Falvak Dolgozó Népe, 1980 (35. évfolyam, 8-50. szám)

1980-02-23 / 8. (1605.) szám

IRODALMI FOLYÓIRAT-FALUN Ion Pop Reteganul ,,Ha százszor újjászületnék, százegyedik­­szer is tanító lennék, mert nincs szebb pálya a földön a tanítóénál.11 Mai pedagógusok dagályosnak éreznék a fogalmazást. Életük nyersebb lett és mégis szemérmesebb. Ez a stílus század eleji emberé. Ion Pop Reteganul ebben a községben született. A főúton tábla áll meg: ez volt a lakóháza. Régies külsejé­vel kiütközik a mai rettegő képből. Nem ez volt a szülőháza, az vályogból épült, északra és keletre nyíló, olyan kicsi abla­kokkal, „mint egy-egy iv írópapír". Az öt Pop-gyermek tavasztól őszig a család és a falu állatait legeltette, akkori szokás szerint, csak télen járhattak iskolába. Ma­kacs akarat emelte ebből a nyomorból előbb a naszódi tanítóképzőbe, onnan Szamosújvárra, majd 1871-ben az újonnan létesült dévai állami képezdébe. Igazga­tója itt Koós Ferenc hajdani bukaresti re­formátus pap és tanító, a kisebbségi élet jó ismerője, aki — Ion Pop jegyezte fel ön­életírásában — megértő, baráti magatar­tással bátorította növendékeit. A diplomás fiatalember „vándortanító“ lett, Szeben, Hunyad, Fogaras, Fehér megyékben és a Bánságban régebbi vagy általa alapított román népiskolákban tanít. Utolsó állo­mása Óradna. Szembetegsége miatt nyugdíjazzák. Hazaköltözik Rettegre, sor­ra jelenteti meg népköltési gyűjtését; ek­kor derül ki, hogy vándorlásai során mindenütt jegyezgette a nép meséit, énekeit. Rettegen, betegséggel, szükséggel küsz­ködve, meglepő vállalkozásba kezd: az irodalomtörténetben is számon tartott folyóiratot szerkesztett és ad ki. Az em­lékházban fellapozom a Revista ilustrată példányait. Alcíme: Foia enciclopedică li­terară lunară,vagyis havi egyetemes iro­dalmi szemle. Első száma 1899-ben jelent meg. Ion Pop Reteganul ekkor nyolc éve nyugdíjas. Egyetlen jövedelme a szűkös nyugdíj és az előfizetési díjak. A folyó­iratban novellák, versek. Egy Dickens-írás, a The Election „szabad fordítása" — a kor szokásának megfelelően. Ebben a lap­ban szólalt meg először nyomtatásban Octavian Coga. Versének címe: Nu-i fe­ricire pe pămînt (Nincs boldogság a föl­dön). Egy számmal előbb szerkesztői üze­net Octavian jeligére, Nagyszebenbe: „Fiatal barátom, tehetséges vagy, kitar­tóan képezd magad, mert nagy költő vál­­hatik belőled." A szerkesztőnek jó szeme volt. Nézem minden számon a szerkesztőség címét, változatlanul: Retteg-Rete­g, Szol­­nok-Doboka vármegye. Nem is ezen csodálkozom igazán. A Revista ilustrată megjelenése idején a szé­kelyföldi és más erdélyi kisvárosok is új­ságot adnak ki, nem is egyet, könyvek je­lentek meg ott, ahol nyomdának emléke sem maradt. Meglepő a szerkesztő biztos igénye — vidéki elszigeteltségben. Több­szörös provinciában. És példás lehet mai pedagógusaink számára is — mutatis mu­tandis — törhetetlen hite. Ion Pop Rete­ganul mintegy húsz kötetet adott ki élete­ em­lékmúzeumá­ban ben — 1853-ban született, 1905-ben halt meg — ennél összehasonlíthatatlanabbul többet gyűjtött. (Magyarul válogatást is­merünk az általa lejegyzett erdélyi tom­án népmesékből, Nagy Géza fordításában, Faragó József gondozásában és utószavá­val, A virágok apja címmel 1969-ben je­lentette meg az Ifjúsági Könyvkiadó.) Csu­pán népi versből — Poezie poporană — több mint ötezret írt össze. Erdélyi szülő­falujából, félvakságának és kisebbségi sorsának fogságából gyűjtését a Román Akadémiának küldte el Bukarestbe. Haşdeu megjelentetésüket javasolta. Nem jelen­tek meg. A gyűjtő viszont ötszáz lej ju­talmat kapott. Ennyit! Népi elbeszélései — poveşti din popor — hasonló sorsra jut­nak. Haşdeu ezúttal is lelkesedik, sokan támogatják, az Akadémia visszaküldi. Halála után hat évvel hajt fejet előtte, igaz, nem kisebb szellem, mint Nicolae Iorga. Négyezer kézirat-oldalt emleget a rettegi házban őrzött hagyatékként. „El­csodálkozik az ember, hogy mennyit gyűj­tött elég rövid és oly nehéz életében." Realista emlékmúzeum a rettegi. A fel­lelhető relikviákat sorba állítja mind, nem rejt el közülük szemérmesen és nem emel ki hivalkodóan. Florea Decebal igazgat­ja tizenegy éve; a múzeum 1955-ben ala­kult. A korabeli fényképek, könyvek és a későbbi, Ion Pop Retegannal foglalkozó kötetek között engem egy iskolai bizonyít­vány lep meg. A görög katolikus gimná­zium állította ki a 16 éves diákról; a Testimoniu scolastica sorszáma 66-os, kelte 1869. június 30-a. Idemásolom a diák Ion Pop jegyeit, a bizonyítványban feltüntetett rendben. „Magaviselete: elő­írásszerű, figyelme: elégséges, szorgalma: elégséges, vallás: elégséges, latin nyelv: elégséges, görög nyelvet nem tanult, ro­mán anyanyelve: elégséges, magyar nyelv: elégséges, történelem és földrajz: elégsé­ges, mennyiségtan: igen jó, fizikát nem tanul, természetrajz: elégséges, filozófiát nem tanult. Megjegyzés: betegség miatt kimaradt." Örülne-e a folklorista, ha sok­sok kitűnő kötete és a méltó elismerések között itt látná viszont „elégséges" isko­lai bizonyítványát? Bennem tiszteletet éb­reszt a kitartása és szenvedélye, a­­mely diákköri lassú indulása után a ro­mán kultúra megbecsült helyére emelte. Mennyivel szomorúbb lenne a fordítottja: meddő élet csupa jeles iskolai bizonyít­vánnyal! — Sok látogatójuk van? — Főként diákok. Nem vagyunk fő tu­ristaút mentén. Jönnek szakemberek is, persze. A 125. születésnapon tudományos ülésszakot rendeztünk. — És a falu népe? A hajdani nótafák utódai? — A folklór eltűnőben van itt is. A falu emlékezete inkább azt jegyezte meg, hogy e ház gazdája különös ember volt, zárkózott, szomorú... Az otthonába nem láttak be... Most az ajtaja tárva-nyitva, érdemes belépni. Beke György BALOGH EDGÁR: MAGVETŐ JOVŐ .. A Bika Egyesület eleve’ úgy szerveződött, hogy ne megbontsa, hanem betöltse a Művelődési Otthont. Volt tehát tudománynépszerűsítő és könyvbarát munkatanácsa (Gáspár Anna Mária, a község orvosnője ezzel is köze­lebb került pácienseihez), folytatódott — több lendület­tel — a műkedvelő tevékenység, bányászok és tanítónők vették gondjukba. Új volt a népművészeti erőket össze­fogó részleg magának az öreg Sütőnek a vezérletével, s ami eddig a labdarúgásra korlátozódott, a sportszak­osztály magába foglalta ezentúl a turisztikát és termé­szetvédelmet, valamint a helyismeretet is. Valami meg­indult önmegvalósításként, hívei elvetődtek hozzánk a tél és tavasz folyamán Kolozsvárra. Siettünk is feleségemmel és unokáinkkal Vargyasra, amint kimelegedett az idő, s így részese lehettem mindannak a tervezgetésnek, ami most már Vargyas jövőjét formázta ki. Terv: a jövő. Vágyban, vállalásban, megvalósításban. Négyen ültünk össze, hol a néptanácsnál, hol Máthé Miklós sebe sógorom utcai szobájában, ahol megszáll­tunk, s vitáinkból alakult ki az éppen kiürítés előtt álló Daniel-kastély múzeumi felhasználásának terve. Társaim az álmodozásban: Soós Béla, a néptanács elnöke, Tóth Pál, a művelődési igazgató, s a Barótról befutó Kisgyörgy Zoltán, a szénbánya geológusa, a Vargyas völgyének legkitűnőbb ismerője. Ez a múzeum-tervünk akarta összekötni a múltat a jövővel, hozzásegítve a népi erőket, hogy a friss városiasodás és nagy­ivások ké­tes zolai táját a rendalkotás, az ésszerű előbbrejutás goethei tájává varázsolják, s itt nem számít, hogy idő­rendben Zola Goethét követi, mert Kelet-Európában s annak kellős közepén, itt helyben, Vargyason úgyis min­dig szeszélyes időjátékokkal ugrott előre-hátra az euró­paiság. Az eredetileg tervbe vett falumúzeum már nem is volt elég, annak felhalmozott néprajzi anyaga csak a múltat tükrözte, különben is a számára Nagy Ferdi­­nánd jóvoltából érkezett 20 000 lejes ajándék tél folya­mán ráment egy ugyancsak inkább a jövőnek szóló meg­valósításra. Sütő bácsi tanítványaival szépen kifestette virágosra a Művelődési Otthon padjait, hadd érezze ma­gát itthon ebben a sajátosban az új nemzedék. A kas­tély­múzeummal kapcsolatban egészen más volt az el­gondolásunk. Legyen az élő intézmény, jövőre nyitó mű­hely! Egy egész tájnak, a Kriza megénekelte Erdővidék­nek népiségtörténeti góca átrántva a témákat a kor­szerű technikáig! Egyáltalán nemcsak idegenforgalmi látványosságra gondoltunk (bár maga a reneszánsz kastély is — alapos helyreállítás esetén — ilyesmit ígér), hanem a ma goethei Vargyas-táj kulturális fellendülésének szolgálatára is, az új, teljes ember megjelentetésére, ha már a régi székely életforma százados teljessége odavész. Bejártuk a romo­sodó kastély minden zugát, felmérve a restaurálás helyi lehetőségeit, s amilyen az én közírói vénám, előre meg is írtam mindezt, abban a hiszemben, hogy már a gondola­tok írásbeli rögzítése is tetteket érlel. Ekkor már Vargyas közét aszfaltozták, a falu bekötődött az országos útháló­zatba, nem volt kétséges, hogy itt a jövő. A rendelkezésre álló erők felmutatásának szántuk a Két Falu Napját, fenn az Orbán Balázs barlangban és környékén. Egy régi, már Bethlen Gábor fejedelem alatt folyó perben Vargyas később elvesztette ugyan az akkor még egyszerűen Nagyliknak nevezett barlangot, s az mind a mai napig a hegyeken túl fekvő Homoródalmás hatá­rában maradt, de megközelíteni a barlangot könnyebben Vargyas felől lehet. Átmentünk tehát küldöttségileg Al­másra, s békés koccintással megoldottuk a százados kér­dést, megállapodva, hogy a barlangot együtt nyitjuk meg újra, tekintve, hogy annak század eleji berendezése jó­részt elpusztult (Orbán Balázs emléktábláját szétzúzva találtam ottjártamkor, diákjaival törette ki a sziklából egy túlbuzgó székelyudvarhelyi tanár, mert hát a barlang neves ismertetője, Victor Hugo forradalmár barátja, tör­ténetesen bárói­­ családban született). Valóságos ver­seny indult Vargyas és Homoródalmás között, ki tud töb­bet tenni a barlangért. 1973. szeptember 2-án vasárnap a fesztivál fenn a bar­lang szódánál hangversennyel kezdődött, Kisgyörgy Zoltán a barlangot ismertette, s míg lent a tisztáson népitáncosok, népdalénekesek és sportolók mutatták be tudásukat, idefenn bányászlámpák fénye mellett harmin­cas csoportokban járták a föld belsejét a jelentkezők. Költség? Az eladott kis piros sokszorosított jelvényekből — amelyek a tudomány, dal és népművészet egységét fe­jezték ki, — mindenre telt. Volt már elég népünnepélyes, táncos-találkozó errefelé, legutóbb Oklánd és Vargyas között egy hegyoldalon „nárciszfesztivál" is, de ez a be­vált kísérlet a vargyasi fiatalság és az egész környék megmozdulásával alkalmi szépen és hasznosan túl ígért is valamit: a táj megszervezésének, tervbe és gondba fogadásának, táj és nép újszerű kapcsolatának kezdetét. Közszájra került a terv: belső robbantással behatolni a denevérek templomnyi nagy benső termébe, ahol a belső járatok szabályozása után megnyílhatok majd a barlang­színház és barlang-hangversenyterem. . . Előre futottunk az időben, bízva a néperőben, amely itt századokra szóló csodát teremt, a hegyek szívében. Nem részletezném, ha a folytatás nem ígért volna emelkedést. Legalábbis tervben. Kisgyörgy Zoltán segít­ségével a székelybútorértekezlethez hasonlóan kidolgoz­tuk egy sokoldalú barlangászati konferencia tervét. A bukaresti, marosvásárhelyi, brassói és kolozsvári meghí­vottak közt élen állt Traian Orghidan egyetemi tanár, a fővárosi Emil Racoviţă Barlangkutatási Intézet igazgatója, mint a Homoródalmás és Vargyas közti karsztvidék jeles // A Falvak Dolgozó Népe „ÖNÁLLÓSÍTOTT“ A kifejezés a Bodor Pálé, a szóban forgó gyűjtemény pedig immár Gyergyószentmiklós városáé. Ki ne hallotta volna e nevet: Elekes Vencel? Ki ne tudná róla, hogy egész élete munkáját arra fordította, hogy felbecsülhetetlen értékű képzőművé­szeti gyűjteménnyel ajándékozza meg szülőföldjét? Mindezt megírtuk róla e hasábokon mi is, legutóbb éppen ak­kor, amikor gyűjteménye egy részét szülőfalujában, Gyergyóújfaluban­ ál­lította ki, illetve ajánlotta fel a köz­ségnek azzal a feltétellel, ha helyet biztosítanak a műkincseknek. Várta, várta Elekes Vencel a sikeres kiállítás után, hogy egy szép napon értesítik, igényt tartanak ajánlatára, fedél alá kerül a képtára. Évek teltek, de semmi hírt nem kapott arról, hogy az újfalu­siak készülnének arra, hogy Elekes Vencel végleg hazaérkezzék a szülőfalu számára tartogatott nagy ajándékával. És e reménytelennek tűnő várakozás­ban egyszer csak a nyárádszeredaiak kopogtattak be hozzá, a múlt évben pe­dig a székelyudvarhelyiek „küldöttsé­gét“ fogadta: gyűjteményének helyet biztosítanak, családjának pedig megfe­lelő lakáskörülményeket, csak éppen költözzék hozzájuk. Már-már hajlott volna Elekes Vencel a „jó szóra“ — ezt várta régóta! —, de meg is kesere­dett a szája íze, mert ezt a jó szót azoktól várta, akik közt és akikért az életét eddig töltötte. Nem tudom, hogy történt, de az Elekes megnyeréséért folytatott nemes vetélkedésre felfigyelt a gyergyószent­­miklósi városvezetőség is. S amire hosz­­szú évek óta hiába várt, egykettőre megoldódott. A városi néptanács há­romszobás lakást utalt ki Elekes szá­mára, a városnak felajánlott gyűjte­ményt (170 festményt, grafikát, szobrot tartalmaz, valamint ex libriseket­ pe­dig — addig is, amíg a tervbe vett Vá­rosi Képtár épülete elkészül a múzeum­kertben — a Gyergyói Néprajzi Mú­zeum egyik emeleti nagytermében he­lyezték el. Hogy a várost mennyire „lázba hoz­ta“ a gyűjtemény átadása, azt maga a MAGÁNKÉPTÁR is több ízben tapasztalhattam. Néhány napos gyergyószentmiklósi tartózkodá­som alatt barátaim, ismerőseim közül el nem mulasztotta senki megkérdezni tőlem, hogy láttam-e az Elekes-gyűjte­­ményt a múzeumban? Elekes Vencel most azon tűnődik,­­hogy vajon mekkora lesz a szóban forgó Városi Képtár? Karácsony János hagyatéka, a Gyergyói medencében élő vagy innen elszármazott művészek al­kotásai kapnának helyet benne — az általa adományozott művek mellett. Igen ám, de szép szándéka szerint ő még szaporítani szeretné az eddig felajánlott alkotások lajstromát... Magam meg azon tűnődöm, hogy persze, mindez így van a rendjén, ek­képpen válik sokkal nagyobb és haté­konyabb társadalmi értékké, tette Elekes Vencel magánkezdeményezése. De azért az újfalusiak mégiscsak meg­­gondolkoztattak. Hát hogy van az, hogy a közeli Szárhegy lakossága országra szóló példát tudott felmutatni, s épp művészetszeretetével, azzal, hogy min­denki által dicsért alkotási feltételeket teremtettek az odalátogató, odakíván­kozó művészeknek. De említhetném a zerindieket vagy a nagyhomoród-men­­tieket: jóval többet vállaltak a művé­szet érdekében, önmaguk belső világá­nak a kiépítése érdekében, minthogy eleve meglévő képzőművészeti gyűjte­mény elhelyezéséről gondoskodjanak. A fő gond egyik helyen sem az elhe­lyezés, hanem a létrehozás. Sokkal job­ban ragaszkodunk ahhoz, amiért a sa­ját erőnkből küzdünk meg? Ez kétség­telenül így van, viszont az is tény, hogy a gyergyóújfalusiak helyzeti előnyben voltak, s nem használták ki azt. Sok­kal magasabb szintről kezdhették vol­na a képzőművészeti nevelést... Mind az foglalkoztat: mi történik majd ak­kor, ha az újfalusiak mégis meggondol­ják magukat? Bárcsak meggondolnák! Egész biztos, most sem távoznának üres kézzel Elekes Vencel képzőművészeti mú­zeumként berendezett lakásából. (cs. P ) Részlet a kiállított gyűjteményből

Next