Állami gimnázium, Fehértemplom, 1900
Kinek összeomlott lelke legszebb álma, Fáj élni, fáj néki ez a nagy világ, Szentséges királyném, kiáltok a mélyből, Fordítsad feléjök csoda glóriád ! Hagyd, hogy gyarló vállunk tűrje a keresztet, Bárha amaz gyönge, bárha, ez kemény, Oh de a te példád súgja : lemondással. Zokszó nélkül élni nagy és szép erény. . . . S itt vagy eltemetve, bár nincs itt a sírod S bár elvagy temetve, itt örökre élsz. A magyar nép rólad kastélyban, kunyhóban, Fiadról s uradról, örökké regél. Barna magyar lányka árvaleány hajból Legénysüveg mellé bokrétát serit, Selymes fehérszálát rakja rakosgatja S amint rakosgatja, kezdi énekit: Egyszer volt, hol nem volt messze tündérhonban Tündéri királylány, szép leány gyerek, Hallotta keletről: a magyar nép gyászban, Harmatkezével tép egy csipet füvet. Abban a csipetben csoda erő rejlik, De csodásabb hatja szeme sugarát, S míg harmatos füves börtön zárát nyitja, Szép szeme békéltet haragos királyt. Börtönnyílására dús levegő járja Az újra szabadon dobogó szivet, S hálás magyar ajak hosszú csókja zárja A te börtönnyitó tündéri kezed.