Fehérvári Hiradó, 1880. január-június (1. évfolyam, 1-54. szám)

1880-01-22 / 7. szám

I­ I. évi folyam­­at-------------------------------------------------------in A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve: Egy évre..................6 frt. — kr. Fél évre..................3 frt. — kr. Negyed évre ... I frt. 50 kr Bérmentetlen leveleket csak ismert kéztől foga­dunk el. — A lap szellemi részét illető közlemények a ,,Fehérvári Híradó“ szerkesztőségének (Vörös­­marty-tér 6-ik­sz ) czimzendők; — a lap ára, hir­detmények és a hirdetményi díjak Számmer Kálmán „Vörösmarty- czimű­ könyvnyomdájában vétetnek fel.­­ ^ Kéziratok nem küldetnek vissza. ^ 1880. január 22. |— --------------------^ Nyilttérben megjelenő közlemények után három hasábos petitsorért 10 kr. fizetendő. Hirdetmény a bélyegdíjon felül, minden három hasábos petitsor: megrendelőinktől 4 — nem meg­rendelőinktől 6 krért igtattatik be. Lapunk számára hirdetéseket felvesznek Buda­pesten : Hasenstein és Vogler, Lang L. és társa, Weisz Móricz. Bécsben: Hasenstein & Vogler, H. Schatek, Op­­pelik L. és Mosse Rudolf. Frankfurtban: Daube & Comp. äi________________________________j-£j TÁRSADALMI HETILAP. r7. szám. Megjelen hetenként kétszer csütörtökön és vasárnap. Székesfehérvár, 1880. február 19. Megdöbbenve s aggodalommal eltelve olvas­tam a fővárosi lapokban, miszerint Edelsheim katonai főparancsnok aggodalmát fejezte ki a fölött, hogy csak 6000 katona van Budapesten s attól tart, hogy ha Verhovay halála bekövetkez­nék, nagyobb mérvű forrongás ütne ki. Hát odajutnánk, hogy egy emberért, bármily ártatlanul halna is meg, százan s ezeren vérez­­zenek el? „A közerkölcsiség a korruptió dögleletes miaszmákkal saturált bűzös pocsolyájába fűlt.“ „A gazdagok vigan lakmároznak s a munkás nép véres verejtéke éhezve s dideregve ott koplal a pezsgőktől görnyedező nagyúri asztal alatt.“ „A szegény túrja a földet, hogy száraz ke­nyéren tovább tengethesse nyomorult életét, melyet isten csak azért adott, hogy szenvedjen, mig a gazdagok henye életet élve dúsgazdag asztal mel­lett töltekeznek.“ „Igaz e ez, van-e igazság a földön?“ „Fel nép, te felség vagy, tied a hatalom, ne hord tovább az igát“ stb. Ily üres, bombasztikus frázisokkal egy de­magóg felkorbácsolhatja a kedélyeket, felhaszít­­hatja a társadalomra azokat, a kik különben is kancsal szemmel nézik a gazdagok kényelmét; de majd ha kitör a szenvedély s rohan, rombol, pusz­tít, mint a gátot szakasztott folyam, mely zúg a síkságon, mig bérez vagy halom nem állja útját, váljon a demagóg megállithatja-e s mondhatja a rohanó tömegnek: — eddig jöjj és ne tovább? — Nem, mert magával fogja sodorni az a hullám, melyet, mint a vihar, neki bőszített. Az első tüntetésnél azt hitte minden jó hazafi, hogy a főváros népe csak a véres dráma fölötti megbotránkozásának akart kifejezést adni; de most már elszomorítók s rosz hatást keltenek e zavar­gások, mert látjuk, hogy nem az elkeseredett hazafi kebel kitörései, hanem szándékosan ren­deztelek. Hogy ezen sejtelmünk nem légből kapott, tanúsítja azon körülmény, hogy folytonosan a nemzeti kaszinó előtti tér a gyülhely, holott az már kinyilatkoztatta, hogy semmi köze a szeren­csétlen párbajhoz. Talán osztályharczot akarnak a rendezők? Arra nincs szükségünk, mert nálunk, legalább mondhatom Fehér megyében az osztályok igen szépen megférnek egymás mellett s egymással kar­öltve munkálkodnak azon, hogy a jólétet előmoz­dítsák. Az első napi tüntetés a nép felháborodásának dühe volt, ezt elismerjük, ezt nem kárhoztatjuk, mert jogos volt, de kimondjuk, hogy e dühöt szí­tani, olyan mint midőn megengedjük, hogy a gyer­mek a tűzzel játszik. A sajtó egyhangú feljajdulása is jogos volt, mert vakmerő merénylet követtetett el a sajtósza­badság ellen, de tovább vinni az ingerlést ismét a sajtószabadsággali visszaélés lenne. Meg vagyunk győződve, hogy e tüntetések nem pártok művei, mert Magyarországon minden párt előtt legelső a haza jóléte, boldogsága és fen­nmaradása, hanem, ha folytattatnak, oly emberek műve, a kiknek hátukon házuk s keblükben kenye­rük s a kik a zavarosban halászni szeretnének. A polgárok életét koczkára tenni, nemzet elleni bűn. Ugyan mi értelme lehetne a további bujtoga­­­­tásnak? Más nem lehet, mint hogy több áldozat is essék s a nép dühe folytonos lázongásban tartassák. Ezt hazafias gondolkodású ember nem teheti. És ha egész erővel kitör a felkorbácsolt düh, ha fegyvert ragad a felbőszített nyers tömeg, kér­dés, hol állapodik meg a hullámzó áradat? Megrohanja az országházát, lerombolja azt, mint a párisi kommüne; azután megrohanja a nem­zeti kaszinót s rombolja azt. Talán kielégítette ezzel dühét? Nem, megrohanja az aranyműves ki­rakatokat, a vagyonos háziurakat, tombol, rombol, rabol és gyilkol, mert a­ki egyszer vért ontott, az vért szomjazik. Előttünk a párisi kommüne példája. A történelem száz meg száz példát mutat, hogy a nyers tömeg felülkerekedett, de egyetlen példát sem tud mutatni, hogy le ne vezetett volna és csaknem mindig az ámítottak szenvedtek, mert az áraitoknak jó orruk van. A jogos, az alkotmányos hatalom soha sem tűrheti, hogy a felbőszített tömeg kénye-kedve szerint elégítse ki vágyát, a lázadást el kell foj­tani, mert ezt kívánja a békés polgárok élet- és vagyonbiztonsága. El lehet-e fojtani üres szónok­lattal? Nem, oda tátongó ágyú kell, melynek magva ezreket elsodor s százezreket juttat árvaságra. Fekete színben festettem a lázongást, de hí­ven, mert láttam én is utczai ellentállást, midőn a polgár védelmére kelt saját fészkének és mégis a polgárnak kellett engednie, megfutnia, midőn társai hullottak, mert az ellenfelet megtanították a gyilkolásra s a polgár nem tanulta a fegyverreli ellentállást. A sajtó igen helyesen teszi, ha a szívtelen áraitok által többször felzaklatott tömeget csilla­­patra inti s figyelmezteti, hogy erőnket ne utczai heczetekben fecséreljük el, hanem gyűjtsük ak­korra, midőn ezt a haza védelme megkívánja. Azok pedig, kik e botrányokat előidézték, merítsék ezekből azt a tanúságot, hogy nem jó az alvó oroszlánt felingerelni, mert szava ha meg­harsan, megreszketteti a vidéket. Magyarország mágnásai ellen nem lehet pa­nasz. Tagjai közt mindig több hazafias érzelműt, áldozatra készet, szabadságért küzdőt számlált, mint léhát, gyávát, önzőt. Ezt mutatja a múlt, ezt a legközelebbi idők szomorú története. Ezt az osztályt egy kedves tag kedviért vagy büniért elátkozni, annyi volna, mint a gyümölcs­­termő terebély fának gyökereit vagdalni le. S. BZIPIRODALMI CSARHOK. .A. rózsa panasza. ^^ily rövid volt életemnek öröme, S mily végtelen már bánatom! Élni szerettem volna örökre... S vég órám alig várhatom. Bimbó valók. Az boldog ifjúság, Merlyország te az ég alatt!... Nálamnál nem volt boldogabb virág, S ma már nincs boldogtalanabb. Bimbó valók, szép, mint királyleány. Versenyeztek szerelmemért A zephir s napsugár, este, korán. Mosolyom nekik üdvöt ért Szerelmet suttogva jött e zephir, Enyelgett, keblén ringatott: — Szép vagy! szebb mint az esti pir! S szivta csókom: az illatot. Nélküled nem élhetek ... megfagyok! Sóhajtott a karcsú sugár S én sírtam szerelmemben: harmatot Szegény szivem, hova jutál?... Szerettem őket, nagyon szerettem S szerelmüktől kinyiltottam . .. Zephir, te rósz! sugár, te kegyetlen! Meghalok, meg bánatomban. Nem! nem!... hisz én boldog-boldog vagyok!... Mért reszketsz hát szivem, miért? „Kinyillottál szegény, az a bajod.“ Felelt sejtelmem s nem kimért. Zephir szeress! ölelj! —­oh mit tevél ? Hadd haljak meg karjaidban! S kaczagva zúgva zúgott ő, mint őszi szél: — Kinyillottál, bimbó is van! Sugár! sugár! szeress! úgy reszkettem S újra sirtam könykarmatot — Soh’sem szerettelek, szórt kegyetlen. Kihűlt, s könyem dérré fagyott. Kiss Kálmán. Női hűség. — Történ­eti el­veszélés. — I. Busan ült a magas tersacksi vár egyik tere­mében Frangepán Kristófné asszonyom. Fejecskéjét piczi kezébe hajtva, szemeivel az ölében fekvő himző­­kereten merengett, melyen egy zöld cserkoszorut kezdett fehér alapra himzeni. Körötte minden hallgatag; a terem faboritékai, melyeken művészi kézzel czimerek s harczjelenetek valának kirakva, — a falakon függő ősök képei, — a kor ízlését tanúsító nehéz faragványu tiszta bútorok, — mind mind oly hallgatagok, — pedig ha beszélni tudnának, hány boldog perczeit beszélnék el e nő életének ?!... A nap épen leáldozóban van. — Visszatekintvén a béreztetőkről, néhány bucsusugarat lop még a ma­gas góth ablak színes üvegein. A nő még mindig ott mereng, a­míg a szobában mindinkább inkább növekszik a homály.... A terem főajtójának egyik szárnya e­közben nagy csöndesen felnyílik, s a lehető legnagyobb óva­tossággal egy daliás alak lép be, a­nélkül hogy lép­tei zajt vernének a puha szőnyegen. A váror Fran­gepán Kristóf maga volt a jött. A mennyire a fél­homályban kivehető, arczát sűrű fekete szakái kör­nyező, bollószin fürtöi csigákban omlottak vállaira. Nesz nélkül közeledett nejéhez, s sokáig állt mel­lette szótlanul. A nő még mindig elmerülve ült, fejecskéjét picziny kezére hajtva a nélkül, hogy férje jöttét leg­kevésbé is észrevette volna. Végre sóhaj tört fel Frangepán kebléből, s neje keze után hajolva, meg­szólná őt: Máriám! A nő felriadva, ijedten szaladt az ablak felé, mig ajkán e szavak törtek elő: — Nagy Isten ő a bán. Frangepán Kristóf ajkán egy sziszszenés hang­zott el, mintha kígyó csípte volna meg, aztán fel­kiáltott : — Oh Isten! ki ott a magasban uralgsz, ki az embert képedre alkotod, s szivet adál neki, hogy szeressen lángolón, s varázsolja földre a boldogság honát, óh jer és nézd, nézd meg művedet; nézd a szivet, mely a boldogság helyett csak gyötrelmet teremt! Szerettem én s szeretek lángolón, s mig szivemben e nőnek oltárt emelek s keblemnek imá­dott tárgya volt, kinek el­lestem minden vágyait, addig megettem mással kaczérkodik. E pillanatban a nő átlátván tévedését, az ab­lakban levő ezüst csengetyűt hirtelen megrázta, mire egy nőcseléd karos gyertya­tartóban viaszgyerkákkal lépe be, s az asztalra helyezvén gyorsan távozott. A férj mogorván, összefont karokkal állt egy helyen, merően nézvén maga elé. Neje csöndesen közelgvén feléje, monda: — Csalatkozol Kristóf. Csalatkozol! A nő kit te oly bőn, oly igazán szeretsz, szeret téged, mint virág a napsugárt; szeret téged kimondhatatlanul. Igen asszonyom! Úgy van, mind igaz! Csak mig a férj a széleken csatáz, hogy megvédje a hont, a melynek hű fia, meg a nőt kit oly forrón szeret, -r­ és véd mint a tölgy a rákuszott folyondárt, — addig a nő másokért eped, s csupa szórakozásból a hős bánnak — ki nők ellen csatázik, — fűz homlo­kára babér koszorút__ ITö^rák­osi le­trél. — 1880. január 18. — Becses lapja legutóbbi számából olvasva telt. szerkesztő úr nyilatkozatát a Verhovay-Majthényi párbajról, melyben mint az összes sajtó megvetéssel párosult elitélését fejezi ki a szabadsajtó e brutális megtámadása miatt, miután ez ügy ez által becses

Next