Fejér Megyei Hírlap, 1976. február (32. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-01 / 27. szám
Vasárnap, 1976. február 1. DH múlt és jelen A hibákat nemcsak kijavítani kell Ha valaki hajlamos csak a számok alapján ítélni, akkor az Ikarus székesfehérvári gyárának statisztikáját nézve könnyen kimondhatja: néhány év alatt megduplázták a munkáslétszámot — tehát szakmai hígulás történt. Ha ugyanez a valaki végignézi az új 200-as Ikarus-okat, a vevők listáját, az együttműködést ajánló világcégek névsorát, nyomban rájöhet, hogy téves volt az előző ítélet. A létszámnövekedéssel járó szakmai hígulást valahogy ellensúlyozták ebben a gyárban. Az autóbuszgyártás népgazdaságon belüli kiemelt szerepe és az a tény, hogy a termelés bővítése itt messze meghaladja az ipar fejlődésének átlagos ütemét, magában rejtette a veszélyt, hogy a fejlődés a minőség rovására megy. Ezt a veszélyt idejében felismerte a gyár és a vállalat vezetősége is. Elhatározták, hogy a minőség kérdését társadalmi útra terelik, hogy a szigorú hivatalos intézkedések mellett a minőségi munkát más módszerekkel is ösztönzik. Jó keretnek kínálkozott erre a DH-mozgalom. A meó a végszerelőériás, utolsó szerelési pontján, ahol kész autóbuszt kell vizsgáztatni, soha nem lehet elnéző. A busz csak egyféleképpen vehető át: ha jó. Ha tízezernyi alkatrésze, minden porcikája jó. Ezek a meósok lennének a megmondhatói, hogy hányszor és hány órát állt egyik vagy másik autóbusz azért, mert valamelyik munkahelyen hibás alkatrészt szereltek be, rosszul csináltak meg valamit. Tartott ez az állapot úgy hét hónapig. Aztán egy érdekes folyamat kezdett kibontakozni. A régebbi gyári szakemberek, akik az Ikarus 15— 20—25 évvel ezelőtti vagy még régebbi munkarendjét ismerték meg, amikor a minőségi munka elemi követelmény volt ebben a gyárban, kezdték magukkal ragadni a többieket. A régi szakemberek — akik mesterségük elismert és sokoldalú specialistái voltak — magvát alkották olyan csoportnak, amelyekben aztán ismét elemi követelménnyé kezdett válni a minőségi munka. A DH-mozgalomra élénk érdeklődéssel figyelt a munkások többsége. Dolgozni hibátlanul —így a célkitűzés. Dolgozz gondolkodva — fejlesztették tovább a gyáriak. Vagyis: figyelj a magad és a mások munkájára, ne engedj tovább egyetlen hibát se. A szalagon azt akarják a DH Ikarus gyári szervezői gyakorlattá tenni, hogy minden munkahelyen DH-felelős tekintse át a végzett munkát mielőtt a kocsit továbbítják a következő szerelési pontra. Ahol ez a módszer beválik, vagyis tartósan nem engednek hibát, ott egy idő után DH-pecséttel látják majd el a kocsi törzslapját. Eddig lényegében csak a mozgalom alapvető célkitűzéseit valósítják meg. Amiben az autóbuszgyáriak továbbléptek az, hogy nem elégednek meg a technológia maradéktalan végrehajtásával, a precíz munka megkövetelésével. Nemcsak az általuk beszerelt alkatrészre, hanem a technológiára is figyelnek közben. Legutóbb például tesztvizsgálatot tartottak, kérdőjeles rendszerrel felmérték a szereldében és az egyes számú gyáregységnél azokat a hibákat, amelyek a dolgozókat akadályozzák a minőségi munkában. Két felmérésen összesen 150 javaslatot kaptak, valamennyi javaslatot felülvizsgáltak a DH felelősei, választ adtak rájuk, majd később a megtett intézkedésekről, a megoldásról értesítették a brigádokat. Arról volt itt szó, hogy egy autóbusznál a különféle szerelési helyeken dolgozók a legkülönbözőbb hibákat jelentették. Vagyis figyelemmel kísérték a mások munkáját, azokét a munkatársakét is, akik nem az Ikarusban, hanem valamelyik kooperációs partner-üzemben dolgoznak. A gyárban — nem utolsósorban a DH-rendszer résztvevőinek javaslatai alapján rövidesen olyan alkatrészellátási rendet vezetnek be, amely lehetővé teszi, hogy a pontosan programozott napi 20—22 autóbuszhoz minden munkahelyen már reggel, kezdéskor megfelelő mennyiségű alkatrész legyen előkészítve. Ne történhessen meg olyasmi, hogy hiány miatt későbbi szerelési pontokon akadályozzák a munkát, hogy utánjárással szereljenek ebben a korszerű több száz millió forintért létesített üzemben. A meónak bizonyára könynyebb dolga lesz, jóval kevesebb kifogást kell majd naponta tennie mint eddig. A buszok minősége is tovább javul. De nemcsak erről van szó. A DH-munkamódszer bevezetésével, azzal, hogy a fiatal mozgalomhoz a régi tapasztalatokat is jól fel tudták használni, jelentősen előre léptek a szakmunkások és betanított munkások is. Az, hogy egy-egy gyártmány világszínvonalon készülhet, kerülhet le a szerelő sorról, nemcsak a gyár dicsérete. Mindazoké, akik úgy dolgoznak ebben a korszerű üzemben, hogy folyamatosan figyelik a maguk és a mások munkáját, fejlesztik maguk és munkatársaik szaktudását, akik tudják: a hibákat nemcsak kijavítani kell, hanem meg kell szüntetni azok kiváltó okait is. B. P. Elkészültek az iraki midibuszok utolsó példányai. A minőséget nemcsak a meó garantálja Fotó: Kabáczy Félúton A visszaverődő férfi a havon szokatlanul bántotta a szemét, amikor kilöpett a műhelyből a gyárudvarra. Sietős léptekkel ment a pénztár felé, a munkakönyv már a zsebében volt. Nem akart sokáig időzni, a fiúktól is gyorsan búcsúzott. Határozott kézszorítások, aztán koccintás mindenkivel. Az öt üveg bikavérből, amit reggel hozott, kettő még fölbontatlanul állt a földön, az olajos kannák mögött. Csak két pohár volt, az egyiket a kezében tartotta, félig borral, a másikat egymásnak adták a többiek. Sorra felhajtottak egy-egy pohárral. — Hát, isten veled János, ha meggondolod magad, ide mindig visszajöhetsz... — nyújtotta kezét a csoportvezető. — Alart még valamit mondani, aztán sóhajtott, és kifordult a szerszámraktárból. — Bár te tudod... Igen, ő tudta. Ide soha a büdös életbe nem jön viszsza, amíg az új művezető itt lesz, és hogy az pedig marad egy jó ideig, az biztos. Tizenkét évet lehúzott itt, megbecsülték, erre idejön ez a nyikhaj, és rászáll már az első nap, hogy nála nincsenek előjogok, csak a munka számít, és aki nem tudja elviselni az új irányítást, az jobb ha szedi a sátorfáját. Amikor ilyeneket mondott, mindig mereven ránézett, pont őrá, Bodó Jánosra, aki még soha senkivel nem tűzött össze a munkahelyén. Az utolsó hónapban már minden reggel idegesen jött be, és alig várta a műszak végét. A szakszervezeti gyűlésen azután megmondta, ha baja van a művezető elvtársnak vele, mondja meg a szemébe, ne alakoskodjon. — Ezt még megbánja! — mondta neki négyszemközt a gyűlés után a művezető, és másnap beosztotta három műszakba az állandó délelőtti helyett. A felmondáson csodálkoztak. Próbálták lebeszélni a munkaügyön, de ő nem tágított. Ledolgozta a felmondási időt, közben megkereste bátyját Csepelen. — Gyere apafej, ilyen kezű ember kell ide sok, mint te — biztatta őt Feri, és bementek együtt az igazgatóhoz. Öt perc alatt megegyeztek. Ötven fillérrel magasabb órabér, és szereztek fizetővendég szobát. Délelőtt tíz óra. Nem szokott ilyenkor kint az udvaron járni, ha tízóraizott, akkor is a műhelyben ült le valahová. Zsebében most ott a havi bére. A portán ott várja a két nehéz bőrönd. Negyed tizenkettőkor indul a busz Pestre. Eleinte gyorsan szedte a lábát, de hamar kimelegedett, vágta a kezét a teher. Egyre többször megállt, megcserélte kezében a csomagokat. A büfében jól esett a hideg fröccs. Távolinak tűnt a zsibongás, köddé sűrűsödött a cigarettafüst. Közben megérkezett a távolsági járat. Amikor a busz ajtaja éles kattanással becsukódott mögötte, akkor ocsúdott fel, s jött rá valamire. A város szélén, az első megállónál leszállt, többen értetlenül néztek rá. Leült egy kilométerkőre a két bőröndje között. Maga elé nézett, és, félhangosan kimondta amit gondolt: — Új művezetők mindig lesznek... Állni kell a sarat, nem elszaladni. Délután táviratozott a bátyjának GABNAI GÁBOR HÍRLAP Tíz felszólaló NEM TUDOM, mennyi időt fordított a vezetőség az éves munkát értékelő beszámoló taggyűlés előkészítésére. Azt sem tudom, hány órán keresztül törte fejét a párttitkár, hogy az összegezés hű tükörképe legyen a Volán 14-es Vállalat legnagyobb alapszervezete tevékenységének. Jóllehet szívesebben tett volna inkább néhány fordulót autóbuszával, mert igaz ami igaz, jobban kezére áll a volán Rácz Györgynek, mint a toll. Több mint két évtizede autóbuszvezető. Az alapszervezet titkári posztjára egy évvel ezelőtt választották. Az eredmények viszont jelzik: jól dolgoznak. Ha megfogyatkozott létszámmal is, de rendszeresen megtartják vezetőségi üléseiket és taggyűléseiket, van pártoktatás, tanácskoznak a pártcsoportok. És hogy mindez mennyi időegyeztetésbe kerül, csak azok tudják, akik tevékeny részesei a személyforgalomnak. Csupa ismerős arc. Autóbuszvezetők, kalauzok, közúti ellenőrök. Valamenynyien olyanok, akikkel naponta találkozik az utazóközönség. Tudják-e róluk, hogy kommunisták? Nem, ezt nem hiszem. Viszont annyi biztos, hogy az ő mindennapi közszolgálatukra nincs panasz. Fegyelmezettek a munkában, magatartásban. Tudom, nagyon sok pártonkívüli társuk hasonlóan cselekszik, de ez esetben róluk, a személyfuvarozási üzem kommunistáiról van szó. Azokról az emberekről, akik az átlagosnál jóval többet vállalnak magukra, hogy a naponta utazóknak kevesebb kifogásolni valójuk legyen. Sérti fülüket a sokszor jogos, sokszor jogtalan rosszindulatú csipkelődés, az ilyen vagy amolyan megjegyzés. Ezeket ők, a szolgálatban mindig résztvevők, a menetidőt betartók kénytelenek elviselni. És hogy mennyi apróság bosszantja még az epés megjegyzések mellett őket? Mennyire mostoha munkakörülmények között dolgoznak.? — Itt van például a 191 órás munkahónap. Bevezették. Most sérelmezzük. Miért volt erre szükség? Miért nem dolgozhatunk még többet. Ezelőtt meg éppen azt tettük szóvá, hogy sok a napi húszórás vagy még annál is hosszabb szolgálat. Elsősorban a mi érdekünkben, egészségünk óvására, a biztonságos balesetmentes közlekedés érdekében vezették be. Azért, mert mi kommunisták is követeltük. Most meg mintha mégsem értenénk a lényegét — mondta többek között Végh Mihály gépkocsivezető. Ő már ötödik volt a felszólalók sorában. Előtte is gépkocsivezetők mondtak véleményt. Igaz, elismerték az alapszervezet vezetőségének jó törekvéseit, de kevesellték a 191 órás munkahónap bevezetése előtti felvilágosító magyarázást. Az első napokban számos szervezési hiány adódott. Műszak lejártakor nem volt szolgálati gépkocsi, ami hazavitte volna az embereket. Késett a váltótárs. A munkásszállás nem felel meg rendeltetésének. A 23 év óta gépkocsivezető, a szomszédos községből bejáró Boór Lajos is imigyen fakadt ki. ..amíg ennyire nem féltették az egészségemet, egészségesebb voltam.” Hirtelen haragjában mondta ezt, mivel— gondolom — ő sem ellensége saját magának. Életritmusban minden bizonnyal át kell állni a napi kevesebb munkaórához. Ez ma még szokatlan. Más esetben azt tudakolták: miért nem érezhető kellőképpen a műszak alapszervezetével közösen tartott taggyűlés hatása. Mint a gépkocsivezető, Jenei Károly is említette: a közös tanácskozás óta is hosszú ideig kell várni a mosóban, nehézkes, akadozó a szerviz. Sokszor az öreg sofőr beáll az aknába és mutatja a fiatal szakmunkásnak, hogy hol van a zsírzógomb. A két alapszervezet kommunistái éppen a gördülékenyebb munkavégzésért együttműködve, még többet tehetnek. Rothauszki György példának említette a mindig nála levő üveg vizet. Ezt otthonról hozza. És minden fordulónál letörli szivaccsal az ablakot meg az irányjelzőket is. A buszfordulókban váróterem nincs, vízcsap sincs. Szóvá tették: miért nem épülnek előbb a korszerű várók, miért nem néz körül jobban a szakszervezeti bizottság? De Cseh István, az alapszervezet tagja, a vszb titkára nem hagyta magát. Elmondta, hányszor jár késő este is az autóbusz-pályaudvaron. Meg aztán: ő is a gépkocsivezetők közül került e posztra, s a gépkocsivezetők között ma is vannak szakszervezeti tisztségviselők, akik lelkiismeretesen dolgoznak. A titkár mindenütt nem lehet jelen. Kérdezhetné bárki: miért foglalkoztak ilyen kérdésekkel? Azért, mert mindennapi szolgálatukat befolyásoló tényezők ezek is. És az évi munkát értékelő taggyűlés a kommunisták legfontosabb helyi fóruma, ahol az előrelépést segítő szándékkal jog és kötelesség a véleménynyilvánítás. Azt nem is lehet, hogy most csak pártmunkáról beszélek és egészen mást mondok, mint amihez a mindennapi cselekvésem kapcsolódik. Persze kijutottaz elismerésből is a vezetőségnek. Igaz, nem vitték túlzásba a szépmondást, de őszintén, szívből jövő egyszerűséggel minősítették a közös tetteket és akaratot. „Örültünk, hogy közülünk való az alapszervezet titkára és a vezetőség is. Érezzük ezt. Ha még az információadás is javulna, akkor előbbre lennénk. Tőlünk, kommunistáktól gyakran érdeklődnek országos és megyepolitikáról, vállalati ügyekről, a válaszhoz felkészültség kell!” Dél elmúltával néhányan zavartan nézték órájukat. Sietniük kellett. Várta őket a forda, a szolgálat. RÁCZ GYÖRGY elégedett volt? Igen, az. Hiszen a tíz felszólaló mindegyike a tagadhatatlan előrelépést is elismerte. Az útravaló, a biztatás mindannyiuknak szólt. N. E.