Fejér Megyei Hirlap, 1956. július (1. évfolyam, 154-179. szám)

1956-07-01 / 154. szám

4. oldal. Mi legyen Z. László sorsa ? Nem ismerem Z. Lászlót. A cikk alapján próbálom magam elé képzelni. Látom 15 éves zabo­látlan kamasznak, majd csinta­lan „kisinasnak”, ahogy kezében ügyesen táncol a kalapács. S vé­gül­­a bíróság előtt, ahová olyan meglepetésszerűen került, hogy jóformán magához térni sem volt ideje. A kép még nem teljes. Fel­tűnik mögötte az aggódó család, a kétségbeesett szülők. Szinte a fülemben cseng: „Elvtársak se­gítsenek, ne engedjék, hogy örök­re elmerüljön a fiam.” Az ítélet nemcsak a gyerek, hanem az egész család életébe beleszól. Társulnak hozzá a véle­mények, a jóakaratú, de sokszor tapintatlan kiváncsiskodók, akik egy pillanatra sem engedik elfe­lejteni, hogy történt valami, ami­ről beszélni csak közömbös embe­reknek érdekes. De térjünk vissza a gyerekhez. Ne formálisan, ha­nem gyermekkori emlékeinken keresztül. Legyünk ismét „gyere­kek” egy kicsit. Alig akad közöttünk olyan, aki­nek egy titokban elcsent körte, egy pár félig érett mákgubó, egy­két lecsípett szőlőfürt ne terhel­né a lelkiismeretét. Talán azért tettük ezeket, mert éheztünk? Dehogy! A másé „jobb” volt. A szerzésnek ez a módja egy kis iz­galmat, kellemes szorongást, s nem utolsó sorban tekintélyt je­lentett a többi „haver" szemében. Bizonyára Z. László is így kezdte. S folytatása közben elfe­ledkezett valamiről. Felnőtt, em­ber lett időközben. S olyan fur­csa, hogy az otthon még kisfiú­nak titulált embert a felelősségre vonás pillanatában körülveszi a rendőrség, a bíróság, a felnőtt társadalom szemében félelmetes sokasága. Most már érti, hogy valami megváltozott az első ku­koricacső elemelése óta. Egy új érzést is megismert — a szé­gyent. A büntetés erkölcsi részét már előlegezték számára az írat­lan törvények; egyik pillanatról a másikra mérhetetlenül egyedül maradt. Mintha kiút sem volna már ebből a nyomasztó zűrzavar­ból. De mégis­ : a vizsga... a felszabadulás. Otthon is számlál­ták a napokat. S a szégyenérze­téhez szegődik ezután a bizony­talanság is. Érzései ösztönösen irányítják figyelmét az egyetlen biztos pontra, a munkára. Ebben még kapaszkodhat. S én annyira igazat adok neki. Olyan sokat mond az a 150 százalék, a tanuló első 150 százaléka, hogy állítom, ebben a gyerekemberben megvan a talaja a jónak. Csak a kezét kell megfognunk, hogy vissza­vezethessük az egyenes útra, amelyről letért. Sok hibája van? Én is látom. A „kezitcsókolom” köszöntésért valóban nem esede­zünk. De ez még a jobbik eset. Z. László legalább köszön a fel­nőtteknek. A további már neve­lés kérdése. A szülők is hangosak...? Har­col a sajtó, az egész társadalom, de ők „csak” szülők. Maradjanak csendben? Mindenki beszélhet, csak azoknak ne legyen joga fel­­jajdulni, akik sebet kaptak? Mennyire nem természetes állása pont. Én nekik adok igazat. Küzdjenek a szülői szeretet min­den erejével. Hangjuk érjen el minden fülig, s visszhangozzon a társadalom nagy egészének szí­vében, mert az ügy nem kettő­jük ügye, hanem az egész közös­ségé. Irányítsa a tömegek figyel­mét a legégetőbb kérdésre, az ifjúság nevelésére. Ezek után azt gondolhatnák, hogy követelem Z. László bünte­tésének eltörlését. Nem lennék következetes, s Z. Lászlónak sem tennék vele szívességet. Kell, hogy megbüntessék. Kicsit mély­re csúszott. A szép szó és a szü­lői szeretet minden melege kérésé­nek látszik a magára találáshoz. Véleményem az, hogy ismerje meg az elégtétel törvényes formá­ját, de ennek súlya ne törje ösz­­sze. Legyen a büntetés összhang­ban a társadalmi felfogással, ne tegye lehetetlenné számára az életbe való visszatérést, s ne csor­bítsa a termelést az ő lelkes 150 százalékaival. Csillapítsa a szü­lők keresűségét, érezzék meg mö­götte az igazságot, segítsen a büntetés megérteni nekik — ha fáj is —, még tehetnek és tenni­ük is kell gyermekük érdekében. S mégis mit tehetünk, ha bű­nösnek tartjuk Z. Lászlót? Én, te és mindenki, az egész közvéle­mény segítsünk az ítélet helyes kialakításában. Hagyjuk nyitva a meg­javulás útját, előlegezzük a bizalmat, s őrizzük meg számára a kis kalapácsot akkor is, ha egyelőre elveszett embernek tart­ják. Mészöly Erzsébet népi ülnök Elöljáróban szeretném felhívni a cikk íróinak figyelmét, hogy meg kellett volna nézniök azt a minisztériumi leiratot, mely sze­rint Z. Lászlót el lehet, illetve el kell bocsájtani. Szerintem ennek a törvényes intézkedésnek feltét­len alapja volt. Z. László részben iskolai magatartása, rossz tanul­mányi előmenetele miatt nem szabadulhatott fel, s nem is ipar­kodott pótolni a mulasztást, ha­nem elkövetett egy másik hibát, ami még súlyosbította a helyzetét. A szövetkezetnek jogában állt dönteni Z. László elbocsájtásáról. S e döntés megmásításáért szólt közbe a felsőbb pártszervezet. S én mint párttitkár jóindulattal vállaltam Z. László ügyének fel­karolását. Z. Lászlót eleinte nem győztem figyelmeztetni, hogy ne köszönjön kezitcsókolomat a mel­lette dolgozóknak. Felhívtam a figyelmét, hogy nem a múlt rend­szer inasa ő. Az, hogy bordó plaszka van a fiún, ez igazán nem bántja a mi szemünket. Z. László sorsáról tehát az a véleményem, hogy az utóbbi idő­ben nem szívesen veszi a neki nyújtott segítséget és azt állapí­tottam meg, hogy az egész csal,­lád nem tudja türelmesen kivár­ni a bírósági döntést, ami akadá­lyozza Z. László felszabadulását, illetve szakmunkássá nyilvánítá­sát. Figyelembe kell venni, hogy ez utóbbi dolgot törvény szabá­lyozza, és sem a Rádió, sem a Szabad Nép nem dönthet e kér­désben. Z. László családjánál az a véle­mény alakult ki bennem, hogy a mi segítségünket nem fogadták bizalommal. Valahogy úgy néz ki a dolog, mint az egyszeri ember­rel, aki kútba esett és kétségbe­esve kiabált segítségért. Amikor kihúzták, nevetni kezdett, mond­­­ván, hogy ha eleresztette volna a kötelet, hanyattvágódtak volna a mentségére sietők. És annak ellenére, hogy Z. László nem viselkedett a leg­jobban az utóbbi időben, mégis újból megpróbálom a vele való foglalkozást. Szeretném azonban, ha megértenék, hogy a törvényt nem lehet megsérteni, sem ne­künk, sem Z. Lászlóéknak. Tehát a törvény tiszteletben tartásán be­lül adhatunk segítséget. Egyben szeretném felhívni a Néplap figyelmét is, hogy nézzék meg, mi az oka, hogy a március 12-én meghozott ítélet óta — amit megfellebbeztek — még mindig nem került sor újabb tárgyalásra a felsőbb bíróságon. Tóth József, a Cipész KTSZ párttitkára Olvasóink véleménye Lapunk június 24-i számában cikket közöltünk Z. László ci­pész tanulóról. Az utóbbi két évben sorozatos lopásokat követett el hasonlókorú társaival együtt. A fiatalkorúak bírósága 10 hóna­pi börtönre ítélte Z. Lászlót. A vádlottak fellebbeztek, s a jogerős ítéletig függőben van Z. László sorsa. Cikkünkhöz több hozzá­szólás érkezett. Nagyon szomorú szívvel olvas­tam Z. László esetét Véleménye­met szeretném a lap hasábjain is elmondani. Először is hibáztatom a szülőket. A serdülő korban lévő gyerekek sokszor azt cselekszik, amit a szüleiktől láttak, vagy lát­nak. Én úgy veszem észre, hogy a szülőknek sincs békés életük. Te­hát a fiú sem tanulhat jót. Érzé­sem szerint nem tudnak hatni a családjukra. Másodszor a KTSZ-ben sem voltak rá nevelő hatással. Mert, ha minden tanulóval így törőd­nének, akkor sokan Z. László sor­sára jutnának. A fiúval alaposabban kellene foglalkozni. Nem lehet a rossz útra tévedt gyermeket jó útra ve­zetni, ha esetleg nem hallgat az első szóra. A nevelés bizony tü­relmet és időt követel. Mert ha a gyerek észreveszi, hogy megve­téssel vannak iránta, akkor sose tér jó útra. Nagyon kérem elsősorban a szülőket és jelenlegi munkahelyé­nek vezetőit, hogy türelemmel, odaadással foglalkozzanak Z. Lászlóval. És bízom benne, hogy a fiú még hasznos tagja lesz tár­sadalmunknak. Bata József, Székesfehérvár, Rákóczi út 14. v \'\\v­­aa Âieÿéàzité 0 állami ameszió LJÉR MEGYEI NÉPLAP A KÉT ELNÖK már jóideje böllenkedik a " répasorok " között. Fürgén keresik a csípős " szót, mellyel a másik gazdálkodá­sának hibájába lehet szúrni. A tsz-ek földjét csak egy esőtől lucskos dűlőút választja el egy­mástól. Határjárás közben akad­tak össze. Az egyik a répát, a másik a dinnyét nézte. Már kül­sőre is ellentétes két ember, szin­te csodálni sem lehet, hogy való­sággal vadásszák a megbírálha­­tót. — Bogaras ez a répa, pajti­kám! — mondja az elnök, aki dinnye felől jött és bizonyságul lehajol, hogy szétroppantson uj­jai között egy menekülő répabo­­garat. — Ezt a részt akár vethe­titek is újra, pajtikám! Bizony, pajtikám! A „pajtikám" úgy repked a fo­ga körül, akár a kötőszó. A lé­nyegnek azonban nem lehet el­lene vetni, a répaföldön nyüzsög­nek a bogarak. — Újra — mondja a házigaz­da elnök és nyomban nyel egyet, hogy még többet és cifrábbat ne szóljon. — Ti könnyen ugrálhat­tok, minden évben oda vetitek a prépát, ahova kedvetek tartja. De a mi dombjainkon nem vihetjük sehova, csak itt tologathatjuk év­­ről-évre ezen a hetven-nyolcvan holdas laposon. Ami szintén igaz. Akárhová vetik, nem lehet elkerülni, hogy egy-két holdra ne jusson répa is­mét a következő évben is. A büszkeség azonban menti, ami menthető. — De megkapálva még mindig lesz úgy, mint a ti tavalyelőtti kukoricátok! A vendég elnök nem pirul el, inkább csodálkozik. — A mi kukoricánk? Csak a tiétek legyen olyan, mint az volt. Két kapálás után is megadta a huszonhét mázsát ho­rdánk­ént! Hát még ha háromra tudtuk volna biztosítani az erőt! — Akkor legalább kapott volna összesen kettőt, hiszen abból a szerinted másodikból nem jutott csak az út mellé és ott sem to­vább, mint tíz sor mélyen... A KÖSZÖLÚ HÍREKNEK­­ igen nehéz utána járni, igaz-e vagy sem? Ez az egyetlen azonban igen erősen tartja ma­gát, hogy a vendég elnök egy táb­la kukoricát sebtében csak körül­­kapáltatott. Így mutatta meg „gyommentesen" a Pestről beje­lentett és kocsin körülvitt vendé­geknek. Valószínű, hogy az a ku­korica sem járt rosszabbul ké­sőbb, mint a többi és épp úgy megkapálták rendesen, de ez már a szóbeszéden mit sem változtat. A tsz-t akkoriban hetente látogat­ták és nem lehetetlen, hogy a jó külszín érdekében valóban eltér­tek egyszer a szabályos munká­tól. Persze, ennek nem egyszer a vendégjárás is oka, amit nem egyszer kérdezetten, kívánatlan csak bezúdítottak a tanyaközpont kapuját jelző tábla melletti úton. Az itthoniak hagyján, de a kül­földiek előtt meg kellett adni a módját. Hiszen nemcsak ezt az egyet, hanem az egész tsz-gazdál­­kodást ítélik meg abból,­­ amit látnak. Ha olykor kívánta is a látoga­tókat, nem egyszer ugyancsak bosszantotta az elnököt a kéret­len özönlő sok vendég. Hiszen az emberben hiúság is van és ha a legszebbet nem mutathatja, szíve szerint inkább semmivel sem di­csekedne. Aki ért hozzá, tud­hatja, hogy egykori kulákházak­­ból sikerített épületekkel nehéz mintaszerűen gazdálkodni ezer­háromszáz holdon. A hosszú pa­rasztházak közfalait kiverték, így lett lóistálló, tehénistálló, ser­tésellető. Tavaly felhúzták az új két em Vasárnap, 1956. július 1. Hol van és mit tud róla ? Műemlékek Székesfehérvárott 7. 87. Mai képrejtvé­nyünk megfejté­séül beküldendő: melyik az az épü­let, amelynek be­járati kapuja a képen látható. Mi­lyen történelmi múltja van ennek az épületnek és pontosan hol talál­ható. Beküldési határidő : július 7. Rejtvényverse­­nyünk utolsó ké­pét lapunk csü­törtöki, július 5-i számában közöl­jük. Elegendő mennyiségű hús áll a nagy mezőgazdasági munkák idején a megye dolgozóinak rendelkezésére Miután Székesfehérvárott és Sztálinvá­­rosban már megjavult a húsellátás, a megyei tanács kereskedelmi osztálya azt is ígérte, hogy június 25-től kezdve a bányavidékeken, a közeljövőben pedig a járási székhelyeken is tovább javítják a lakosság húsellátását. A héten felkerestük a megyei tanács kereskedelmi osztályát és érdeklődtünk, hogyan valósítják meg ígéretüket. A vá­lasz röviden ennyi: „a hét elejétől kezdve a bányavidékeket — Kisgyónt, Balinkát, Mórt, Pusztavámot — is meg­felelő mennyiségű hússal látják el.“ A megyei tanács kereskedelmi osztálya értekezletet is tartott a megye kereske­delmi vállalatainak — többek között a Népbolt Vállalat és a MÉSZÖV — ve­zetőivel, hogy gondoskodjanak vala­mennyi megyei szövetkezeti boltban és Népboltban a hús megfelelő tárolásáról és hűtéséről. Ha ez megvalósul, abban az esetben elegendő mennyiségű hús áll majd a nagy mezőgazdasági munkák idején a megye dolgozóinak rendelk­ezé­­sére. Huszonnégy tanácstagi beszámoló•140 panasz, javaslat Székesfehérvárott június köze­péig 24 városi tanácstag tartott beszámolót, amelyen több mint 600 dolgozó jelent meg. A baráti beszélgetések során 140-en mond­ták el panaszukat, javaslataikat. Ezek közül legtöbben Székesfe­hérvár utcáinak, tereinek köztisz­tasági problémáját vetették fel. A közérdekű javaslatok közül megoldott feladatok szám szerint igen csekélyek, mivel nagyobb részük folyamatos elintézést kö­vetel. De ezek közül kiemelkedik például az, h­ogy a Piszarenkó úton megvalósították az autóbusz közlekedést, és a közvilágítás megjavítására irányuló kilenc javaslat közül ötöt teljesítettek. A városi tanács vb titkársága is minden igyekezettel azon fára­dozik, hogy segítse a tanácstagok munkáját. Éppen ezért elhatároz­ta: elvetik, azt a régi álláspontot, hogy a beszámolók megtartására előirányzott időt két hónapra szorítják le. A gyakorlat bebizo­nyította, hogy a tanácstag tudja a legjobban, mikor alkalmasabb az az időpont, amikor valóban beszámolhat választóinak munká­járól. A tanácstörvény egyébként is kimondja, hogy egy-egy ta­nácstagnak évente két beszámolót kell tartania. Ezzel az új intézke­déssel megszüntetik azt a tartha­tatlan állapotot, hogy a városi ta­nács szakigazgatási osztályaira a panaszok ugyanabban az időben tömkelegével érkezzenek. Ma már éppen azért, mert az egyes ta­nácstagok különböző időpontok­ban tartják beszámolójukat, az üléseiken elhangzott panaszokat a felettes szervek tüzetesebben tudják felülvizsgálni és orvosol­ni: OOOOOOOO-OOŐOŐOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOőOOOOOOőOOOOOCOOOOÓÓÓOOŐÍOOOObOOObOOOl

Next