Fehérvári Hiradó, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-24. szám)

1883-01-14 / 2. szám

alatt a természeti tárgyak visszadásának esz­közeiről, a számtani órákon a számról és szá­molásról, az alkotmánytani órák alatt a társa­dalmi viszonyokról nyer a gyermek életreható fogalmakat. Íme a gyermek fogalmai! Fennebb meg­neveztem három forrást, melyekből a gyermek az iskolában képzeteket gyűjt. Volt azonban és van még ma is iskola, melyben a gyermek úgy­szólván semmit sem tapasztal, mert semmi tár­gyat sem mutatnak föl előtte. Ez módszerellenes eljárás. Ha nem érzékeltetünk és a fogalomal­kotásban nem heuritb­e járunk el, hanem a fo­galmat magunk nyújtjuk, ez a gyermek lelkéhez tapad ugyan, mint az ásvány egyes parányai a vonzási erő következtében a nagy tömeghez, de az ily tudományban, mint hasonlag az ásvány­ban, nincs élet. Helyesen mondja Legouvé Erneszt (Atya és fiú a XIX. században. 27. lap): „A gyermekek kevés erőfeszítéssel sokat tanul­nak, de könnyen is felejtenek, minek oka abban rejlik, hogy a gyermekek soha sem szerzik az ismereteket, hanem csak elfogadják.“ Ha pedig a tárgyakat a gyermek érzékei elé állítjuk, az ismertető jeleket általa mondatjuk el és a fo­galmat így alkottatjuk, akkor a gyermek tudo­mánya olyformán növekszik, mint a növény gyümölcse és virága, belülről kifelé. Az így szerzett tudományban a gyermek hasznot és él­vezetet fog találni, mert az a gyermek lelkében gyökerezik és vele egy egészet képez. Az így szerzett tudomány alapos a­nélkül, hogy egy­oldalú lenne és sokoldalú a­nélkül, hogy felü­letes volna. Az amerikai iskola igen czélszerű módszert követ a fogalomalkottatásban, t. i. a beszéd- és értelemgyakorlatokat „tárgyakról való tanítás“ czim alatt 7—8 évre nyújtja és ezen czim alatt közli azon ismereteket, melyek a mi iskoláink tananyagát képezik. Ki ezt rész­letesebben meg óhajtja ismerni. Molnár Aladár: „Néptanítók ismerettára“ 98—101. lap elolva­sását ajánlom. Az ifjak­ (15 évtől kezdve) már nem ta­pasztalnak és tanulmányoznak a család körében, mert nagyobb részük búcsút mond családnak és iskolának, a kisebb rész pedig tovább folytatja , mint mondani szokták „tanulmányait“ a ma­gasabb iskolákban. Mind a két rész előtt azon­ban nyitva áll már a társadalom ajtaja, mind a két rész iskolát fog találni a társadalomban, mert Petőfiként: „A nagyvilág az életiskola.“ Napjainkban az ifjak közt nagy különbséget lá­tunk tudomány tekintetében; ennek az az oka, hogy az egyik rész újabb képekkel gyarapítja 1 v; ii £&nyb»6pgynjt0ra&ny£i P« r* tanulm­á­nyozás terén is lépésről-lépésre előrehalad; a másik rész ellenben akár az élet gondjai, akár a vétkes könnyelműség miatt hátat fordít a tu­dománynak. A­kik tovább is mívelik magukat, azok közvetlenül az utazás által s a múzeumok­ban gyűjtenek tapasztalatokat, az önálló vizs­gálódás és gondolkodás által fogalmakat, úgy tapasztalni, mint tanulmányozni lehet közvetve is. Nem mindenki mehet Fiuméba, Barcellonába, Danzigba vagy Odessába, hogy tengert láthas­son, valamint százezerek közül egynek van al­kalma Egyiptom pyramisait, Kelet-India szikla­templomait, a Jegestenger gletschereit, a Sza­harát, Niagarát, az északi fényt vagy China különlegességeit látni. Közvetítő eszközök a tapasztalásra nézve: útleírások, képtárak és a képzelő-tehetség. Fogalmat alkotni közvetve a társalgásból, könyvekből és lapokból lehet, mert minden mondat és gondolat, élőszóval és írás­ban, fogalmat határoz meg. Egy volt pozsonymegyei tanító, sajtóról. (Gy.) Olyan a jelen időben élősködő sajtó, mint egy zsákmányra leskelődő vadkan. Leselkedik, de csak azért, hogy a legcseké­lyebb ügyből, a legjelentéktelenebb dologból nagy hű­hót csapjon. Nem oly régi nálunk a hírlapirodalom ugyan, de még ily sajátságos tüneteket, mint a jelen idő­ben még nem mutatott fel. A sajtó legmagasztosabb hivatása volt eddig, hogy az emberiséget vezesse, felvilágosítsa, ma, szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a sajtó hiva­tásául a félrevezetést, az elámítást tűzte ki czélul, míg azelőtt a közerkölcsiséget védte, ma ő az er­kölcstelenségnek a legfőbb támasza; eddig alig tudtuk mi az a korrupezió, ma a legnagyobb kor­­rupczió a sajtó maga; eddig a sajtó egy nemes, magasztos eszmének élt s ez eszmét önzetlenül pártfogolta, védte; ma a sajtó üzlet, mely véd bár­mely eszmét, melyet megfizettek, odaveti magát bárkinek, a­hol jó hasznot remél húzni. Szóval, nincs a mai társadalomnak nagyobb kinövése, mint a sajtó.. .. Jaj azután annak, kit áldozatul szemelt ki, vagy ki áldozatul esett neki. Kegyetlenebb halállal múl ki az, mintha ke­rékbe törnék. Mert azt meggyalázzák, bemocskol­ják előbb, becsületét sárral tapossák, erkölcsi halottá teszik, hogy azután a gyalázattól menekülve öngyilkossá legyen. A törvény méltányos a bűnös iránt, mert módot ad neki, hogy megjavuljon, de a­kit a sajtó egyszer elitélt, az veszve van örökre, mert annak nincs kegyelem, nincs felsőbb hatalom, mely jogos panaszát meghallgathatná. Eddig a sajtót mint nagyhatalmat tiszteltük, mert megfelelt magasztos hivatásának; ma, nézzük meg csak legnagyobb lapjainkat, a legkisebb, a legjelentéktelenebb dolgokból országos ügyet ké­szítenek, világra szóló eseményt teremtenek s azt annyira űzi jelenleg a sajtó, hogy az ember fél, nem bizonyos arról, hogy a legcsekélyebb csele­kedetéből, nem fog-e magasztos dicséretet, vagy meggyalázó eseményt alkotni. Úgy hitvány utczai pörlekedés, melyből bi­zony osztályérdeket lehet szemben állítani egy másik osztály érdekeivel képes a legelső sajtó képviselőjét hetekig, hónapokig foglalkoztatni, le­kötni, s jelen időben akkor van csak a sajtó ele­mében, ha valami pikáns hírrel, vagy valami le­leplezéssel tud szolgálni a közönségnek. S váljon e szomorú kinövésnek kik az okai? A firkászok? Nem, hanem maga a közönség, mert közönségünk mintegy nyomást gyakorol a sajtóra s követeli, hogy a sajtó hazudjon neki valami ér­dekest, adjon neki leleplezéseket, nyújtson bűn­­krónikát, és hogy a sajtó megéljen kénytelen nemes hivatását elvetni s sárral födni be magát. Vállalkozzék csak valaki arra, hogy tisztes­ségesen szolgálja a sajtót s kerülje a botrányhí­­reket, a leleplezéseket, az egyes családok életébe vágó eseményeket, akkor az a lap a közönségre nézve üres, nem bír semmi elevenséggel, de tegye meg csak valaki azt, a­mit a mai sajtó űz, hen­­czegjen, verekedjék, tárja fel a családok életét, tegye tönkre egyes egyének becsületét, akkor, bár átkozni fogják, megvetik, elmondják, hogy revolver, hogy zsarol, nincs becsülete, de azért előfizet rá mindenki s rováson lesik, hogy mikor jelenik meg, mohón olvassák el, hogy ez s ez meg van benne gazemberelve s azután megvetve, undorral dobják félre maguktól, de miután a sajtó élni akar, és úgy, a­hogy tud s bizony a panasz teljesen hasz­talan. Akár­hányszor felszólalt már ez ellen a tisztességes sajtó, akár­hányszor kifakadt e mel­­lőztetés miatt, mind hiába. A világ nem javul, marad úgy a­hogy van, s a tisztességes sajtónak egy elégtétele van, az, hogy a revolver lap meg nem halhat, s a­mely lap megszűnt, az bizonyosan nem értett semmit a hazugság és zsarolás mesterségéhez *), midőn nővére nevelési elveiről tudomást vett, nem avatkozott azontúl semminemű dolgába, de előre megmondotta, hogy romlás­ és pusztulásra legyen készen. Mind­a mellett Szolszkiné hű maradt hagyományos szokásaihoz, erkölcseihez, gazdasági elveihez és ha nem javultak vagyoni viszonyai, bizonyára nem is romlottak, tehát Szolszkiné úgy hagyott mindent, a­mint ő rá Szolszki hagyta. Mint gyakorlati férfiú rögtön átlátta Dem­­borszki, hogy a közvélemény elitélné, ha testvére gyermekeit gyámoltalanul hagyná, áldozatokat hozni nem volt szándékában, sőt a látszólagos jótéte­ményekből is hasznot akart húzni. Már régen gon­dolkodott arról, hogy fia számára valami foglalkozást szerezzen, mely őt némileg függetlenné tegye; épen kapóra jött az alkalom, hogy Timoleon gyakor­latban is érvényesítse elméleti ismereteit, még pedig mint unokatestvérei birtokának igazgatója, esetleg bérlője. A gazdászati folyóiratot félre tette és az általános csöndet e szavakkal törte meg: „Ti nem is tudjátok, hogy nővérem meghalt.“ Ezen, lassú hangon kiejtett, szavaknál al­kalma nyilt Demborszkinénak sajnálkozást szen­­velegni s habár a megholttal soha sem rokonszen­vezett, mert házias erényeit becsülni nem tudta, kezeit tördelve sóhatott: „Oh szegény Szolszkiné! Oh boldogtalan árvák!“ „Ki halt meg? Ki halt meg?“ kérdék Timo­leon és Emilia egyszerre, kik atyjuk közlésére eleinte nem is hallgattak. „Nagynénétek kiszenvedett.“ válaszold atyjuk. „Szegény Mihály! Szegény Nina! Oh szegény árvák!“ sóhajtozott Demborszkiné tovább. „Párt­fogolnunk, segítenünk kell őket.“ „Gyökeresen ki kell őket a bajból segíte­nünk— mondá a házi úr egykedvűséggel — a meg­boldogult minden családias erénye mellett nagyon gyakorlatiatlan volt.“ „Vagy nekünk kell oda utaznunk, vagy nekik kell hozzánk jönniök, hisz ők a világban egyedül állanak.“ „Azt majd alaposan átgondoljuk — folytatja a családfő — a birtok meglehetős, csupán a nagyobb átalakításra szükséges tőke hiányzik, hogy a jószág jövedelmező legyen. Ez jó alkalom Timoleonnak, hogy tudományát megmutassa, vegye bérbe a birtokot és az örökösöknek adja bér gyanánt bizonyos évi járulékot.“ Timoleon e szavakra fejét fölemelte, néhány perczig késett a felelettel, mert a rendes mun­kához semmi kedve sem volt, azután mondá: „A dolog bővebb megfontolást igényel.“ „Nem nézheted tovább ölbe rakott kezekkel az én gazdálkodásomat, melyben tevékenységet nem fejtesz ki. Prostezán a föld jó, a viszonyok meglehetősek. A mellett gazdálkodhatsz magadnak és a szegény árvákkal is jót tehetsz.“ Timoleon agarát etette azután angol hideg­vérrel szól: „Sokat lehetne a dolognak ellene és mellette fölhozni. Először is semmi kedvem sincs idegen birtokon java erőmet elpazarolni, másrészt pedig rokonokkal szemben a helyzet fölötte kényes.“ „A­mint akarod én nem kényszerü­lek, csupán a kínálkozó alkalmat ajánlom figyelmedbe“ viszonzá az atya. „De mikor semmim sincs a mivel kezdhetnék.“ „Egy kis jószágot átadok én.“ „De nem érdemes kicsinyben gazdálkodni.“ „Akkor várd be halálomat.“ „Amúgy sincs kedvem a gazdászathoz.“ „Hisz akkor mindent elfeledsz, mit a köny­vekből és az életben tanultál.“ „Mindig elég tudományom marad arra nézve, hogy barbár országunkban a kitűnő emberek közé legyek számítva“ mond megvetőleg Timoleon. „Valamit mégis kell a gyermekekért, a sze­gény árvákért is tenni“ szól közbe Demborszkiné. „Rövid időre bizonynyal magamhoz veszem, őket, habár egy cseppet sem lesz kényelmes, de egy húszéves leány és egy még fiatalabb ifjú nem lehetnek magukra hagyatva.“ Mond az atya és e szavaival véget vetett a családi tanácsnak, mert ideje volt már irodájába menni, míg Timoleon a lovagláshoz tett előkészületeket. Emilia társalgó néjával egy új divatu kalap fölött kezdett vitat­kozni, a családanya pedig levelezéseibe merült és minden epistolájának elején fájdalmas kifejezések­ben szenvelgett egy szeretett lény elhunyta fölött annyira, hogy egy hét múlva az egész irodalmi világ értesült arról, hogy Demborszkiné sógornéja elhunyt. Ugyanazon napon irá meg Demborszki Mihály­nak és Annának: „Benső fájdalommal értesültünk a pótolhatatlan veszteségről, mely benn­ünket ép úgy, mint titeket sújtott. Nem akarnak, mert nem is lehet benneteket vigasztalni, hanem készek vagyunk szóval és tettel segítségtekre lenni; rész­vétünkre és szolgálatkészségünkre bizton számít­hattok. Röviden írok, mert nagyon igénybe vagyok véve, de sürgősen magamhoz hívlak titeket és nem annyira leveleteket, mint megérkezésieket várom.“ stb. Demborszkiné egy fölkiáltó jelekkel és indulatszócskákkal spékelt utóiratban szabad folyást engedett költői érzelmei áradatának és túláradt a részvéttől. A Petőfi­ Társaság tanythadó­ tállalata. A magyar közönséghez! Nincs okunk panaszt emelni a magyar könyv­­piacz pangása miatt és a közönséget sem vádol­hatjuk azzal, hogy olvasási kedve megfogyatkozott. Az újabb kötetek sűrűn követik egymást s a sta­tisztika adatai arról tanúskodnak, hogy az olvasók száma mindjobban szaporodik. Van azonban egy körülmény, mely méltán gondolkozóba ejthet bennünket: a megjelenő művek legnagyobb része nem eredeti termelés. A külföld számos újabb szépirodalmi művével — gyakran a selejtesekkel is — megismerkedünk, míg az eredeti magyar termék, — régi elismert jeleseink műveit leszámítva, napról-napra ritkábbá lesz könyvpia­­czunkon. Fiatalabb szépíróink munkásságát kenyér­pályák veszik igénybe; önálló, terjedelmesebb munkák írására nem marad idejük, vagy ha ilyet írnak is, közrebocsátására — a külföld erős verse­nyében — nincsen elég bátorságuk. A magyar közönség ekkép, ha talál is szó­rakozást a szépirodalom nagyrészt idegen földről származott termékeiben, egyet nélkülözni kényte­len: az érzület és gondolkozásmód rokonságát, mi csupán hazai írók műveiből sugárzik felénk, olyan írókéból, kik velünk együtt éreznek és együtt gondolkoznak. A „Petőfi-társ. könyvkiadó­ vállalata,a mely az önálló, eredeti szépirodalmi termelés előmoz­­dítását tűzte ki feladatául, jövőre is ezen a hiányon akar segíteni. Szépirodalmi dolgozatok, költemé­nyek, elbeszélések, rajzok és regények tárháza lesz s mint ilyen arra törekszik, hogy ne csak szóra­koztató, de egyúttal szív- és lélekképző, s a magyar szellem lehelletétől áthatott szépirodalmi munkák­kal szolgáljon az olvasónak. A vállalat évenkint négy-öt kötetet hoz és az 1883-dik évfolyam számára a következő mun­kákat jelölte ki a társaság könyvkiadó-bizottsága: „A vármegye szava.11 Társadalmi regény. Irta: Kvassay Ede. „Ifjúságom.“ Költemények. Irta: Reviczky Gyula. Bodon József elbeszélései. „Humoros beszélyek.“ Irta: Gróf Teleki Sándor. A „Petőfi-társ. könyvkiadó-vállalata“ éven­kint 60, díszes kiállítású ivén jelenik meg s egy *) Sok igazat mond, de azért nagyon fekete üvegen nézi a sajtót és világot. Szerk. (Folytatása következik.) évfolyam előfizetési ára 5 forint lesz. Az aláírók három évre kötelezik magukat, ezáltal pártoló­tagjaivá válnak a Petőfi-társaságnak és oklevelet szerezhetnek. A t. aláírók igényeinek megfelelve, a vállalat kötetei ezentúl olcsó és díszes vászonkötésben is kaphatók lesznek. Egy évfolyam előfizetési ára bekötve 7 forint. A vállalatban megjelenő művek két részlet­ben, tavaszszal és őszszel küldetnek szét s egyen­ként csak jelentékenyen fölemelt árakon lesznek kaphatók. Az előfizetési pénzek a Révai Testvérek könyvkiadó-hivatalába (váczi­ utcza 11-dik szám) küldendők. Hiszszük, hogy a magyar olvasó-közönség érdeklődésével kiséri hazafias törekvéseinket s a „Könyvkiadó-vállalat“ eddigi pártolói ismerőseik­kel szaporodva, csoportosulnak kibontott zász­lónk alá. Budapest, 1882. deczember elején. A „Petőfi-társaság“ nevében: Szana Tamás, Jókai Mór, titkár, elnök, Révai Testvérek, mint kiadók. Színház. Szombaton, jan. 6-án adatott: „Orpheus az alvilágba“ bohózatos operette. Közönségünk any­­nyira ismeri a darabot, hogy arról bővebben szólani idővesztegetésnek tartanánk. Kendi ez estén ko­mikumának egész terjedelmében mutatta be magát, hanem aztán volt is taps és nevetés a színházi Olimpusról. Általában mindenki betöltötte helyét s közönség nagy számmal jelent meg. Vasárnap, jan. 7-én adatott: „Csikós,“ Szigli­getinek közkedvességü népszínműve. A csikósbuj­­tárt Veress Sándor kedves népszínmű énekesünk kitűnő sikerrel adta és dalaival gyújtott, habár gyengélkedése miatt némi bágyadtság látszott is játékán. Az előadás sikeréhez járultak Veressné, Hollottay Erzsi, Bágyoni és Benedek. Közönség szép számmal. Hétfőn, jan. 8-án színre került: „A házasság rokkantjai,a vígjáték 3 felvonásban. A darab eléggé mulatságos s minden tekintetben megfelel a mai kor igényeinek, elősegítették a darab élvezetessé tételét Maár Julia Megyeri és a többi szereplők. Nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül az igazga­tónak a közönség iránt tanusitott azon figyel­metlenségét, hogy Hollotay Erzsiké játszotta Mun­­kácsyné szerepét, a ki Pécsen vendégszerepel s a szinlapon Munkácsyné neve volt kitéve. A kö­zönség ezt, az irányában tanusitott fel sem vevést azzal boszulta meg, hogy bár Hollotay Erzsiké ját­szott is, mégis Munkácsynét hívta ki. Nem emlé­kezünk mióta színházunk áll, hogy valamely szín­­társulatot a közönség oly lelkesen pártfogolt volna, mint a mostanit, nagyon sajnálatos dolog lenne, ha többször előforduló ilyen kellemetlenségek le­­lohasztanák a lelkesedést. Ezt a figyelmeztetést a legjobb szándékból mondtuk. Kedden, jan. 9-kén társulatunk legkiválóbb énekesének Veress Sándornak jutalmául „Üd­vöske,“ a már háromszor látott operette adatott s daczára ennek nagyszámú közönség gyűlt össze a színházba kedvenczük jutalmára. Megjelenésekor egy szép koszom és frentikus taps fogadta s a jutalmazott annyira meg volt hatva, hogy azt a közönség előtt sem tudta elrejteni. Élvezett a közönség gyönyörű éneken, bár nagy áldozattal tette azt, mert nagy beteg. A jutalmazott után legnagyobb elismerést érdemli Veressné, ki való­ban bámulatra ragadott kedves énekével és játé­kával s nem akarunk hízelegni akkor, midőn azt mondjuk, hogy előde semmi tekintetben sem múlta fölül, kinek néhány pártfogója mindent el akart követni, hogy ő játsza most is, mint a megelőző három előadáson az „Üdvöske“ szerepét, azonban minden intrika daczára is Veressné játszta. Való­ban Unyvári Saroltának nem válik előnyére az ilyen protektorok közbenjárása. Hollotay kedvesen énekelt és megérdemelt tapsokban részesült A többi szereplők hasonló sikerrel működtek. Szerdán, jan. 10-kén „Daniseffek“ nálunk már ismeretes színmű került szinte gyéren láto­gatott közönség előtt. Ez este az oroszlánrész Maár Júliát és Bágyonit illeti, kik mindketten művésze­tük magas fokára emelkedtek, a­mennyire szerep­körük megengedte. A többi szereplők is megfe­leltek hivatásuknak. Csütörtökön, jan 11-én „Fatinicza“ került színre a kitűzött „Girofle Girofla“ helyett kevés közönség előtt. Nikó Lina kedves Vladimir volt, úgy szinte Veressné is kellemes énekével elbájolta a közönséget. Kendi elemében volt. Megyeri jó basa, Nagy Pista jó hírlapíró voltak, a többi sze­replők hozzájárultak az est sikeréhez. IKiCDAUR ZENK, MI­TMI. A ..Képes Családi Lapok“ 15. száma tartalma: „Mikor a rózsabimbó kinyilik,“ beszély, irta Márkus József. „Az erdészlak Klárikája,“ rajz, irta Gallovich István „A világ vége,“ irta K M. „Fülemile dal,“ költemény, irta Szász Károly. „Mindig csak a férjem,“ víg beszélyke, irta Báthory Károly. „A csárdás leánya,“ beszély, irta Szöllösi D. Szil­veszteréji kaland,“ beszély, közli Gáman József. Heti tárcza, (Szász Károly arczképéhez. „A virágos kert,“) irta Heti Klio. „A sors keze,“ elbeszél­és, irta ifj. Koricsánszky Ferencz. Magyar népdalkedvelők figyelmébe! A „Magyar Dal­ Albumából, mint a magyar népdalok egyetlen folyamat­ban lévő egyetemes gyűjteményéből megjelent a IV-ik kötet 3-ik füzete is a 641 — 660 számú, következő dallamokkal. 1. Boldogok mi.... 2. Bort ittam én. .. 3. Borzadalmas csend közepett. 4 Búcsúznak szavaim. 5. Buza hajlik a szomorú fűz ... 6. Busul a cserháti legény. 7. Busul a vén gazda. 8. Búsulok én, majd megöl. 9. Búza, búza, de szép tábla.... 10. Csak gyönyörű nemzet. 11. Csalogat egy szép menyecske. 12. Csaplárosné piros virág. 13. Csendes éjjel messze tájon. 14. Csergedező kis patak. 15. Daru megye, meg a gólya. 16. De fáin, de fáin. 17. De szeretnék angyal lenni. 18. De

Next