Fejér Megyei Hirlap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP VASÁRNAPI MELLÉKLET Családtervezés Lengyelországban A gyermekek száma sok konkrét anyagi tényező függvénye. Igaz, függ még — az utóbbi időben egyre nagyobb mértékben — szubjektív tényezőktől is. Attól, vajon az anya — vagy mindkét szülő — mennyi gyermeket kíván. A Lengyel Statisztikai Hivatal „Családi felmérés 1970” vizsgálata mely a vajdasági és járási székhely lakosai körében folyt, kettős célt tűzött maga elé: 1. minél behatóbban megvizsgálni a népesség újratermelésének feltételeit, 2. kifürkészni azoknak a véleményét, akik végső soron döntenek abban, hogyan alakul ez az újratermelés a jövőben. Ami a múltat illeti, hadd idézzünk röviden a fent említett felmérés leíró részéből: Lengyelországban volt a legnagyobb ...... a gyors népszaporulat hívei gyakran megfeledkeznek arról, hogy népességünk újratermelése az 1950—1955- ös években rendellenes volt. Ezért azoknak a változásoknak a mélysége, melyek a szóban forgó időszak után bekövetkeztek, nem lehet demográfiai hanyatlásunk mércéje ... Amikor arról beszélünk, hogy a népesség újratermelésében bekövetkezett változások valamennyi szocialista ország, sőt valamennyi európai ország közül Lengyelországban voltak a legnagyobbak, akkor egy valamiről nem szabad megfeledkezni : arról tr., hogy az 1950—10'55-ös években hazánkban volt a legmagasabb — európai méretekben — a népesség újratermelődése. E demográfiai rekord idején az egy nőre eső reprodukció együttható 3,4 volt. Azaz — elméletileg — egy nőre 3,4 gyerek jutott. 1970- ben ez az együttható 1,66-ra csökkent. A józanul gondolkodó demográfusok véleménye szerint Lengyelország számára a népesség mérsékelten bővített újratermelése lenne a legelőnyösebb. (Ebben az esetben statisztikai adagban számolva egy családra valamivel több mint két gyermek jutna.) A családfelmérés keretében folytatott népességszaporulati vizsgálatok nem jártak meglepő eredménynyel. Csak a statisztikai hivatal más hasonló vizsgálatainak adatait erősítették meg. Azaz a jelenről semmi újat nem mondtak. Fontosabb kérdés a jövő, melyet a demográfusok derűsebb színben látnak. A demográfusok véleménye szerint 1980-ig növekedni fog a születési arányszám, mindenekelőtt a szülőképes korú nők számának növekedése következtében (számban is megnövekedik a 20— 29 éves korú nők csoportja) és így a népességszaporulat növekvő tendenciája még abban az esetben is biztosítva van, ha a reprodukciós együttható továbbra is alacsony szinten mozog. De mi a véleményük a jövőről maguknak az érdekeiteknek? Feltették nekik a kérdést: „Szeretne-e több gyermeket mint amennyi most van? Ha igen, még hányat?” Egységesedik a „családmodell” A megkérdezett férfiak 86 százaléka, a nők 07 százaléka azt a választ adta, hogy nem kíván több gyermeket. A házastársak mintegy kétharmada tehát negatív álláspontra helyezkedett. És jellemző, hogy a nemleges válasz gyakrabban fordult elő fizikai dolgozóknál, mint szellemi dolgozóknál (férfiak és nők esetében egyaránt). Ugyanakkor a nem dolgozó nőknél is gyakoribb a nemleges válasz, mint a dolgozó nőknél. A hagyományosan sokgyermekes népességi csoportoknál tehát jelentkezik a gyermekek számával kapcsolatos eltérések megszüntetésének tendenciája. Egyre inkább szmbetűnő a családmodell eméigesedései folyamata — a házastársnak társadalmi és szakmai hovatartozására való tekintet nélkül. A családok felmérése során megpróbálták megállapítani azt, milyen összefüggés van a család további növelésével kapcsolatos negatív álláspont és a gyermekek eddigi száma között. A kétgyermekes házaspárok esetében a negatív válaszok aránya eléri a 85 százalékot. A háromgyermekes családoknál 90 százalék. A négygyermekeseknél 95. Még a gyermektelen házaspároknál is az a helyzet, hogy a férfiak 17 százaléka, a nők 19 (fizikai dolgozók), illetve 15 (szellemi dolgozók) százaléka kijelentette: nem akar gyermeket. A pozitív válaszokból az a kép alakult ki, hogy a legkívánatosabb családmodellnek a kétgyermekes családot tartják. Egy ilyen modellt fogadnak el a ma még gyermektelen házaspárok és az egygyermekes házaspárok is. A felmérés kísérletet tett annak megállapítására, milyen körülmények befolyásolják a válaszok jellegét (igenlő vagy nemleges válasz). A legfontosabb befolyásoló körülmények ÉLETKOR. Megállapították, hogy a nemleges válaszok aránya a megkérdezettek életkorával emelkedik. Ugyanakkor az idősebb fizikai dolgozóknál gyorsabban növekedik, mint a szellemi dolgozóknál. JÖVEDELEMSZINT: A legtöbb nemleges válasz (85 százalék) a legalacsonyabb jövedelmű csoportok részéről érkezett. Annak arányában, ahogy növekedik a jövedelem, ez az arány csökken. A magasabb jövedelmű csoportokban azoknak az aránya viszonylag a legmagasabb, akik még két gyermeketszerznének, ami arra utal, hogy ezekben a csoportokban igen sok a fiatal és gyermektelen házaspár. ISKOLAI VÉGZETTSÉG. Minél alacsonyabb a végzettség (nők és férfiak esetében, valamennyi társadalmi csoportban) arunál több nemleges válasz érkezik. És fordítva: a képzettség színvonalának növelésével párhuzamosan egyre növekszik a további egy vagy két gyermekre vonatkozó kívánságot tartalmazó válaszok száma. LAKÁS. Itt meglepetés következett be. A legkevesebb nemleges választ olyanoktól érkezett, akiknek lakáshelyzete hátrányos ,igen kisméretű lakásuk van. A legtöbb nemleges választ a viszonylag nagyobb és jobb lakásokkal rendelkezők adták. Miroslawa Parzynska 8 VARNAY DE A PERENNIS Nem vésem kőbe az arcod, sem neved. Csak halandó lényem agysejtjeim őriznek szüntelen... még élő szervezet, tudatomban bolyongó ismeret... És velem hal el az emlékezet... Éváért el kellene menni Éva tizennégy éves kislány volt, amikor először csomagolt magának gyári tízórait. A kislány — mert tulajdonképpen még ma is az, könnyen párásodó, nagy gyerekszemekkel — harminchatszor számolta le otthon a keresetét. A három év alatt többször beállt a sorba az üzemi büfé előtt, hogy kávézó munkatársaival együtt megigyon egy üdítő italt A három év alatt („egyszer sem vitt rá a lelkiismeret”), ha vett valamit, az csokoládé volt a kistestvéreinek. Hajnalonként magával hozza a hazai gondokat. Amíg a műszakos busz Dunaújvárosból a faluba ér, gondolatban számbaveszi a ráváró tennivalókat. A szavak szinte szótagolva, alig hallhatóan szakadnak ki belőle, s aki vele beszél önkéntelenül is hozzá halkítja hangját. Éva munkaeszköze tű és cérna. Olyan ez a kislány, mintha sok-sok szálból font volna maga köré hálót, amibe bezárkózott, amin nem engedi, hogy rés legyen, amit szétfeszíthetne, de talán egyedül erre képtelen. Pedig benne van, kell, hogy benne legyen az ösztönös vágyakozás azért, hogy szertefoszlott semmivé váljon az őt körülvevő komorság, bizalmatlanság, hogy Éva tizenhét évesen, Steenager legyen. Olyan, mint a többiek, akik rácsodálkoznak még a világra, de már észreveszik, akikben kérdések gyülemlenek, ahelyett, hogy elfogadnának megváltoztathatatlannak vélt dolgokat. Mit és mennyit ismer a tizenhét éves Éva abból a városból, ahol három éve dolgozó nőként tartják számon? — Nem, nem tudom mennyien lakhatnak itt... talán tíz, nem... tizenötezren. Azt hiszem sok a negyven-, ötvenéves... Sosem halottam, hogy hívják a vezetőembereket. — Igen, színház az biztosan van. Nem, én nem voltam még soha. Kiállítás? Nem láttam még kiállítást A bejáró dolgozók önkéntelenül is összehasonlítják azt a két helyet, ahonnan, és ahová járnak dolgozni. Éva így hasonlít: — Arra nem tudok válaszolni, hogy mi nem tetszik a városban. Csak azt tudom mi tetszik. Például az nagyon jó, hogy Dunaújvárosban mindenütt járda van, nincs sár. Aztán az is jó, hogy a gyárban mindennap lehet zuhanyozni, meleg víz van. És, hogy nincs sötétség. — Itthon félek az utcán. — Mitől fél? — Nincs olyan világosság, és félek. Meg kevesen járnak az utcán és mikor hazajövök, egyedül megyek. Itt félek. — Ilyenkor mire gondol? — Várom, hogy jöjjön valaki és megmentsen. — Mitől? — Ettől az érzéstől. — És ha jön valaki, akkor jobb lesz? — Nem mindig. Mert ha látok valakit, akkor azt gondolom, jaj istenem, ki lehet, csak nehogy rossz ember legyen. — Gyakran van egyedül? — Nem, mert a gyerekek mindig velem vannak. És a gyerekek mindig éhesek, mindig kérnek valamit, mindig rájuk kell szólni valamiért, és a nagylány az egyetlen a nagycsaládban, aki türelemmel és csöndesen beszél velük. — Éva, kit tart rossz embernek? A kislánymennyiszer teremtett rendet a családban ez a sokat magára vállaló nagylány!) úgy húzogatja pulóvere ujját, takargatja térdeit, mintha nem is a ruhából kilátszót rejtegetné. — Azt, aki nem bánja mi történik a családjával, akinek bűnös a lelke, mert olyan dolgokat csinál. Lehajtja a fejét, megriad attól, hogy kimondta, és most oda az intelem, — a madár sem piszkít saját fészkébe. — De anyu nagyon jó. Ezért is kívánom a büntetést a rossz embernek. Először keményedik meg a hangja. — Most már nem szoktam imádkozni azért, hogy megjavuljon. Most már csak azt akarom, hogy meg legyen verve, úgy mint mi, vele. Hiszem, hogy ez bekövetkezik. Egyetlen egyszer sem nevezi nevén, nem ejti ki a szót. — apu, — csak így, rossz ember. — Milyen büntetésben hisz? — Amit az isten küld rá. Éva végülis felnőtt, dolgozó nő. Joga volna akár a törvényhez is fordulni. Kötelessége is lenne, a kistestvérei miatt. De nem teszi. — Magunk dolga. Más ember ne szóljon ebbe bele. Éva három éve munkásasszonyok között dolgozik. Nehezen formál válaszokat, mint az olyan ember, aki nem szokta meg, hogy önmagáról beszéljen. Népes családjában egyedül keres magának megnyugtató megoldást, kapaszkodót, valamiféle kiutat. Éva három éve munkásasszonyok közt dolgozik. Keménykezű, keményszavú, de a világ dolgait, a maguk gondjait okos érzékkel és szívvel megoldó asszonyok közt dolgozik a tizenhét éves kislány . Éva három éve munkásasszonyok közt csak dolgozik. A közéjük tartozás többet kell, hogy jelentsen a nyolc órai műszaknál. Évát kézen kellene fogni, hogy ne féljen a sötéttől, a rossz emberektől, meg kellene neki mutatni, hogyan kell nyitott szemmel járni a világban, Éváért el kellene menni. Hiszen ez a kislány kimondhatatlanul is erre vár. Sütő Enikő (Kiss Attila rajza) Két szem ko mozdul a föld és mint a kígyó körbezár. Görcsösen kapsz az ajtófélfa után. Mindent megteszel, hogy hátráltasd a folyamatot. Esőt jósoltak. A kínlódás üteme. (Diane di Prima) A szoba valahol a valószínűtlenségben úszott, csak egy utcai lámpa világított be halvány fénnyel. Úgy hatott az egész, mint a tengerfenék. A bútorok lassan sodródtak a félhomályban. A lány ott ült az ablak előtt. Hagyta, hogy a fény végiömöljön az arcán. Néha felcsillant a szeme amint kitekintett. Gyakran pillantott az órára, mintha ellenőrizni akarná az időt és önmagát. Várt valakit. Kitett az asztalra két csészét, két kanalat és két szem kockacukrot. Ez a kettes szám szinte rögeszméjévé vált. Két könyvet vett le a polcról, két pohárból ivott. Eleredt az eső. Kimért koppanással hullott az üvegre, akár a dobpergés. — Szeretem az esőt. A tiszta és fényes cseppeket. Olyan mint egy hűvös kéz simogatása. Megborzongat Az utcán arcok, emberek. Ezernyi arc. Agg-ráncok lebegnek, s koruk súlyát mint évgyűrűket a fák — lépéseikben őrzik. Szemüveges, üveges tekintetek. Utózöngéje a szemnek. Pillantása az üvegen rezeg tovább. Barna táskáját hanyagul lóbálja, s úgy tesz mintha fütyülne hivatalára, a világra, melynek parányi poros bürokráciáját cipeli napról napra tovább. Lépések koppannak a házban. Két láb ütemes dobbanása a lépcsőn. Egy visszafogott lélegzet. A város türelmetlen lüktetése. Az ajtó előtt tovább halad. A lány sóhajt és ismét önmagának mondja: — Már azt hittem te jössz. De mindig késel. Az ablak felé fordul, a szemközti házat bámulja. Táncolnak. Egészen jól látni. Most koccintanak. A poharak úgy csillognak a lámpafényben, mint az emberi szemek. Könnyes kis emberi szemek. Ott, igen, ott áll egy fiú. Az egyik ujján gyűrű. Lehet, hogy monogramos. Egy nagy monogram, ahogy ott ül és villog az ujján a gyűrű. Jó, hogy neked nincs gyűrű. Egyáltalán nincs monogramod. Tudod a kezdőbetűk nem jelentenek semmit. De most már jöhetnél. Elfordult, s lehunyta szemét. Az eső közben hol elhalkul, hol erősebben esik. Nem is vettem észre amikor jöttél. Talán túlságosan elgondolkoztam a monogramon. Miféle monogramon? Ne törődj vele, nincs jelentősége. Semmi sem fontos, csak az, hogy te újra itt vagy. Itt és velem. Ülj le, fogd meg a kezem és szorítsd! Igen, igen, így. Érezni akarom a csontok roppanását A szorításod jelenti számomra az ittléted. De beszélj, beszélj. Most hallgatni akarok, csak hallgatni. Évek óta csak önmagamat hallom. Hagyd, hogy arcodról leolvassam a napot. Itt, ebben a szobában hónapszámra nem történik semmi. Egy repedéssel több a falon, vagy egy könyv, ami magától széthullik az ember kezében, míg egyszer álmainkkal együtt szétesnek a könyvek. De azért jó, hogy mindig újakat fedezünk fel önmagunkban, lassan úgyis utolérjük az előtte levőt. — Látom menni készülsz. A mozdulataid vallanak. Menj, én visszatartani nem tudlak. Hogy is tudnálak, mikor önmagam fékezni is alig bírom. Most jut eszembe, hogy is lehetek ilyen feledékeny. Főztem kávét, várj, kitöltöm. Így készen is van. A cukor... Az eső lassan elállt s a lány észre sem vette. Felállt a fotelból, botja után nyúlt és az asztalhoz bicegett. Reszkető kézzel nyúlt a cukor felé, s lassan egyiket a másik után megette. Torma Judit 1972. június 4.