Fehérvári Hiradó, 1882. január-június (3. évfolyam, 1-27. szám)
1882-01-22 / 4. szám
III. évfolyam. A lap ára házhoz hordással vagy postán küldve . Egy évre ... 4 írt. Fél évre.... 2 írt. Negyed évre . 1 lit. Egy szám ára. 10 kr. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (megyeház-utcza 8. szám) intézendők. Kéziratok vissza nem adatnak. Székesfehérvár, 1882. január 22. VEGYESTARTALMÚ HETILAP. Zbrd megjelen. minden vasárnap. 4. szám. A lap anyagi részét illető közlemények elő- : fizetési, hirdetési pénzek a kiadóhivatalhoz . (megyeház-utcza 8. sz.) intézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Nyilttér sora 10 kr. Bélyegdíj a hirdetések után 30 kr. Előfizetési pénzek elfogadtatnak a „Fehérvári Híradó“ kiadóhivatalában s minden postahivatalnál. — Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban. Budapesten Goldberger V. A. hirdetési irodájában, Haasenstein és Voglernél. Bécsben Haasenstein és Voglernél, H. Schaleknál, Oppelike -nél, V. Hrdlicka, Mosse Rudolfnál, M. Dukesnél, Frankfurtban Daube & Comp.-nál, Hamburgban Steiner Adolfnál Párisban Mosse Rudolfnál. Székesfehérvárott, 1882. jan. 15-én. Az „osztrák-magyar bank“ főtanácsa múlt év deczember hó 15-én városunkban egy bankmelléktelep felállítását határozta el, mely annak budapesti főintézetével közlekedik. Az ebbeli közvetítés reánk lévén bízva, van szerencsénk ezennel a nagyérdemű közönség tudomására hozni, miszerint: az összes ebbeli előmunkálatok befejezvék, a mai naptól kezdve, az osztrák-magyar bank budapesti főintézete részére szánt váltóbenyújtásokat a rendes hivatali órákban és pedig köznapokon délelőtt 9— 12 óráig délután 3—4 óráig, vasár- és ünnepnapokon délelőtt 9—12 óráig fogadunk el. Bővebb felvilágosítást az illetők intézetünk igazgatóságánál szerezhetnek. Székesfehérvári kereskedelmi bank, mint az osztrák-magyar bank budapesti főintézetének benyújtási helye Nem várt eredmény! (Vége.) Míg az isk. takarékpénztárak nálunk jelenben buzgó, circa 500 harcosa ellenében azon érvet hallom felhozni, hogy 26 ezer magyar néptanító még nem tette magáévá ezen eszmét, s így nem azok példáját követik, kik az intézménynyel gyakorlatilag foglalkozva magából az életből, közvetlen tapasztalatukból képesek az intézmény javára nyilatkozni s ezt ajánlani, hanem hallgatnak azok szavára, kik phantasztikus képzelődéssel üres phrázisokat hangoztatnak, — mondom, míg a kartársak nagy részét ily bár kényelmes, de szánandó téren látom bolyongani, nem kecsegtethetem magamat azzal, hogy Magyarország tanítói túlnyomó számban egyhamar követni fogják a franczia kartársak e tekintetbeni szép példáját, pedig megtehetnék, mert ugyancsak nagy hanggal hirdetik ők Paul Bert eszméit. Saját tűzhelyünk körül, Székesfehérvárott, hála a jó Istennek, elég kedvezően állanak a dolgok. A közölt kimutatás igazolja, hogy nálunk szép számmal vannak buzgó, derék, magokat hasznosan érvényesítő tanítók; igazolja, hogy a jobb állapotok iránt van tanítóinkban elég ép, egészséges érzék. Én részemről megvallom, hogy az iskolai takarékpénztárakkal elért múlt évi anyagi eredményt felette bámulom, s mivel előttem maga az összeg nagyon másodrendű dolog, nem lehetetlen, hogy a jelen tanév magára az összegre nézve nem lesz oly sikerteljes. E körülmény azonban ne tegyen bennünket, aggódókká, az intézmény iránt kétkedőkké. Az újság ingerét, úgy azon körülményt, miszerint a múlt tanévben sok házilag megtakarított forint helyeztetett el egyszerre nagyobb összegben, nem szabad számításon kívül hagyni. Pl. saját osztályomról szólva, a múlt tanév első 4 havában tőkésítetett 64 frt, az idén eddigelé csak 46 forint, s míg így az anyagi siker bár csekélyebb, maga az erkölcsi eredmény, az t. i. hogy tanítványaimban nem észlelem filléreiknek könnyelmű kiadását, jelentékenyen nagyobb. Határozottan jobbnak constatálom pedig ezt több tanítványom n.é. szülőinek azon állítása után is, mely szerint az isk. tkptár behozatala óta czukor, gyümölcs, sütemény s játékszerek végett, annyit mint régebben, a betevő gyermekek nem zakatolnak rajtuk. Az isk. tkpénztárakkal foglalkozó helybeli kartársaim véleményét ezen intézményre nézve kikérve, Ángeli József külvárosi vez. tanító kivételével, ki tankerülete szegény lakóira utalva az idei gyűjtést a múlt évihez képest igen csekélynek találja, s igy azt, ha nagyobb lendületet nem nyerne, az olajmalom-utczai tanodánál beszüntetni véli, s mindannyian a legmelegebben emlékeztek meg az isk. takarékpénztárakról. Többek között I. Nemessányi Adél k. a. polg. isk. tanító hiv. jelentésében igy nyilatkozik: „A ki hazája, nemzete javát szivén viseli, az bizonyára megragad minden alkalmat, azt bármi módon előmozdítani. Nagyon jól tudjuk, hogy valamely ország csak úgy juthat el a jólét és hatalom magas polcára, ha annak pénzügyi viszonyai rendezettek, azaz, ha annak lakói egyenként és összesen helyesen tudnak gazdálkodni. De viszont azt is tudjuk, valljuk meg őszintén, hogy a magyar nemzetnél hiányzik a valódi, helyes takarékosság, azért tehát fölötte szükséges ezen takarékosság iránti hajlamot már a kicsiny kortól fogva felébreszteni és ápolni. Miután pedig ezen tekintetben igen sokat tehet a tanító, s miután a nevezett czél elérésére igen tekintélyes eszközül szolgálhat az iskolai takarékpénztár, ebből folyólag ezen intézményt minden buzgó és a nemzet jólétét előmozdítani törekvő tanító csakis pártolhatja és melegen ajánlhatja.“ Úgy van! Ha azt akarjuk, hogy gyermekeink idővel takarékosak legyenek, meg kell lesz ezen erényt velők ideje korán kedveltetni. Jung gewohnt, alt gethan. Ezen elvnek hódoltak Németország tanítói is, midőn Hamburgban tartott legutóbbi nagygyűlésekben kimondották, hogy: ifjúsági takarékpénztárak állítandók fel! S íme, én örömmel látom, hogy az ifjúsági takarékpénztárak eszméjét az iskolapénztárak leghevesebb magyar ellenségei is magukévá teszik s megengedik, hogy előbbieket a tanító is kezelhesse. Ez mindenesetre dicséretes közeledés, csak pár lépés még, s nézeteink tán találkozandnak. Hisz, ha manap sürgetjük pd. az óvodákat, mint az elemi képzés üdvös előcsarnokait, észszerűen sürgetnünk kell az isk. gyermekpénztárakat is, mint az ifjúsági takarékpénztárak elvitázhatlan szilárd bázisait. Mert kétségtelen, ha nem tanítjuk meg gyermekeinket kisebb korukban takarékoskodni, részrahajló érzelmeiken uralkodni tudni, későbbi ifjú korukban, midőn a világ ezer csábjaival kaczéran int s mosolyog feléjök, alig lesz bennök elég lelki erő azok elől kitérni, rajtok bizton diadalmaskodni tudni. —Ahhoz a mi jó, szoktassuk már a legzsengébb korban gyermekeinket, s ne várjuk be, mig ezek ifjakká, felserdült leányokká lesznek. Előbb tehát iskolai , azután ifjúsági takarékpénztárak! S ha most már az ellentábor megengedi a tanítóknak az ifjúsági takarékpénztárak kezelését, miért ne kezelhetnék ezek az isk. takarékpénztárakat? A szülők mellett a gyermeknevelés legközelebbi, legtermészetesebb factora: a tanító, a szülők jobb keze; neki kell a takarékosság erényének fejlesztésénél is saját jó példájával súlyt és nyomatékot kölcsönözni.— Az isk. takarékpénztárak a tanítók megbízhatóságának és jellemszilárdságának is erős próbakövei. Rövid kimutatásomat most pedig azzal zárom: ápoljuk és fejlesszük gyermekeinkben egyéb erkölcsök mellett a józan takarékosság szép erényét, s úgy az egyéni, mint a családi élet boldog, a haza pedig nagygyá lészén! Oöbel János (György. a „Fehérvári Híradó“ Tárnia. Epigrammok. I. Bánásmód. Ámor gyermek , azért kell gyermekket véle bánni: Játszva füröszd csókban s fogd az öledbe — ha sir. II. Keserű csók. Édes a csók, szép lány, s a tied még is keserű volt: Arczpirositódat máskor a szádra ne kend! III. Lappangó tűz. Két tűz lappang a nők köblében, mely emésztő Lángot vet ha szítod: gyűlölet és szerelem, borongó. — Beszély. — "V. HZ.-tól. (Vége.) II. Elmennék én de nem tudom hogy hova, Hiszen hozzám még a sors is mostoha, De jó volna fekete föld, A fekete föld göröngye, A hol az én fáradt testem megpihenne. Istvánnak borzasztó éjjele volt; aludni semmit sem tudott, rémképek nyugtalaniták egész reggel hasadtáig; erős láza volt s felnyílt szemei előtt vérrel borított halvány hölgy és vértől pirosló pisztolyt magára szegező férfiú lebegtek; hiába forgolódott ágyában, hiába! Egyik részét e rémképeknek felfogható, de a másikat, bármint törte is eszét, kimagyarázni képtelen volt. Lajosnak sem volt irigylendő nyugalma ezen végzetteljes nap után, hiába hányá-veté magát ágyában, hiába törté az éj egy részét az ablaknál, kitekintve a szentén világító esti királyra, hiábaőt részint a lefolyt nap szomorító jelenete, részint a kíváncsiság gyötörte. Alig várta, hogy a kitűzött óra eljöjjön, már 7 órakor tökéletesen készen volt az indulásra, habár rendesen 10 óra verte fel az ágyból, de csak úgy, ha a nap égető és el nem tűrhető sugarakat lövelt ágyára; különben csak a déli harangozás serkenté fel álmából. Nyolcz órakor Lajos gyorsan barátjához sietett, kit halványan egészen megtörve talált ágyában fekve. — No, eljöttél szeretett egyetlen barátom, Isten hozott — mondá István a szenvedély és fájdalommal vegyült hangon, bágyadt szemeit Lajosra függesztve. — Eljöttem, de csak úgy hallgatom meg felvilágosításodat, ha nem esik nehezedre a beszéd! — Nem, barátom — mondá István, kedvet és mosolyt erőszakolva — én jól érzem magam! Foglalj helyet, én megkezdem szavaimat, figyelmezz! Lajos egy széket vont az ágyhoz s tekintetét feszült érdekeltség és figyelemmel szegező barátja halvány arczára. István arczán a fájdalom kinyomata és szemeiben könyár jelenté, hogy borzasztóan szenved. Szavait elhatározással így kezdé: „Legelőször is ne vedd rész néven barátom, ha itt-ott egyes kitérést követnék el, vagy elég jelenléttel nem birnék egyes szivreható jelenetet eléggé ecsetelni. Istenben boldogult s tán már az angyalok korában tündöklő Dévay Ilonnali viszonyomat még te előtted sem fedeztem fel; ennek oka, hogy ezen rokonszenvet elejénte magamnak sem mertem bevallani; de midőn jelét adá a viszonti rokonszenvnek, melyet szerelemnek neveznek, máskép éreztem magamat; de felfedezni ezen titkomat most sem mertem senkinek, még neked sem; mert megvallva az igazat ez ügyben kissé önző voltam, vélvén, hogy édesebb ha boldogságomban senkivel sem osztozom. — Megbocsájtható titkolódzás ezen esetben — mond Lajos megindultam „Viszonyunk — folytatá István szerencsétlenségünkre Ilon atyja tudtára esett, ki mogorva természetével és később nyiltan kimondott ellenzésével házától elriasztott s csak úgy távolból mentem ez idő óta sóhajtozni Ilon után; de a szerelem lángja nem fogyott azóta ki keblemből s nem is fog még most sem, midőn már minden hiába!“ Most könnyűi félbeszakasztatták vele beszéde fonalát s hosszú, fájdalmas lélekzetet vett. Lajosnak folyton nőtt kíváncsiságával rokonszenve István iránt. „Többször — folytatá — találkoztunk titkosan Ilon és én, nem is tudja ezt más mint én és ő, meg a liget, végre most te is; titokban maradtak a paradicsomi perczek, melyeket együtt töltünk, ha megtudta volna Ilon atyja, tán már én is a másvilágon volnék!... Titkos szerelmem édes perczeit úgy éldeléli, mintha az egész világ tudná. Ilon hűséget esküdött, s nézd ezen gyűrűt, melyet ujjamon viselek — oda mutatván egyik ujját — ez tőle van és pedig ... jegygyűrű.“ Székesfehérvár szab. kir. város bizottsága f. hó 19-én rendkívüli közgyűlést tartott Szőgyény- Marich László főispán ur távollétében Havranek József polgármester, kir. tanácsos ur elnöklete alatt. Elnöklő polgármester a gyűlést megnyitván, tudatja a szép számmal megjelent bizottsági tagokkal, hogy a rendkivüli közgyűlés tárgyát, az egye-Lajos bámult jó ideig, mert a viszony eddig még barátjára nézve kedvező volt; nem is gondolta, hogy mily szörnyű fordulatot vesz a dolog. „Egykor Ilon szomorúan, leverten jött a találkozásul kitűzött helyre és gondold csak miket beszélt! E szavak kitörölhetlenül vésődtek emlékembe, mindeniire képzelt boldogságom felforgatója. — Istvánom — szóla ő — atyám felfedezett mindent, felfedezte viszonyomat s azóta nem tűr szemei előtt, folyton kísérleteket tesz, hogy rábírjon kezemet s szivemet másnak nyújtani, kit ő fog kijelölni. — Ilonkám — felelek hevesen — egyetlen Ilonkám ugye nem hagysz el? megkísértesz ugye mindent, hogy atyádat részünkre megnyerjed?... Különben ezt nem kívánhatom tőled, mert nem előbbre való e atyádnak engedelmeskedni, mint nekem? menj! engedelmeskedjél jó gyermek gyanánt, esküdtől föloldlak! Isten áldása legyen házasságtokon !... Itt kényeim megakasztottak, hogy egy „Isten veledet“ mondjak neki---— István, tudod, hogy én téged szeretlek, csak egyedül Isten oldozhat fel esküm alól, melyet in most megújítok;—felemelé kisded jobbját és mondá: — ,Isten engem úgy áldjon meg, a mint hozzád hű leszek !• Erre egymás karjaiba omlottunk s égő könyeink összeolvadtak, sirattuk sorsunkat! Lajos figyelt és e szavaknál nem tudta megakadályozni csupa rokonszenvből jövő néhány könyv megjelenését. István folytatá: „Egy héttel e jelenet után Ilon nem jelent meg a kitűzött helyen, hanem egy kis rózsás levélkét kaptam tőle, melyben tudósított, hogy három Városi rendkívüli közgyűlés. — Január 19-én. —