Fejér Megyei Hírlap, 1965. április (21. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-01 / 77. szám

férfitörök, IMS április 1. Küldött voltam... Szárító László, a MÁV Járműjavító Vállalat Békebrigádjának vezetője képviselte ötszörösen kitüntetett szocialista brigádját az országos tanácskozáson. Küldöttként ment és kitüntetettként tért vissza. Eddigi jó munkájáért a Munkaérdemrend ezüst fokozatát kapta. — Nemcsak enyém ez a kitüntetés — tiltakozik — úgy érzem az egész brigádé ez, hiszen az eredményeinket együtt értük el, s a megbecsülés is mindannyiunknak szól. — A mi brigádunk az ollók között volt, s most jólesett látnom, — gondolom a többi elsőknek is —, hogy mennyire kiszélesedett, megerősödött ez a mozgalom. De nemcsak az eredményeinket nyugtáztuk, hanem sokat beszélgettünk, vitatkoztunk a jövő feladatairól, tertnivalóiról. — És sikerült az új feladatot meghatározniuk? — Igen. Abból indultunk ki, hogy a szocialista brigádoknak mindenkor a napi építőmunka erős pilléreinek kell lenniük és minden erővel támogatni valóra váltani a párt politikáját. Ezért határoztuk meg jelszavunkat: „Legyen a minőség a brigád becsülete.” — Hogy teltek az első napok a visszaérkezés után? — Kimondtam a brigádnak mit láttam, mit hallottam. Beszélgettem például a villanyszerelő brigádvezetővel. Ő mesélte el, hogy náluk mindenki fizetéskor 3—10 forintot tesz a közös kasztszába, s ebből a pénzből veszik meg az újságokat, színház- és mozijegyeket. Ezentúl mi is így csináljuk! Én meg azt mondtam el nekik, hogy nálunk a vállalat minden évben kiadja az újítási feladatokat, így mi tudjuk, hogy milyen területen van szükség ésszerűsítésekre. Most egy pár nappal csak a brigádértekezlet után, nehéz lemérni az eredményeket, a tanácskozás hasznosságát. De ha fél év, vagy egy év múlva, a most kitűzött új jelszók valósággá válnak, bizonyítani fogják, hogy a brigádok megtanulták a ,,ho - van tovább?” útjait. P 55*. je, hogy irányítson, szervezzen. — A művészeti vezetőnket, Bikárdi Gyula elvtársát várjuk. Az irodalmi színpad előadásét fetróbáljuk ma este. Már nincs sok időnk a bemutatóig. Rövidesen meg is érkezik Bikárdi Gyula s elkezdődik a munka. A szomszédos teremben— ez a KISZ-klub — folyik a Könyvtári órák előadássorozata Tomor Elemér KISZ titkár után a könyvtár vezetője, Tassy Béláné beszél a katonákhoz, akik élénk figyelemmel hallgatják.. A körletekben ilyenkor jóformán senki sem tartózkodik. Honvédségről lévén szó, gondoltaim parancsra történik lott minden, az ilyen foglalkozások is. Elmondom ezt Otpovics János honvádnak, aki mosolyog megjegyzéseimen. — Kötelesség részt venni rajta. De nem azért, mert parancsot kapunk rá, hanem mert belülről valami diktálja. Ki nem szeret és ki nem akar tanulni, művelődni? — Mikor olvasott utoljára könyvet? — Most is olvasok, Burányi: Autó című könyvét. *— Gépkocsivezető a foglalkozása? — Nem, csak itt vagyok az. Egyébként kőműves az egyik szakmám, gépkocsizó a másik. Az MHS adta a képembe ezt a képesítést. — Hová való? — Fehérvári, a tatarozóktól vonultam be. — S ha leszerel, kőműves lesz, vagy gépkocsivezető? — Visszamegyek az állványra. És beiratkozom a technikumba. Technikus leszek. Szóval se nem kőműves, se nem sofőr, hanem technikus. Fügedi látványtól is megkérdem.— Mit olvasott legutóbb ? — A tizennégykarátos autót — Tetszett? Igen, de a mostam is ló. — Mi a címe? — Banánháború. Tanulnak, művelődnek, szórakoznak tehát a katonák. S hogy például az Oszteveketty csoportok nem eredménytelenül tevékenykednek, azt a múzeumba elhelyezett oklevelek jelzik. És rengeteg társadalmi munkát is végeztek már. Ott voltak a fásítási hónapokban a telepítéseknél, Vácon a párt- és tömegszervezeti székház építésénél, Oklevél és serleg igazolja a katonai kiképzésben elért sikerüket is. Tavaly például az egység első helyezést ért el. Fennállása óta pedig további tíz vetélkedőn szereztek helyezést. Ezekre a dicséretekre nagyon büszkék az egységnél ! Mondom is Kiss századosnak, hogy holnap eljönnék és némelyik versenyt elmondaná nekem részletesen is. — Holnap? Holnap mi nem igen találkozunk. — Mi az akadálya? — Kivonulunk. Gyakori a,1 óra. Talán egy újabb serleg megszerzését teszi könnyebbé ez a nap... A tavasz már kiszorította s telet. A kertekben, utak mentén lévő fák rügyei megmozdultak. Talán néhány nap múlva virágba is borulnak a fák. sis ismét illatozik fiz orgonavirág . — Orsovai Tibor Missurai Géza honvéd » április 4-i ünnepi műsorra készül Birkatürelem ÉS JOGOS TÜRELMETLENSÉG — Nagy hang helyett hasznosabb idejében intézkedni — A szerkesztőségünkhöz érkezett bejelentés lényege: a székesfehérvári Vörösmarty Tsz területén szétszórt, temetetlen birka- és bárányhullákat találtak. A bejelentésről értesítettük a megyei pártbizottság illetékeseit és elhatároztuk, személyesen is kivizsgáljuk az ügyet. Másnap reggel telefonon hívott bennünket a megyei tanács mezőgazdasági osztályának egyik dolgozója és ezeket mondta: tudomásuk van arról, hogy a Vörösmarty Tsz-ben uralkodó állapotokról cikket szándékozunk írni, arra kér, hogy közlésével várjunk addig, amíg az ügyet érdemileg kivizsgáljuk. Erre már utasították a városi tanács mezőgazdasági osztályát. A kérést méltányosnak találtuk, ez azonban elhatározásunkon, hogy mi is kivizsgáljuk az ügyet, mit sem változtatott. Iláni állat hallott el a Vörösmarty Tv-ben ? Ki tudja... A helyszínre meghívtuk azt az elvtársat is, aki a bejelentést tette. A temetetlen hulláknak csupán maradványait, gyapjúcsomókat, testrészeket találtunk. A nyomok — az egyik vízmélyedésben talált ásónyomok — arra utaltak, hogy előtte való napon végre sor került a felelőtlen mulasztás nyomainak eltüntetésére. A juhásztelepen befejezés előtt áll az elletés. Kérdéseinkre kelletlenül válaszolt egy ötvenen túl lévő pásztorember. — Hány százalékos a szaporulat? — Talán eléri a nyolcvan százalékot — hangzott a válasz. — Nincs tejük az anyáknak. Sok bárány elpusztul. — Hány birka és bárány pusztult el ezekben a hetekben? A juhászon látszott, hogy számára kényelmetlen kérdéseket feszegetünk, s nem is szívesen válaszolt. — Tízvalahány anyabirka és 30—40 bárány. A velünk levő P. J. elvtárs megjegyezte, ők is annyit számoltak össze. Amikor az elhullott állatok sorsa iránt érdeklődtünk, a juhász elmondta, hogy csak tegnap ásták el a hullákat, mert télen erős volt a föld fagya. Akkor — adatok híján — nem vitatkoztunk a juhásszal, de most közöljük, hogy Székesfehérvár területén a talajhőmérséklet átlaga januárban és február első tíz hónapjában 0-fok, február utolsó kétharmadában pedig valamivel 0-fok alatt, volt. A föld fagya maximálisan 15— 20 centiméter lehetett. Márciusban lényegében nem is volt. Mindig közbejön valami... Mint most is... A látogatás után bíztunk abban, hogy az irodáig elindított hivatalos vizsgáló bizottság alaposan megmosta a fejüket mindazoknak, akik ,ludasak” az ügyben: az ellenőrzés elmulasztásáért, az állatnyilvántartás hanyag kezeléséért, az elhullási jegyzőkönyv hiányáért. Tudomásunk szerint ez nem is maradt el. De közbejött még valami. Másnap felhívott bennünket a városi tanács főagronómusa, aki közölte: tiltakozik az ellen, hogy az újságcikkben név szerint szerepeljen a Vörösmarty Tsz állatorvosa, hiszen az öszszes állatorvos között ő dolgozik a legjobban. Amikor megjegyeztem, hogy némi köze lehet az állatorvosnak is a Vörösmartyban lévő állapotokhoz, kijelentette: ha szerepel a neve, akkor olyan cikket ír a Népszabadságba (!), hogy megnézhetjük magunkat Mindezt — tudjuk —a felindultságában mondta, s ma már nyilván higgadtabban vélekedik ő is a sajtónyilvánosság feladatairól, szerepéről. Hiszen cikkünket azzal a határozott igénnyel közöljük a nyilvánossággal, hogy a felelősségrevonáson túl okuljanak belőle más szövetkezetek is. Mert a kérdés az: vajon megengedhető-e, hogy ilyen szájtáti felelőtlenség miatt további fertőzésnek tegyük ki a közös állatállományt? Mentesülhet-e a felelősségrevonás alól az — legyen az vezető, brigádvezető, vagy éppen állatorvos —, aki elmulasztotta az ellenőrzést? Milyen lehet az állatnyilvántartás ebben a tsz-ben, ahol azt sem tudják megmondani, hány anyabirka hullott el? Nem nagy érték ez —* mondhatná bárki. Igaz, de a közös vagyont nem úgy kell tekinteni, mint a csoki szalmáját. Ék elhullás! jegyzőkönyv nélkül a biztosító kifizeti-e az állatok értékét? Hangsúlyozzuk, hogy mi sem az anyagi vonatkozásét tartjuk elsődlegesnek, hanem az állategészségügyi kihatást. Tanulság A városi tanács mezőgazdasági osztálya akkor cselekszik helyesen, ha a tapasztalható rendellenessségekkel szemben lép fel elsősorban. A sajtó szerepe nem rendellenes ez ügyben sem. A tények akkor is tények maradnak, ha valakik igyekeznek „igazítani” rajta, mint tették ezt az ügy kivizsgálása során a Vörösmarty Tsz vezetői. Mentségünkre szolgáljon: nekünk időközben elfogyott a „birka türelmünk”. Takács László Fejér megyei Hírlap . A vadőr szerencséje (Tudósítónktól)ichyújfaluban Gruiz Károly iskolaigazgató kérésére békekölcsön kötvény felülvizsgálatot tartott az Országos Takarékpénztár. A felülvizsgálat során közel 200 régen kisorsolt nyereményt találtak a Takarékpénztár kiküldöttei. Krecsmár János vadőrnek volt a legnagyobb „szerencséje”, mert nála 11 kisorsolt nyereményt találtak. A boldog nyertesek a nem várt összegekből gyermekeiknek is juttattak, akik azon iskolai takarékbélyeget vásároltak. Gruiz Károly iskolaigazgató példáját követhetnék a többi községek is: kérjék a Takarékpénztár ily irányú segítségét! — 3 ------ Gazdaságosan és jó minőségben A felszabadulási munkaverseny segítségével a dunaújvárosi kohászok keddre virradó éjszaka, két nappal a határidő előtt, gazdaságosan és jó minőségben teljesítették első negyedéves tervüket. Felajánlásuknak megfelelően a kohászok ötvenhatvan Celsius fokkal emelték ez alatt az idő alatt a kohókba fuvatott forró levegő hőmérsékletét és többek között ezzel negyed év alatt 1710 tonna kohókokszot takarítottak meg. A kohók egyenletes üzemeltetésével a kohótérfogat kihasználása is kiemelkedő volt. A kohászok jó munkáját dicséri, hogy januárban 95,5, februárban 96.8 százalékban gyártottak jómimegű vasat. Találkozás a székesfehérvári csata hőseivel „Katyusa“ és az öntözőcsatorna Albert Pavlovics Szjumszkij, az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Szövetségi Köztársaság vízügyi főigazgatóságának főosztályvezetője március derekán múlt hatvan éves. Amikor hivataloban felkerestük, íróasztala fiókjából mindjárt dokumentumokat vett elő. — Nyugdíjba készülök — jegyezte meg a még mindig egyenes tartású, erős, magas férfi — és ez talán meg is könnyíti a beszélgetést, az iratrendezés ugyanis módot adott az emlékek felfrissítésére. Fekete fedelű, megtépázott füzetet nyújt felém. — Végig kísért a fronton, minden élményemet, megfigyelésemet feljegyeztem. Olvasom a megsárgult füzetlapokat, s látom, hogy tulajdonosa nemcsak pillanatnyi élményeit jegyezte fel. Az első fejezetet Magyarország gazdasági helyzetének szentelte, majd a katonai eseményeket rögzítette. „A Budapestért és Székesfehérvárért vívott harcokban a 328-as gárdista aknavető (katyusás) ezred 82 katonája kapott kitüntetést.” Végiglapozgatom a füzetet és keresem a bejegyzéseket Albert Pavlovics kitüntetéséről, mert egykori harcostársai erről is sokat beszéltek. A véletlen siet segítségemre. A füzetből egy igazolvány esik ki, és ez azt tanúsítja, hogy A. P. Szjumszkijt a Nagy Honvédő Háború érdemrend második fokozatával tüntették ki. Albert Pavlovics velem együtt nézi az igazolványt és szerényen mondja: —Nem katonaember vagyok én. Elvégeztem az egyetemet és vízügyi mérnökként dolgoztam. Közlegényként vonultam be a hadseregbe, mikor a hitleri Németország hazánkra támadott. — Úgy hallottam, járt a Velencei-tó környékén és Bicskén is? Visszakéri a füzetet egy pillanatra, lapozgat egy ideig, aztán mutatja a húsz éve bejegyzett helységneveket: Kápolnásnyék, Pettend, Véreb, Felcsút, Bicske. Hangjában izgalom van, amikor megszólal: — Nehéz volt megjegyezni a magyar neveket és sajnos most már csak arra emlékszem, hogy bicskei házigazdámat Miklósnak hívták. Idősebb ember volt már, megjárta az első világháborút és a fogságban sajátította el az orosz nyelvet. Nemcsak barátságosan kalauzolt, de arról is érdeklődött, hogyan, miként alakítjuk mi az életet és hogy merre fordul Magyarország útja. Rövid szünet következik megint. Albert Pavlovics egy újságcikket vesz elő fiókjából. — Mondtam az előbb, hogy mérnökember vagyok — szólal meg újra. — A háború idején is mindig arra vágytam, hogy visszatérek feleségemhez, lányomhoz és fiamhoz... és a csatornához. Felém nyújtja a cikket. Huszonöt éves a Ferganaifőcsatorna — olvasom a címet, aztán azt tudom meg az írásból, hogy a csatorna 270 kilométeres szakaszát 160 000 kolhozparaszt, hat hét alatt építette. — Ez volt életem egyik legszebb élménye — emlékezik jólesően. — Látni kellett volna, hogyan dolgoztak a kolhozparasztok. Az élet vizének nevezték a főcsatornát, mely három köztársaságot (Üzbég, tadzsik, kirgiz) ütöz. Az azóta elkészült ágaival együtt 318 000 hektárnyi föld kap éltető vizet. Gyümölcsöskertek, szőlők és gyapotföldek virulnak a csatorna mentén. A magas férfi ismét iratai között keresgél. Egy igazolványt nyújt át nekem. Közben a következőket mondja el: — Ez az igazolvány azt tanúsítja, hogy 1947-ben önként jelentkeztem a krasznodári víztároló építésére. Sokan voltunk, s bizony nem mindig volt könnyű a munka, de elkészült a 27 millió köbméteres víztároló, mely lehetővé teszi, hogy a Kubány folyó vizét felhasználjuk az öntözésre. — 1951-ben meg a Rosztov környéki csatorna építtésin voltam munkavezető. Bizonyára önöknél is sokat írtak a Volga—Don csatornáról, mely a Szovjetunió egyik legaszályosabb területén létesült. Tavaly jártam ismét azon a vidéken. Képzelje el, amint a zöld dús vetéseket szemléltem, hozzám jött egy idősebb férfi és azt mondta: „Ugye milyen gyönyörű most a vidékünk, mérnök elvtárs?" Az idős kolhoztag azok közé tartozott, akik amikor a csatornaépítők megjelentek a vidéken, csak azt hajtogatjuk: úgysem lesz ebből semmi. Látogatásomkor pedig éppen ő mondotta el, hogy a korábbi 10—15 mázsa helyett 35—40 mázsa termést ad az öntözött terület. — Mióta dolgozik a vízügyi főigazgatóságon? — 1954-ben kerültem ide. Gondolhatja, hogy itt is van mit tenni, hiszen csak az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságban évenként hatvanezer hektárral nő az öntözött terület. Később Albert Pavlovics arról érdeklődik: Magyarországon milyen ütemű az öntözés? Válaszom után ismét a katyusásokra terelődik a szó. Az idős férfi meleg hangon emlékezik meg azokról a harcostársairól, akik húsz éve vérükkel öntözték a Velencei-tó környékét, a váli Völgyet. — Tudja, úgy vagyok vele, hogy időnként összeakadok egy-egy katonatársammal és ilyenkor rendszerint előkerülnek a régi emlékek, de talán ennél is többet beszélgetünk az azóta megtett útról, eredményekről és az időleges kudarcokról is. Fényképet veszek észre az asztalon. — A lányom, meg a fiam — magyarázza készségesen. — Jelena, a lányom építészmérnök, fiam Oleg földrajztanár. Most végezte el az aspirantúrát. Cseng a telefon. Albert Pavlovicsot értekezletre hívják és én búcsúzásul jó erőt, egészséget, jó pihenést kívánok a nyugdíjba készülő férfinak, aki, amikor arra szükség volt, társaival együtt a vérével öntötte a mi hazánk, a mi megyénk földjét. Bányász Be.