Fejér Megyei Hírlap, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-01 / 77. szám

r Szombat, 1967. április 1. — Svájci mérnök Sárszentmiklóson A Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület a minap rendezte meg Budapesten előadássorozatát, amelynek előadói a svájci Bühler gépgyár szakmérnökei közül kerültek ki. A világhírű, és úgyszólván minden állammal üzleti kapcsolatban álló cég javaslatot tett korszerű takarmánykeverő gépek szállítására, és ezt az alkalmat használta fel W. Fetzer mérnök, hogy baráti látogatást tegyen megyénkben is. Sárszentmiklós 1823-ban épült öreg, de megfiatalított urasági magtára volt a végállomás, amely külsejében nem sokat változott ugyan, de az ajtón belépve egy automatizált takarmánykeverő üzemben találja magát a látogató. Ebben rendezte be a Gabonafelvásárló- és Feldolgozó Vállalat saját munkásaival és jelentős részben házilag alkotott berendezésével a megye igen magas gépesítési és viszonyaink szerint korszerűnek mondható takarmánykeverő üzemét. A vezetők — érthetően — elsősorban is a vendég kritikai megjegyzéseire voltak kiváncsiak, hiszen a cég világszínvonalú és régóta bevezetett termékeit hatalmas tapasztalati anyagkincs támasztja alá. Nálunk viszont még csak az alapjait is nem régen raktuk le a magas tápértékű takarmánygyártásnak. Általános meglepetésre azonban kritika helyett elismerést váltottak ki a vendégből, a látottak, és ez elsősorban a vállalat műszaki és munkás kollektívájának szólt. W. Fetzerre a legnagyobb benyomást az ötletesség és a praktikus eredeti megoldások tették, s a látogatás végén mosolyogva jegyezte meg: ő is köszönettel tartozik, mert tanult az építőktől. Svájcban ugyanis még nincsen elterjedve a takarmány PVC csöveken való szállítása a gépegységek között. A kísérletek a dörzselektromosság hátrányainak kiküszöbölésére folyamatban vannak ugyan, de eredményeit még nem ismeri. Őszintén csodálkozott, hogy a szerelők ezt igen egyszerűen, de hatásosan megoldották. A másik meglepetés, a serleges felvonó. Ez egy körlapból hidegen sajtolt, egyik oldalán kissé lapított kúpos kanál, amely sokkal kisebb költséggel gyártható a szokványosnál és igen jó szállítóképességű. Kapott is belőle egy mintát. De sokat tanultak tájékoztatásából a magyar szakemberek is. Azt például, hogy a svájciak a baromfitápot ipari zsiradékkal „hizlalják”, és ezáltal igen erőteljesen nő tápértéke. Hogy a papírcsomagolásról kezdenek áttérni a műanyagra, s a termények pneumatikus szállítását felváltotta a kisebb levegőigényű, de nagyobb hatékonyságú fluidizációs módszer. B. T. Fejér megyei Hírlap Molgár AZ IPARBAN (2) iimiiimiiimmiiiiitimmiiiimiimiiimiiiimiiii! A hazai földgázprogramra a Minisztertanács határozata 1960-ban látott napvilágot. E határozat alapját az 50-es évek végén sikerrel lezárt kutatások adták: 1957-ben még mindössze csak 3 milliárd köbméter földgáz forrását „térképezték fel”, a kutatók, 1960-ra már 26 milliárd köbméterre emelkedett a felkutatott, megtalált földgázvagyon. Jelenleg a kőolaj és a földgáz 28 %-át fedezi energiaszükségletünknek, a szén pedig 62 %-át. 1975-re energiaszükségletünk 49 %-át már kőolajból és földgázból kell fedezni — tehát a szénhez viszonyítva gazdaságosabban kitermelhető és eltüzelhető fűtőanyagból, —s csak 48 %-át szénből. Közben ezalatt a 8 esztendő alatt energiaszükségletünk is több mint 40 %-al megnövekszik. A 30 éves jubileum Az átfogó, nagyarányú fejlesztés másfélmilliárdos befektetéssel a II. ötéves tervben kezdődött hazánkban. Összehasonlításul, hogy a feladat mértékét felbecsülhessük, álljon itt a hazai statisztika: 1938-ban mindössze 8 millió köbméter földgázt termeltünk, 1949-ben 372 milliót, 55-ben félmilliárdot, tavaly egymilliárd-háromszázmilliót. Magyarországon először Zalában hasznosították a földgázt: a zalai kőolajmezők munkáskolóniáit fűtötték vele és az olajbányászat segédüzemeit látta el energiával. Ennek — hogy ez elkezdődött — épp az idén lesz 30 esztendeje. Ma már az „őstermelők” — a zalai földgázkutak eléggé „fáradtak”, jobbára már Zalában is kardoskúti gáz ég. A Zalát Budapesttel összekötő vezeték most — ahogy a szakemberek mondják — „visszafelé dolgozik”: az Alföldről szállítja a gázt Adonyon, Kápolnásnyéken keresztül jó pár száz kilométeren át. A II. ötéves tervben ugyanis ezer kilométeres csőhálózat lefektetésével egységes rendszerbe kötöttük az Alföldet, a Hajdúságot, Borsodot, a Nyírséget, Közép-Magyarországot a fővárossal együtt, Közép- és Nyugat-Dunántúlt — vagyis a kutakat, és a legnagyobb fogyasztók telephelyeit. A földgáz kitermelés és feltárás a programnak megfelelően halad, azonbaan nem szabad elfeledkezni arról, hogy a földgázt költséges dolog tárolni, tehát a földgázprogram sikere attól függ, milyen gyorsan bővül a felhasználók tábora. Ma már elmondhatjuk, hogy a program ebből a szempontból is egyenesben van, az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a II. ötéves terv végére nem érték el a tervezett felhasználási szintet. Másfélmilliárd köbméter volt a tervezett fogyasztás, ám 1965-ben csak 920 milliót hasznosítottak. A tüzelőberendezések és készülékek gyártói kissé lemaradtak ugyanis a gyártás megszervezésében. Amint pótolták a mulasztást, egyetlen esztendő alatt félmiliárd köbmétert ugrott a fogyasztás szintje. A megtakarítás: 100 millió forint Kezdetben a gyáraknál némi idegenkedés is tapasztalható volt a földgázzal szemben. Ott azonban ahol alaposan utána számoltak, az újtól való idegenkedést hamar eloszlatta a kalkuláció végeredménye. S ma már jó kéttucat nagy gyárunknál a beruházás befejezésétől számított első teljes esztendő mérlegének adatai is igazolták a számításokat. Ha csak az 1965. végéig a fogyasztók sorába lépő nagy kombinátokat számítjuk, a megtakarítás ezeknél a gyáraknál 1966 végére elérte a 100 millió forintot. A számtalan kis üzem, hisz az évközben belépő gyárak megtakarításával együtt az az összeg meghaladja a 150 milliót. A jelenlegi legnagyobb fogyasztók az úgynevezett borsodi rendszerhez tartozó gyárak: a Tiszai Vegyi Kombinát évente már 130 millió köbmétert fogyaszt, a Borsodi Vegyi Kombinát 150 milliót, az Ózdi Kohászati Művek 160 milliót, és a Lenin Kohászati Művek 250 milliót. A második nagy fogyasztói centrum a főváros, ahol tavaly 14 nagy gyár (a számos kisebb mellett) tért át a földgázra, több mint 300 millió köbméteres fogyasztással. Az említett gyárak mindegyikénél több forrásból származott a megtakarítás. Nem kell a szénteret fenntartani a gyárban, nem kell a vagonok kirakására, a szén gyáron belüli mozgatására embereket lekötni, az automatikus adagoló berendezések nem „tesznek sem többet, sem kevesebbet” a tűzre a kelleténél. A szénnel összehasonlítva sokkal kevesebb fűtőanyaggal, sokkal több energiát adnak a kazánok. Nem kell salakot, hamut eltakarítani, tárolni, s azon gondolkodni, hogyan szabaduljunk tőle. Műtrágya, PVC, polietilén — földgázból A vegyiparnak ráadásul nemcsak fűtőenergiaként hajthat hasznot a földáz — olcsó nyersanyag is. A műtrágyagyártás fő alapanyagát, a szintézisgázt földgázból fele annyiért állíthatják elő, mint szénből, lényegesen egyszerűbb eljárással, hiszen a földgáznak magas a hidrogén tartalma, s a szintézisgáznak is ez fő alkotó része. Ugyanakkor a szénre épülő technológia már csak azért is költségesebb, mert a szén sok felesleges szennyezőanyagot tartalmaz, pl. rendkívül sokként; a földgáz viszont teljesen mentes a szennyezőanyagoktól, következésképp nem kell tisztítóberendezésekre költeni. A hazai földgáznak a metán a fő alkotó vegyülete — ezt pedig a PVC és a polietilén alapanyagának az etilénnek az előállításakor tudják hasznosítani. Eddig itthon etilént nem is gyártottak. Most kivonják a földgázból az etánt, abból etilént készíthetnek, s így máris rendelkezésre áll a két legelterjedtebb műanyag alapanyaga. A gyártásra a felkészülés már folyik, a TVK-ban. Az etán a földgáznak mintegy 5 %-át teszi ki, miután ezt kivonták belőle a megmaradt 95 %-ot, akár fűtőenergiaként, akár a műtrágyagyártás alapanyagaként még felhasználhatják. Az iparnak, a vegyiparnak tehát mindenképpen számos előnyt nyújt a földgáz, de milyen változást hoz a háztartásokban ? Következik: A földgáz a háztartásban TM G. F. H át van mit talpalnia egész nap ebben a vegyesboltban. Hétkor kezdett reggel, de azóta egy pillanatnyi pihenője sem volt. A vezető, Szabó Lajos nincs itthon, a tanaié Grúz Mária pedig iskolában vatt Egyedül csinálja azt, amit néha hármójuknak sem könnyű. A neve: Magdi. Így hívja mindenki. Idős, fiatal egyaránt. S Magdi mosolyog, szívesen vált mindenkivel néhány kedves szót, pedig látszik rajta, ha jól megnézi az ember, fáradt már. Egy ilyen boltban, ahol mindent árusítanak, már hétezer forint volt eddig a forgalom. S ebben még nincs benne az utolsó óra bevétele. Sörért jönnek a legtöbben. — Elfogyott már sajnos — néz rájuk bocsánatkérően, mintha ő lenne a hibás —. Tizenegykor jött tíz ládával, de délben már nem volt egy üveg sem. —• Küldhetnének többet — mondogatják a vevők, s igazuk is van. De azért nem mindenki megy el üres kézzel a boltból. Exnerné Tere-ferét visz, mert azt nagyon szeretik a gyerekek, egy kisfiú egy üveg ecetes uborkát. Majd letörik két karja a súly alatt. Szebenyi bácsi is megpakolja táskáját. Csik néni meg tizenvalahány forintért vásárol fűszerféléket. — Haragszik-e még Csik néni? — Nem is bocsátom meg neked soha. Miattad nem ehettünk finom töltöttkáposztát. A napokban ugyanis Csik néni megkérte Magdit, tegyen félre neki egy kiló savanyú káposztát, dehát a nagy forgalomban elfelejtette, s azóta, ha összetalálkoznak, csípnek egyet egymáson. De nem haragusznak, csak amolyan tréfálkozás az egész. Elérkezik a záróra ideje. Az üzlet elcsendesedik, csak Magdi fáradozik még mindig. Rendet kell teremteni a csatatéren, hogy holnap ismét szép rend, tisztaság fogadja a vevőket. — Nem fárad el? — kérdem. — Munkában soha nem fárad el az, aki szeret dolgozni. Elfáradni csak a semmittevésben lehet Kopogtatnak az ajtón. Németh Mihályné jött vissza. Valamit elfelejtett. Megkapja, amtt kér, ismét elmegy. Én is ott hagyom, ki szereti, ha ilyenkor zavarják? A sárszentágotai vegyesboltban jegyeztem fel e sorokat. S hogy ki is ez a Magdi? A bolt egyik dolgozója. A községben mindenki ismeri, így hát, aszszonynevét nem is kérdem. — .. MAGDI 3 — Úgy vagyunk ma már az elektromossággal — mint az egészségünkkel: csak akkor vesszük észre, hogy van — amikor nincs. Az a természetes, ha ég a villany, ha kivilágosodik televíziónk képernyője, ha egyetlen mozdulattal felzúgnak a gyárak gépei, amikor hunyorogni kezd az izzó a foglalatban, vagy hirtelen sötétség borul az utcára, házra, csak akkor ötlik fel bennünk, hogy hát az elektromosság nem is olyan magától értetődő dolog, hogy a villanyáramot meg kell termelni, el kell szállítani, szét kell osztani, mielőtt mi hozzájuthatunk, s igényeink szerint szolgálatunkba állíthatjuk. Az elektromos energiatermelésről elég sok szó esik, az erőművek életét, munkáját — érdekes, szép munka — elég gyakran állítjuk reflektorfénybe, de amit az erőművekben megtermelnek, azt el is kell vinni a fogyasztóhoz. Az elektromosság hazai szállítói , az Országos Villamostávvezeték Építő Vállalat dolgozói tavaly ünnepelték 15-ik, jubileumi esztendejüket. Ez a vállalat valamennyiünk szolgálatában áll, tavaly már majd 10 milliárd kilowattóra villamosenergiát szállított az erőművektől, a negyven nagy hazai elosztó központig, (ők úgy mondják: alállomás), ahol a helyi elektromos művek veszik át tőlük a „szállítmányt”. (Az OVIT tehát az elektromosság távolsági „közlekedését” irányítja, a helyi, a lakóterületeken belüli szállítás már nem az ő feladatuk.) Ők hozzák be az import áramot Csehszlovákiából, a Szovjetunióból, s ők „bonyolítják” az exportot is, ha valamelyik baráti országnak a KGST közös energiagazdálkodási rendszerében segítségre van szüksége. Ausztria is rákapcsolódik távvezeték-rendszerünkre, hogy esetenként adjon, vagy vegyen tőlünk áramot Az OVIT felel tehát a „szállítmányokért”, a nemzetközi és a nagyvárosok közötti villamosáram-forgalomban, amíg a nagyfeszültségű 120, 220 kilovoltos távvezetékeken van az áram, de egyengetik az útját. Távvezetékeink hossza jelenleg majd 4 ezer kilométer és ma már a korszerű igényeknek teljes mértékben megfelel. Az elektromosság szállításainak minőségét nemzetközileg két mutatóval határozzák meg. Egyrészt azt vizsgálják, hogy mennyi a szállítási veszteség, másrészt, hogy hányszor fordul elő üzemzavar a távolsági hálózatban. A szállítási veszteség nemzetközi átlaga valamennyivel több, mint öt százalék. A mi távvezetékeinken már két esztendeje a veszteség épp hogy eléri az 5 százalékot. Négy esztendeje még hét százalék volt — a veszteség csökkenése évente 40 millió forint megtakarítást jelent. Az üzemzavarok nemzetközi normája szerint egy villamos-távvezeték minden 100 kilométeres szakaszára másfél évenként egy hiba juthat. 1965-től távvezetékeinken 100 kilométeres szakaszra számítva 3 évenként fordul elő egy üzemzavar. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az OVIT dolgozói jó távvezetékeket építettek, s jól karban tartják azokat. Miattuk ritkán alszik el a villany, öt esztendő alatt az egy állomásra eső üzemzavarok száma a felére, a gépek és készülékek sérüléseinek száma egyharmadára csökkent, s mindezek eredményeként a villamosenergia szállítási költsége kilowattóránként 2 fillérrel alacsonyabb ma, mint a második ötéves terv elején, s közben a hálózat majd ezer kilométerrel lett hosszabb, a létszám pedig változatlan maradt. Ma a vállalat legfontosabb feladata, a szovjet—magyar 400 kilovoltos távvezeték építése. A vezeték teljes hossza 460 kilométer lesz, ebből 260 kilométer jut hazánkra — a szovjet határtól a gödi végállomásig 700 darab, egyenként 32 méter magas oszlopot kell felállítaniuk a vállalat szerelőinek, 5200 tonna acélt, 9 ezer köbméter betont és 3800 tonna alumíniumot kell beépíteniük — mégis ez lesz a világ jelenlegi legkönnyebb távvezetéke. A távvezetéken ugyanis csupán az alumínium vezeték a hasznos anyag, amelyen fut az áram, a többi csak tartja a vezetéket A világon mindenütt a gazdaságosság érdekében ennek a tartószerkezetnek csökkerítésén fáradoznak. Általában egy kiló alumínium tartásához két kiló acélt kell beépíteni. Egy napjainkban Amerikában épült távvezetéknél sikerült 1,6 kilogramm acéllal „megtartani” egy kilogramm alumíniumot, a mi 400 kilovoltos távvezetékünkben viszont 1,4 kilogramm acél tart majd egy kiló alumínium vezetéket. Az év végéig el is készül már az új távvezeték első 120 kilométeres szakasza , Munkács és Sajószöged között, míg 1968. végére áll majd az egész vezeték a gödi állomásig. A válallat 15 esztendős tevékenységének koronája ez a munka, itt most nemzetközi mércével mérve is említésreméltót produkál az OVIT a távvezeték építésben. Nem véletlen, hogy a TRANSELEKTRO Külkereskedelmi Vállalat már foglalkozik a gondolattal, hogy ami 400 kilovoltos távvezetékünket exportálja, a konstrukciót, a technológiát, az építéshez szükséges gépeket, szerszámokat, anyagokat az alállomások műszereit, készülékeit — hiszen mindegyik magyar gyártmány — s nem utolsó sorban a vállalat szerelőinek nagy tapasztalatát, szaktudását. A magyar villamostávvezeték építőszakma megérett arra, hogy megjelenjen a világpiacon, s amellett* hogy gondoskodik az egyre nagyobb mennyiségű hazai elektromos energiaszükséglet zavartalan ellátásáról* még valutát is hozzon az országnak, jó műszaki felkészültségével, s megbízható szakértelmével. Az üzletre meg van a remény, hiszen ez a két tulajdonság mindig a legkeresettebb a nemzetközi piacon. ifi Gerencsér Ferenc S míg a fény megérkezik... Épül a 400 kilovoltos távvezeték 260 kilométeres magyar szakasza, amelyen egy 500 megawattos erőmű teljes elektomos energia termelése érkezhet a Szovjetunióból hazánkba.