambí­cióval teli fiatalokkal beszélgetünk. Gazdag tapasztalataik viszont le­leplezik korukat. És bíráló meg­jegyzéseik arról tanúskodnak, hogy nem egykönnyen nyugszanak bele, ha valami nem úgy megy, ahogyan kellene. Itt van mindjárt a bur­gonyabogár elleni védekezés fele­mássága. Azt mondják, hogy Al­vincen már a téesz is fel akar hagyni a krumpli termesztésével, mert nem tudják megvédeni a ko­­lorádótól. S elmondják, hogy van a községben egy bolgárkertész, aki tőlük kért az idén néhány vinetét (ők kékparadicsomnak is nevezik, én tojásgyümölcsöt mondok) , hogy legalább megkóstolja, mert az övét úgy megette a bogár, hogy hír­mondónak sem maradt egy tő sem, nekik viszont volt, mert ólomarzé­­niáttal megvédték ettől a falánk kártevőtől. Ezt a szert még évekkel ezelőtt Moldvából szerezték, de ki­fogytak belőle. Mert a megfelelő növényvédősze­rekhez nehezen jutnak hozzá, — lapunk egy cikkének ajánlására — kétszer is írtak (másodszor felbé­lyegzett válaszborítékot is küldve) a nagyváradi Sintera gyárnak, vala­milyen új permetezőszer iránt ér­deklődve, de választ sem kaptak. És keserűen jegyzik meg : akkor mi­nek hirdeti egy gyár új készítmé­nyeit, ha nem is válaszol az irán­tuk érdeklődőknek? A Maros '70 tavaszán nemcsak az egres bokraikat és a meggyfáikat fullasztotta meg, de tönkretette a házban féltve őrzött szakkönyveik nagy részét is. Mindkettőt nehéz most már pótolni, mert nem tudják melyik faiskolában milyen oltvá­nyokat találhatnának, s jó szak­könyvet sem tudják hol kereshet­nének, mert a községi boltban még akkor sem könnyű megtalálni, ha történetesen érkezik is vagy egy ilyen. Pedig pótolni kellene a kipusztult fákat is, szőlőtőkéket is oda alkal­mas fajtákkal. Kerítettek néhány új bolgár szőlőfajtát is, s a házigaz­da két kézzel mutatja, hogy mek­kora fürtök teremtek ; arra a kér­désre, hogy beérnek-e ezek itt, azt feleli, hogy az Afuz-Ali kivételével mind beértek. A gyümölcsfa olt­ványok beszerzését azonban nem tudták megoldani. Az újságokat nemcsak unalom­űzésből olvassák (hiszem, nem is tudják, mi az, hogy unalom), hanem kapcsolatnak tekintik a világgal. Megkérnek, próbálnánk keríteni azokból a paradicsom- és paprika­fajtákból, amelyekről tavaly írtuk, hogy Kolozsváron nemesítették ki, mert igaz ugyan, hogy a Bizon­y 10- nek is, a Kecskemét gyöngyének is vannak értékes tulajdonságai, de kellene egy bővebben termő, édes, keményhúsú, erős szárú fajta, amely túltesz amazokon. Biztosat nem mondlhatunk, de azért meg­ígérjük, hogy megpróbálunk ötvös Zoltántól — a nemesítőtől — pár gramm­ magot valahogyan szerezni. A szőlőt az elmúlt peronoszpórás években is sikerült megmenteni, mert Perozinhoz (Zinebhez — toldja meg az asszony) valahogy mindig hozzájutottak. A rézgáliccal az a baj — mondja a házigazda —, hogy hiába keres az ember lakmuszpapírt vagy más indikátort (ő fenolftaleint emleget), mert nem lehet kapni, s ezért nehéz a bordóilevet úgy elké­szíteni, hogy az pontosan semleges vegyhatású legyen, így — bár rövi­debb ideig tart a Zinek hatása, mint a kékkőé — mégis sikerül megmenteni a szőlőt. Nem úgy azonban az almát. Amint mondja, sokféle szerrel kí­sérleteztek, de amióta nincsen Li­­bex, — amely a kaliforniai pajzs­­tetűt is maradéktalanul elpusztítot­ta —, azóta nincsenek biztonságban a fák. N nehéz ma kiigazodni a sok új, is­meretlen gombaölő-rovarírtó szer, gyomirtó vegyszer között. Egyesek meg is járják, ha nem elég elővi­gyázatosak. Mi óvatosak vagyunk — mondja az asszony —, ha új szert kapunk, mindig megpermete­zünk egy tövet s várunk két-három napig, lássuk, nem égeti el a nö­vényt ? Csak azután permetezzük vagy porozzuk a többit. Mindjárt indul a vonat. Szedelőz­­ködni kellene, de egyszerre csak előbukkan Laposnyak neve is, és persze szóba kerül a nyolcsoros kukorica ottani nemesítője. Ez még hagyján, hogy őt is személyesen is­merte, hiszen a kukorica még a XVII. században is többnyire kerti növény volt. De az már meglepőbb, hogy Doszpoly Géza személyesen ismerte az odvasi búzafajták innen nem messze élt nemesítője , Ko­­nopi Kálmánt is. Sőt, arról is tud, hogy a hídvégi Tóth István, a juh­nemesítő, a gazdasági iskolák vég­zettjeinek adott az általa nemesített Friz-racka keresztezésű tenyész­­koszoklyákból, hogy így segítsen ja­vítani a racka szaporaságán, tejho­zamán és gyapja minőségén. Búcsúzóul arra kérnek, ajánlanék még vagy egy olyan újságot, amely a növényvilággal, állatvilággal, ter­mészettudományi kérdésekkel bő­vebben foglalkozik, közérthetően, az egyszerű ember nyelvezetével. Szívesen előfizetnének, mert a szak­lapokra, szakkönyvekre költött pénz sohasem kidobott pénz. Hát erre már nehéz volt felelni, mert a hazai magyar nyelvű sajtótermékek gaz­dag listájából hiányzik ez a válasz­ték. Egyszerű emberek ? Dolgos embe­rek, akik nyitott szemmel járnak az életben, s akik mindig többet akarnak kicsikarni — munkával is, de főként tudással — abból a föld­ből, amely — a Holdon kocsikázó űrhajósok szemével nézve is — egy­előre kenyéradónk. Dr. NAGY MIKLÓS: A VIDOMBÁKI KOVÁCS „MINISZTERI NYUGDÍJA" Nem készült arról semmilyen sta­tisztika, hogy Markus Johann vi­­dombáki kovácsmester miként pá­­szíthatta fel a patára az ezredik, a tízezredik lópatkót, a szekérkerékre az ötszázadik, tán az ezredik meg­húzott rájot. Csak azt tudja min­denki, de csakugyan mindenki kör­nyezetéből, hogy, akikt egyszer fel­­pászított, illetve meghúzott, avval tovább nem volt baj. Meg azt is tudja mindenki, hogy a mester megszokottan mindig, de csakugyan mindig ott van a termelőszövetke­zet kovácsműhel­yében és megcsinál az égvilágon mindent, ami egyszer — a mesterségen belül — megtehe­tő. S mert ez így ment 18 éven át egyfolytában, nem csoda hát, ha róla nemigen ejtettek soha szót, hiszen mindenki megszokta, hogy úgy dolgozik, ahogy kell. Tulajdonképpen csak akkor fi­gyeltek fel rá jobban mondva akkor lett általánosabb beszédtéma a ko­vács — tavaly tavaszra kelvén — amikor egyszer reggel otthonról nem a műhelybe ment, hanem más irányba.........Beteg a kovács ! — ter­jedt el csakhamar a hír. Az meg, hogy lehet ? Az nem szokott bete­geskedni ! Nohát, beteg a kovács !“ A kovács pedig megilletődötten üldögélt egy széken, s felöltözötten már arra várakozott, hogy megírja­nak neki különféle papírokat. Az egyikbe azt, hogy — ideiglenesen persze, — eltiltják a mesterség gya­korlásától. Próbálkozott ő ellenkez­ni, de hiába, az emberi egészség ko­vácsai olyanformán mondták ki a szentenciát, ahogyan annyi eszten­dőn át ő szokta volt kimondani rozogává lett szekérkerekekre vagy másmilyen szerszámokra , így nem szabad tovább használni, rendbe kell hozni ! — De hát most akkor mi lesz ? — kérdezte eléggé megszeppenten az­ orvosoktól. Azok meg azt felel­ték, hogy semmi egyéb nem lesz, mint beszedi mindazokat a gyógy­szereket, amiket előírtak, s amikhez ingyen hozzájut, végrehajtja továb­bá gyógykezelési utasításaikat, az­után eljár rendszeresen hozzájuk ellenőrzésre, mindaddig, amíg tel­jesen felgyógyul. — De hát most akkor mi lesz ? — ismételte otthon a családja az imén­ti kérdést, megtoldván azt ilyenkép­pen : — Most már ki keres, hogy lesz ezután ? A kovács bement a téesz irodá­jára jelenteni, mit mondtak, mit írtak elő az orvosok, mutatta a pa­pírjait, melyek szerint egy időre­­végülis hat hónap lett abból ,) eltiltják a munkától is. Az iroda­beliek azt felelték, itt már csak­ugyan nem lehet egyebet csinálni, mint szigorúan betartani az orvosok utasításait, menjen tehát nyugodtan haza, szedje az előírt gyógyszereket, az orvosok által kiírt egyik papírt viszont hagyja náluk, mert az „hi­vatalos fedezetnek kell.“ Egyebet mindent elrendeznek ők az irodán. Kikalkulálják, betegsége idejére milyen összegű segély jár neki, mert tudnia kell, ha még nem tud­ná, aki rendesen és rendszeresen hosszabb időn át dolgozott a terme­lőszövetkezetben, annak, betegség esetén segély jár — így írják elő az új szabályok. — Mekkora lehet az a havi be­tegsegély ? Lesz legalább párszáz lej ? — Majd kikalkuláljuk, össze kell adnunk hónapok, évek átlagkerese­tét, egyszóval a teljesítményét, s azután... Ilyenformán Markus Johann-nak valóban nem maradt egyéb tenni­valója, mint a gyógykezelés előírá­sait betartva, otthon várakozni a fel­gyógyulásra. Ha nem a termelő­szövetkezeti irodán akkor kezdték csak vakarni a fejüket, amikor a kalkulációk végeredménye mutat­kozott. Adva voltak egyszer a ter­melőszövetkezetek országos kong­resszusán elfogadott szabályok, me­lyek kimondják, milyen követelmé­nyeket kell támasztani a betegse­gélyek folyósításával kapcsolatban. Mindez egészen világos. Adva van viszont, mint konkrét eset, M. J. kovácsmester, aki immár 18 eszten­deje megszakítás nélkül teljesíti ott szolgálatát — megszakítás nélkül kiválóan. Ennek megfelelően, évi átlagjövedelme nemcsak magas, ha­nem­... igen-igen magas ! Egy szó, mint száz, a kalkulációk azt mutat­ták, hogy a kovácsmester nem kap­hat havi 2900 lejnél kisebb összeget segélyként. .. Mi itt a teendő ? Hiszen ezer lejt, 800, 700 lejt kaptak már­­szövetke­zeti tagjaik betegsegélyként a nyug­díjpénztártól, ez viszont teljességgel egyedi eset, ilyen még nem volt ! Ha megadják neki, még rámondja a falu, hogy miniszteri nyugdíjat élvez a kovácsuk... S mert valaki kimondta így a szót, valaki mások meghallották, s aztán, milyen a falu. .. Híre terjedt, hogy a kovács „miniszteri nyugdí­jat“ kap arra az időre, amíg bete­geskedik. A szövetkezeti irodáról annak rendje s módja szerint felküldték a segélyt igénylő papírokat a ter­melőszövetkezetek Brassó megyei szövetségének nyugdíjpénztárához. A megyei intézmény elnöke szintén a fejét kezdte vakarni, amikor lát­ta, milyen összegű a havi segély, megbeszélte hát a jogtanácsossal, majd tüzetes helyszíni kivizsgálás következett. Volt már arra példa a megyében nem is egy, hogy idősza­kosan megbetegedett jól dolgozó termelőszövetkezeti tagoknak ezer lejen jóval felül, közel 2000 lejes összegig folyósítottak havi segélye­ket, de 2900 lej ? ! Ám, a megyei kivizsgálások és kalkulációk vég­eredménye is csak az lett : jár a kovácsnak a havi 2900 lej ! Rádol­gozott, törvényesen megilleti. Kapta is Márkus féléven át, hiánytalanul. Aztán munkába állt. Most már újra vígan kalapál a műhelyben, a falu pedig kezdi elfe­lejteni, hogy 1972-ben voltak olyan hónapok, amikor közmegbecsülés­nek örvendő kovácsuk „miniszteri nyugdíjat“ élvezett.. . HAJAS ISTVÁN Lázári utcarész 2 Falvak Dolgozó Népe

Next