Fejér Megyei Hírlap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-01 / 206. szám

­ Németh Károly szíriai vendégeket fogadott Németh Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt Po­litikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára csütörtökön fogadta Moha­med Dzsabir Radzsbudzst, az Arab Újjászületés Szocialista Pártja (BAATH) Regionális Vezetőségének főtitkárhelyet­tesét és Nabih Hassant, a Re­gionális Vezetőség tagját, akik az MSZMP meghívásá­ra hazánkban töltik szabad­ságukat. A szíriai vendégekkel foly­tatott baráti, szívélyes lég­körű megbeszélésen részt vett Berecz János, a KB külügyi osztályának vezetője. Jelen volt Saddik Saddikni, a Szí­riai Arab Köztársaság bu­dapesti nagykövete. Üzenet Moszkvából Miközben a nyugati sajtó különös figyelemmel latol­gatja a Washington égisze alatt egy hét múlva Camp David­ben sorra kerülő ame­rikai—izraeli—egyiptomi csúcstalálkozó esélyeit, a Kairó különutas politikáját elutasító erők sem tétlenked­nek. Ebből a szempontból nagy fontossággal bír az egyik arab frontország. Szíria külügyminiszterének, Abdul Halim Khaddamnak Moszk­vában tett látogatása és szov­jet kollégájával, Andrej Gromikóval folytatott megbe­szélése. ..Szilárd meggyőződésünk, hogy az egyiptomi—izraeli különutas tárgyalások nem hozzák meg a Közel-Kelet békéjét’­ — hangsúlyozta Gromiko azon az ebéden, amelyet szíriai vendége tisz­teletére adott. Külön súlyt ad ennek a közös állásfoglalás­nak, hogy akkor hangzott el, amikor kétségbeesett kísérlet történik a Szadat egyiptomi elnök által kezdeményezett és békemissziónak reklámo­zott, de valójában arabelle­nes, kapituláns politika megmentésére. A szovjet és a szíriai fél egyetértett abban, hogy az izraeli—egyiptomi különalkut szorgalmazó tö­rekvések csak az agresszor­­nak és imperialista támoga­tóinak kedveznek, mert egy­re távolabbra sodorják a közel-keleti válság átfogó rendezésének a lehetőségét. A moszkvai tárgyalópart­nerek felhívták a figyelmet arra is, hogy a különutas tárgyalásokat patronáló ál­lam, vagyis az Egyesült Ál­lamok, egészen más cél érde­kében fáradozik az ügyben. Nevezetesen azért, mert így akarja kiszélesíteni pozícióit a Közel-Keleten, belértve katonaiakat is. Ez utóbbit tá­masztja alá a Washington Post című lap friss értesülése, miszerint Carter elnök fon­tolgatja, ne ajánlja-e fel ame­rikai légitámaszpont létesíté­sét a Sinai-félszigeten, vala­mint amerikai csapatok állo­­másoztatását a Jordán folyó nyugati partján. Mindezt ál­lítólag azért, hogy az USA katonai jelenlétével a „leen­dő békeszerződést szavatol­ja”. Veszélyekkel terhesnek ígérkezik azonban ez a Pax Americana jellegű béke, mert a Szovjetunió határai közelében az amerikai kato­nai jelenlét kiterjesztése au­tomatikusan növelné a kon­frontáció esélyeit. Épp ezért a Szovjetunió és Szíria — következetességről tanúságot téve — ismét leszögezte a válság átfogó rendezésére vo­natkozó álláspontját,­­amely szerint a megoldás alapja az izraeli csapatok kivonása a megszállt arab területekről, a Palesztinai arab nép törvé­nyes jogai elismerése, vala­mint a térség valamennyi ál­lama számára a béke és biz­tonság szavatolása. Az út eh­hez pedig a genfi békekonfe­rencián át vezet — üzentek Moszkvából az arab világnak, de nem utolsósorban a Camp David­ ben sorra kerülő hár­mas csúcstalálkozó részve-­­vőinek. Mongol nyilatkozat Japán segíti Kína nagyhatalmi törekvéseit A Moncame mongol hír­­ügynökség jelentése szerint Sz. Dambádarzsa külügymi­niszter-helyettes magához kérette Akijama Terudzsit, Japán mongóliai nagykövetét és nyilatkozatot tett előtte a nemrég megkötött japán— kínai „béke- és barátsági szerződéssel” kapcsolatban. A nyilatkozat hangsúlyoz­za, hogy az államoknak szu­verén joga nemzetközi szer­ződéseket kötni, az egyes or­szágok azonban más államok különböző akcióit annak alapján ítélik meg, hogy azok mennyiben érintik nem­zeti érdekeiket és hogyan be­folyásolják a­­ nemzetközi helyzetet. A japán—kínai szerződés értékelésénél mindenekelőtt azt a cáfolhatatlan , tényt kell figyelembe venni, hogy a kínai vezetők mind aktívab­ban nagyhatalmi, egyedura­lomra törő politikát folytat­nak, terjeszkedésre irányuló akciókkal kísérleteznek. Az, hogy Japán megkötöt­te a „béke- és barátsági szer­ződést”, amelynek hegemó­niaellenes tételét kínai rész­ről nyíltan a szerződés lé­nyegének mondják és fennen hirdetik e tétel szovjetelle­nes célzatosságát, a Mongol Népköztársaság véleménye szerint, azt mutatja, hogy Ja­pán gyakorlatilag szemet huny a kínai vezetőknek Mongóliával és más béke­szerető országokkal szembeni nagyhatalmi soviniszta cse­lekményei felett. A mongol nyilatkozat em­lékeztet arra, hogy mindazok az országok, amelyekben kí­nai bevándorlók élnek, saját maguk számára is valós ve­szélyt látnak a kínai veze­tőknek a Vietnami Szocialista Köztársaság szuverenitását és függetlenségét fenyegető cse­lekményeiben. A japán—kínai szerződés második cikkelyével Peking leplezni igyekszik azt a stra­tégiai célját, hogy az egész világon vezető szerepre tö­­­rekszik. Japán ezeknek a tö­rekvéseknek enged, amikor tudatosan szemet huny a kí­nai politika agresszív jelle­ge felett. Az,­­hogy Japán a kínai nagyhatalmi törekvések ré­szesévé vált, olyan légkört hozott létre, amely kedvez a japán militarizmus erőinek. Tevékenységük megélénkülé­séről nap mint nap új híreket közölnek japán és külföldi források. Nem lehetünk biz­tosak abban — mutat rá a­­ nyilatkozat —, hogy miután Japán most engedményt tett Kínának, belső és külső nyo­másra, nem tesz-e többet is. Leszerelési értekezlet Genben Genfben befejeződött a 30 ország­ képviselői részvételé­vel folyó leszerelési értekez­let nyolchetes nyári üléssza­ka. A tanácskozást januárig elnapolták. Az értekezlet kezdete, 1962. március 14-e óta a résztve­vők összesen 805 ülést tar­tottak. Kezdetben 17 állam képviseltette magát, majd ez a szám 23-ra, később pe­dig 30-ra emelkedett. Az ENSZ-közgyűlésének ta­vasszal megtartott rendkívüli leszerelési ülésszakán a résztvevők határozatot fo­gadtak el, hogy a genfi érte­kezleten részt vevő államok számát 40-re emelik. Francia­­ország jelezte, hogy részt vesz a kibővített fórumon, Kína azonban még nem je­lezte csatlakozási szándékát. A genfi értekezlet az el­múlt 16 év során közreműkö­dött az atomsorompó szerző­dés, a világűrben és a tenger­fenéken folytatott atomkísér­letek betiltásáról szóló egyez­mény, az 1963. évi részleges atomcsendegyezmény kidol­gozásában. Genfben született határozat a Moszkva és Was­hington közötti „forró drót” létesítéséről is. HÍRLAP Végső búcsú Eltemették Kenyattát Nairobiban csütörtökön kísérték utolsó útjára Kenya volt el­nökét, Jomo Iienyattát Gazdasági bojkott Kétélű fegyver A terv, hogy az amerikai kormány Franciaországot, Nagy-Britanniát, az NSZK-t és Japánt is bevonja a Szovjetunió ellen hozott újabb diszkriminációs intéz­kedések végrehajtásába, szemlátomást nem úgy való­sul meg, ahogy azt Washing­tonban elképzelték. A francia külügyminisztérium hivatalos képviselője útján máris kö­zölte: „Franciaország egyál­talán nem rendeli alá politi­kai megfontolásoknak a pol­gári célokat szolgáló techni­ka átadását.” Hasonló reagá­lásról érkezett hír a nyugat­német fővárosból is. Bruno Friedrich, a Szociáldemokra­ta Párt parlamenti csoportjá­nak alelnöke a kérdést kom­mentálva kijelentette: „Ha a nyugatnémet kormány enge­dett volna az amerikai köve­telésnek, úgy azt a hosszú távú gazdasági megállapodást sértette volna meg, amelyet Leonyid Brezsnyevnek bonni látogatásakor aláírtak.” Az amerikai kormányzat diszkriminációs intézkedései, amelyekhez most csatlako­zásra szólította fel politikai szövetségeseit, az elmúlt másfél hónap során, röviddel azután születtek, hogy maga Carter kijelentette: az Egye­sült Államok nem kívánja külpolitikai fegyverként felhasználni a kereskedelmet. Aztán első lépésként hatály­talanított egy szerződést, amelynek értelmében az USA több mint hatmillió dollár értékben számítógépeket szállított­­volna a TASZSZ szovjet hírügynökség számá­ra. Ugyanaznap a kormány külön engedélyhez kötötte az amerikai olaj- és földgázku­tató berendezések eladását a Szovjetuniónak. Később meg­akadályozták két magas ran­gú amerikai küldöttségnek moszkvai látogatását, majd Washingtonban azt is közöl­ték, hogy a minimumra csök­kentik a hivatalos kapcsola­tokat a Szovjetunióval. Az enyhülés történetében példátlan események ezek — hangsúlyozzák a megfigyelők Carter lépéseit kommentálva. Veszélyesek, mert felelőtle­nül a nemzetközi enyhülés ügyét teszik kockára. S ami szinte abszurdum — állapít­ják meg sokan­­—, mindez azért történt, mert az ameri­kai elnök saját személye el­leni támadásnak tekinti, hogy a Szovjetunióban államelle­nes tevékenységért elítéltek néhány szovjet állampolgárt. Az viszont egy csöppet sem zavarja, hogy nincs olyan nemzetközi jogi okmány, amely az Egyesült Államok — vagy más bármely ország — kormányát tenné meg döntőbírává más népek és államok belső jogainak meg­ítélésében. De egyszerűen csak a gaz­dasági tapasztalatokat mérle­gelve is érthetetlenek Carter lépései. A szovjet megrende­lők a maguk részéről közöl­ték: megvan a lehetőségük arra, hogy másutt szerezzék be a szükséges berendezése­ket, vagy ha ez nem megy, önerőből előállítsák azokat. (A TASZSZ egyébként az 1980-as moszkvai olimpia eredményeinek tárolására, il­letve továbbítására rendelte a komputereket.) Távolról sem volt ilyen higgadt a reagálás az ameri­kai üzleti körökben. A keres­kedelmi minisztérium képvi­selője habozás nélkül kije­lentette: „Kreps miniszter­asszony kénytelen engedel­meskedni elnökének, de nem tartja szerencsésnek a dön­tést”. Az olaj- és földgázku­tató rendezéseket gyártó Dresser Industries véleménye szerint Carter „újabb torlaszt emelt a Szovjetunióba expor­tálni igyekvő amerikai válla­latok útjába és az üzletek egy részét a külföldi — főleg a nyugatnémet és japán — konkurrencia orozza majd el.” Egyet nem értésének adott hangot az a 24 ameri­kai nagyvállalat is, amelyek képviseleti irodát nyitottak Moszkvában, s amelyek kö­zül nem egy éppen a közel­múltban kötött újabb jelen­tős együttműködési megálla­podásokat a szovjet partne­rekkel. Valamennyien azért aggodalmaskodnak, mert tisztában vannak azzal, hogy milyen nagy lehetőség a je­lenlegi, bizonytalan világgaz­dasági helyzetben az, hogy kapcsolatokat tarthatnak fenn egy stabil, válságjelen­ségektől mentes piaccal. Erről tanúskodott Armand Hammernek, az Occidental Petroleum konszern elnöké­nek minapi moszkvai látoga­tása is. Cége a szovjet válla­latokkal húsz évre szóló együttműködési programot írt alá 1973-ban, amely az­után az „évszázad üzlete­ként” vonult be a kelet-nyu­gati kereskedelem történeté­be. Hammer ezúttal már egy másik nagyszabású tervről, a jakuti földgázmezők kiakná­zásában való szovjet—ameri­kai—japán kooperáció kérdé­seiről is tárgyalt Moszkvá­ban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok gazdasági kapcsolatainak fejlesztésében úttörő szerepet játszó üzlet­embert fogadta Leonyid Brezsnyev is, aki ismételten leszögezte, a Szovjetunió ha­tározottan visszautasítja az amerikai kormány minden olyan kísérletét, hogy a ke­reskedelmet politikai nyo­másra használja fel. Az ilyen kísérletek semmilyen hasz­not sem hoznak kezdeménye­zőiknek, legfeljebb a szovjet —amerikai kapcsolatokat terhelik. Ma már tények egész sora bizonyítja ennek a megálla­pításnak az igazságát. Egyes becslések szerint 1974 óta egy-másfél milliárd dolláros bevételkiesés érte az ameri­kai vállalatokat amiatt, hogy Washington négy éve szintén politikai feltételek telj­esí­té­séhez kötötte a gazdasági kapcsolatokat. Ami pedig Carter jelenlegi döntéssoro­zata várható kihatásait illeti, az üzletemberek napjainkban éppen a számítástechnika, az olaj- és földgázkitermelés te­rén számoltak a legkomo­lyabb értékesítési lehetősé­gekkel. Az amerikai kereske­delmi minisztérium közlése szerint a Szovjetunió az idén 4—500 millió dollárért akart olaj- és földgázkutató beren­dezéseket vásárolni az USA- tól. Persze, illúzió lenne azt hinni, hogy a felszólított tö­kés országok — Franciaor­szág és az NSZK nyíltan, a többiek pedig diplomatiku­san — politikai okokból zár­kóztak volna el az amerikai követelés teljesítésétől. Mind a négy államot gazdasági megfontolások vezérlik: vég­re alkalmuk nyílhat a nagy vetélytárs lekörözésére vagy kiszorítására a szovjet pia­con. Másrészt — és ez a nyo­mósabb érv: valamennyien komoly együttműködési programokról kötöttek meg­állapodást, illetve újabbak­ról folytatnak tárgyalásokat a Szovjetunióval. Számukra semmiképpen sem éri meg tehát, hogy az amerikai elnök nyomdokaiba lépjenek a részleges gazdasági bojkott­ban. Ilyen körülmények kö­zött — úgy tűnik — a Carter­­adminisztráció végső­ soron saját magát manőverezi egy­re nehezebb helyzetbe. Kocsi Margit Péntek, 1978. szeptember 1." Intő figyelmeztetés Ingerült, szinte felháboro­dott hangon csattan fel mel­lettem valaki az autóbuszon: „Már megint háborús film­” Indulatából érezni: nem akar többet hallani a 33 évvel ez­előtt befejeződött világégés­ről. Pedig az ő számára alig­ha lehet más a háború, mint olvasmányélmény, néhány film. Másik kortársam har­mincéves és boldog apa. Négyéves kisfia élethű, fa­hangon kereplő játék-gép­­pisztollyal rémiszti a ház la­kóit. A statisztikák szerint ma már mi, háború után szüle­tettek vagyunk többségben a világon. Vannak országok, ahol az átlagéletkor­a har­minc alatt van. A harminc­­három évvel ezelőtt befejező­dött, harminckilenc éve kez­dődött háború számunkra, számukra egyértelműen tör­ténelem. Vagy talán még­sem? A háború utáni évek­ben születettek is csontjuk­ban hordják a pusztító évek iszonyatát. Szülők, nagyszü­lők elbeszélései, a deportálá­sok, hadifogság, front és az ostrom emlékei sokunk első emlékezetes meséi. De talán már valóban nem kellene annyit emlékezni, ta­lán ideje már, hogy a háború valóban végleg történelemmé váljon? Aligha. Hiszen tény: az elmúlt harminchárom év­ben sem volt egyetlen olyan nap, amikor Földünkön ne ropogtak volna a fegyverek, valahol mindig háborúztak, valamelyik kontinensen min­dig gyilkolt az erőszak, igaz világháború, általános, min­dent elpusztító fegyveres küzdelem nem robbant ki, s Európa, szintén „háború­mentes” maradt. A veszély azonban nem múlt el. A Föld lakói számára soh­­a nem volt ennyire vilá­gos mint ma a világháború kirobbanásának veszedelme. Az atomkorszak fegyverei elől nem lehet elbújni, nin­­csene­ i­ többé olyan ,,félreeső helyek”, amelyeket elkerül a pusztítás. A hirosimai és na­­gaszaki atombombák mai utódai sokezerszeres pusztí­tásra képesek, a nagy ható­sugarú rakéták, bombázóre­pülőgépek rövid pillanatok alatt a Föld legtávolabbi sarkaiba is eljuttatták a ha­lált. Az elmúlt évtizedben született meg az angol sió: overkill. Ez azt jelenti, többszörösen képes az embe­riség egyik fele elpusztítani a másikat. A hatalmas mennyiségű atomfegyver, a rakéták egyre korszerűbb változatai önma­gukban hordják a háború ki­robbanásának lehetőségét. Ez a veszély tudatosodott az emberiségben. Az elmúlt év­tizedekben a Szovjetunió és a szocialista országok egymás után tették meg békejavasla­­tukat, leszerelési indítványai­kat. Az, hogy ezek­­ nem le­hettek eredményesek, nem rajtuk múlott. Az viszont igen, hogy erejükkel meg­akadályozták a háború legag­­resszívebb híveit a végzetes gomb megnyomásában, több mint egy évtizede már, hogy a nyugati világ józanabb po­litikusai számára is világos­sá vált: a békés egymás mel­lett élésnek nincs alternatí­vája. A Szovjetunió aktív békepolitikája, s ez a felis­merés vezetett el ahhoz a folyamathoz, amelyet enyhü­lésnek nevezünk. Ma ez a folyamat került veszélybe. Jól látható: van­­na­k olyan, igen jelentős erők az Egyesült Államokban, amelyek nem az államok és állampolgárok közötti sokol­dalú, kölcsönösen előnyös kapcsolatok fejlesztését kí­vánják, hanem egy új „hideg vagy ,.langyos” háborút akar­nak. Erre mutat a fegyverke­zési verseny fokozása a Nyu­gat országaiban, a szocialista országok elleni sajtókampány az „emberi jogok védelmé­nek” ürügyén, s az a viszony, amely ezeket a köröket a ,,NATO 16. tagállamához”, Kínához fűzik. Ma ugyanis egyedül Peking vezetői azok, akik nyíltan az új háborút hirdetik, s a kínai társadalom militarizálása, a szomszé­dokkal szembeni hegemo­­nisztikus politikájuk valóban iszonyú következményekhez vezethet. Szomszédom, aki kattogó géppisztolyt ad csemetéje ke­zébe, aligha akar belőle ka­tonát nevelni — de biztos, hogy nem neveli a békére sem. S az ingerült utastárs, aki lezárja a tévét, ha ott háborús filmet mutatnak, el­zárja magát a történelem mának szóló tanítása elől is. 1939. szeptember 1. a leg­pusztítóbb világháború első napja volt. Azoknak, akik még fülükben hallják a szi­rénák sikoltását — mindmáig a rombolás, a halál nap­ja. Azoknak, akik számára „csu­pán” történelem, legyen intő figyelmeztetés. Palotai Gábor

Next