Fejér Megyei Hírlap, 1983. szeptember (39. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-01 / 206. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1993. SZEPTEMBER 1. CSÜTÖRTÖK Évek óta a legjobbak között Együtt a sínpárok mentén A brigád tagjai két válla­lathoz tartoznak, lényegében csak a munkájuk köti össze őket. De ez a csak, szinte mindent jelent, így mondja a két brigádvezető: Csáder Dezső, a Volán 14-es számú Vállalatának darabáru és vasútfuvarozási üzemvezető­je és Réti Lajos, a MÁV Székesfehérvári Körzeti Üzemfőnökségének kereske­delmi üzemfőnök-helyettese. A fehérvári komplexbri­gád birodalma a vasúti te­herpályaudvar három sínpár­ja. Feladatuk az érkező va­gonok kezelése, a rakodás és az áruk továbbítása.­­ A MÁV és a Volán kapcsolata már két évtizedes múltra tekint vissza — mond­ja Schieder László, a Volán teherfuvarozási főüzem­ veze­­tője. — A MÁV—Volán komplex brigádok lényegé­ben a két közlekedési alága­­zat találkozási pontjában dol­goznak. Szorosan kapcsolód­nak a vasútállomásokhoz, s természetesen egymáshoz, his­zen közös a feladat. — Körülbelül hat éve va­lamiféle változás kezdődött a komplexbrigád munkájában — veszi át a szót Csáder Dezső. — Sikerült az ütem­váltás, és ez aztán az ered­ményekben is megmutatko­zott. Azóta szinte nincs olyan év, hogy a meghirdetett rako­dási versenyben ne a leg­jobbak között végezzünk. És ez a legjobbak között kifeje­zés többnyire az első vagy a második helyet jelenti. Az 55—60 tagú székesfe­hérvári komplexbrigád pél­dául múlt évi eredményei alapján, saját kategóriájában (a csoportokat az állomás forgalmának nagysága sze­rint határozzák meg) az első helyet szerezte meg. Annál is értékesebb ez az eredmény, hiszen éppen a múlt esztendő volt az, amikor a forgalom­nak megfelelően a legmaga­sabb kategóriába sorolták őket. Borhy József szolgálatveze­tő és Kovács Zoltán térmes­ter némi büszkeséggel a hangjukban mondják, hogy olyan nagy budapesti teher­pályaudvarok komplex bri­gádjait is megelőzték, mint az angyalföldi és a duna­­parti. S hogy mi a titkuk? Arra az itt dolgozók lelkiismere­tessége, szakmaszeretete adja meg a legjobb választ. Mind­annyian — rakodómunkások, gépkocsivezetők, gépkezelők és munkairányítók — szívvel­­lélekkel teszik a dolgukat. És ahogy mondják, ez a leg­fontosabb. Hiszen ezt a munkát nem lehet félerővel, immel-ámmal végezni. A vasút, az árufogadás és a ra­kodás teljes embert kíván. Kell-e annál szebb példája a lelkiismeretességnek, hogy­­a brigád egyik legidősebb tagja, aki takarítóként dol­gozik a teherpályaudvaron, szabadsága ideje alatt is be­jött söprögetni a vagonok között. Főnökeinek csak any­­nyit mondott, amikor haj­nalban fölébredt, az volt az első gondolata, hogy neki ma mindenképpen rendet kell tennie a rakodótéren. Az ötvenhét éves Horváth Ferenc „lepipálja” a fiatalok többségét. Rakodik, emeli a nehéz súlyokat, mintha még ma is húszéves volna, ő már akkor is a teherpályaudvaron dolgozott, amikor még az árut szekerekkel fuvarozták a megrendelőknek. Az ő és társai kitartása lehet a példa sok fiatal számára. Kelemen Ferenc, aki tizen­három éve rakodómunkás, még az úgynevezett „szív­lapátos” időkre is emlékszik. Bizony sokszor úgy föltörte a tenyerüket a lapátnyél, hogy azt hitték, másnap már nem is tudják kézbe fogni. De újra és újra megmarkolták, és ha fájt is, annál jobban szorították. Mert a vagono­kat ki kellett rakni. És ez jellemzi ma is az ő korosz­tályát: a napi munkát, ha törik, ha szakad, el kell vé­gezni. Csak akkor tudnak nyugodtan aludni. — A gépek sokat segítenek nekünk — mondja Kelemen Ferenc. — Ma már el sem tudnánk képzelni a minden­napjainkat villástargoncák és autódaruk nélkül. De azért még a kezünkre is szükség van. Szíjj Jánosné, az üzemfő­nökség kereskedelmi hivatal­noka is tagja a komplexbri­gádnak. A vasút részéről ő a brigádvezető-helyettes.­­ Amit most az egyik leg­fontosabbnak tartunk, az az úgynevezett nagykonténeres szállítás (20 tonnás konténe­rek) bevezetése. A Volán ad­ja a szállítóeszközöket, a MÁV pedig a konténereket és a rakodáshoz szükséges nagy teljesítményű darut. Ahogy a brigád tagjai mondják, a munkakapcsola­tok mellett baráti szálak is egymáshoz kötik őket. Egy­­egy közös kirándulás vagy szórakozás sem hiányozhat az éves programból. De ami meghatározó, az a munka. Hiszen csak az elvégzett munka lehet az értékmérő. Beszélgetőtársaim tonnákat és darabszámokat említenek. A múlt évben 12 475 vagont kezeltek, több mint 400 ezer tonna tömeget mozgattak meg. És ami az országos át­lag fölé emeli őket, az a rendkívüli alacsony késési százalék. Az összes vagonnak csak az 1,05 százalékát kezel­ték késve. Az idei évben a minőségi mutatókat is sike­rült tovább javítaniuk. Egye­lőre kevesebb vasúti kocsi­val volt dolguk, mint a ta­valyi év azonos időszakában, de ez azt jelenti, hogy ennyi árut, s nem többet adtak föl a különböző vállalatok. A komplex brigád vezetői búcsúzóul ismét az egymásra­utaltságra térnek vissza. A kifejezést jó értelemben em­lítik, hiszen az egymásra­utaltság kényszer is lehet. Itt másról van szó. Együtt kell dolgozniuk jóban és rossz­ban a sínpárok mentén. Hi­szen ebben a munkában nincs megállás, az óra éjjel-nappal, sőt ünnepnapokon is egyfor­mán ketyeg. A vagonokat ki kell rakni! Ez az alapképlet. És a munka közös nyelv a MÁV és a Volán dolgozóinak is. V. Varga József A brigád tagjai a teherpályaudvaron gáztűzhelyeket rakod­nak. A szállítmányt a FERROVILL-hez juttatják el Szeretem az olvasói le­veleket. Akkor is, ha íróik­nak nincs igazuk. Akkor is, ha nekem nincs igazam. Végtére is az újságírónak sem lehet mindenben iga­za, méginkább képtelenség, hogy mindenkivel szemben igaza legyen. Legutóbb egy glosszában a szőnyegpadló- és tapéta­választás lehetőségének szé­kesfehérvári gyakorlatáról írtam, s ahhoz képest, hogy mindössze húszsornyi volt az anyag, három levelező­lapot, egy levelet és egy telefonhívást kaptam. Há­rom-kettő az olvasók javá­ra. Hárman ugyanis azt ír­ták, hogy ők nem választ­hattak, mert már kész laká­sokra kaptak kiutalást, ket­ten azt nyugtázták, hogy ők választhattak, de mindjárt javasolták is, hogy ezt az általuk is jónak tartott gyakorlatot ki kellene egé­szíteni a csempe és a fürdő­szoba-berendezés szín- és minőség szerinti választásá­nak lehetőségével is. Egy kollégám pedig — statisztikán kívül — azt ja­vasolta, hogy tegyék lehető­vé a szomszédok kiválasz­tását is, ami végeredmény­ben ugyancsak jogos kí­vánság. Mint ahogyan az is telje­sen érthető, hogy egyik le­vélíró kifogásolja, hogy zsú­foltak a székesfehérvári lakótelepek, hogy éjszaka is dolgoznak az építők, így zavarják a lakók nyugal­mát. De nem tudok vitat­kozni azzal az olvasóval sem, aki tizennégy éve la­kott albérletéből azon há­­borog, hogy miért nem dol­goznak az építők, pontosab­ban a lakásépítők éjjel­nappal, hiszen ott vannak azok a méregdrága építő­ipari gépek, ott a terület is, meg talán kavics is akad még a Dunában — utalva a vasbeton építményekre —, no meg valamikor azoknak is kellene végre lakás, akik a lakásra félrerakható pén­züket „albérleti díjakra fe­csérelték el”. Ismétlem, szeretem az ol­vasói leveleket, hiszen ezek a visszajelzések erősítik meg az újságírót abban a hitében, hogy nem írt hiá­ba. S ha most visszagondo­lok az elmúlt évtizedek alatt „termelt” cikkeimre, glosszáimra, nyugodt szív­vel tekinthetek ki hetedik emeleti lakásom ablakából — a játszótérre. A játszó­térre, amelynek létrehozása érdekében két glosszát is írtam, ami éppen ezért nem sikeredett túl nagyra. S miután kigyönyörködtem magam e kisméretű játszó­térben, veszem a legújabb olvasói levelet, amelyben Panni néni — csak ennyi az aláírás — azt kéri, követeli, hogy az idős és beteg em­berek érdekében tiltsák meg a hangoskodást a ját­szótereken. Közel a nyugdíjhoz, eléggé megkopott egész­séggel nem nehéz ebben a levélben sem felfedezni a jogos panaszt. Mert a Panni nénik bizony többet és gyakrabban szeretnének csendben pihenni, mint odalenn a srácok. Mint az a kis tejfölöshajú is, aki délután fél hat és kora este között körülbelül ötvenszer ordít fel a játszótérről a kilencedik emeletre, hogy: — Anyuúúú! Ennyit és sohase többet. S minek tagadjam, ha egy nap a jelzett időinterval­lumban nem hangzik fel az „Anyúúúú!”, már mind a két szalagház lakói aggód­va tekintgetnek ki az abla­kon. Csak nem történt va­lami baja? Ez is egyféle visszajelzés. s hy — Visszajelzések Gazdaság- és társadalompolitika Új kokszoló épül Dunaújvárosban A Mecsek-hegységben ta­lálható jó minőségű Liász­­kori feketeszénről már a XVIII. században tudtak, de gazdasági jelentőségét első­sorban az 50-es évek ipar­­fejlesztése alapozta meg. A Dunai Vasműben a nyersvas gyártásához szükséges koksz előállítására az évi 650 ezer tonna teljesítményű kokszo­lómű épült. Ennek ellátását főként a Komló-környéki bá­nyákból biztosították. A 60- as években az energiahordo­zók versenyében a szénhidro­gének kerültek előtérbe, mér­séklődtek a szénbányászati fejlesztések, így a mecseki bányáknál is korlátozták a fejlesztést. Az 1970—75-ös évek világgazdasági esemé­nyei gyökeres arányváltozást okoztak előbb az energiahor­dozók, majd az ipari nyers­anyagok tekintetében. A nyersanyagok világpiaci ára 2,4-szeresére, ezen belül a széné 3,2-szeresére, a kőolajé pedig 7-szeresére emelkedett. Az energiahordozók árá­nak rohamos növekedése ahhoz a felismeréshez ve­zetett, hogy ismét meg kell vizsgálni a szénterme­lés távlati fejlesztési lehető­­ségeit, ezen belül a kokszol­ható szén gazdaságos felhasz­nálását a Dunai Vasműben. A várható kokszbeszerzési nehézségekre tekintettel 1978-ban döntés született ar­ról, hogy a Dunai Vasműben tervezett új kokszolóblokk egymillió tonna évi kapaci­tással üzemeljen. A Dunai Vasműben a me­cseki kokszolható szén ter­melésére alapozva 1956-ban az I., 1960-ban a II. kok­szolóblokkot helyezték üzem­be. A blokkok együttes kapa­citása 750 ezer tonna évente. Ez a mennyiség lényegében fedezte a Dunai Vasmű ko­hókoksz szükségletét, de az ózdi és a diósgyőri kohók kokszigényének csaknem 70 százalékát szocialista, a töb­bit tőkés importból szerez­ték be. A vasműben jelenleg gyártott koksz közel 80 szá­zalékát a nyersvas gyártásá­nál az üzem maga használ­ja fel, az apró kokszot ház­tartások és kovácsüzemek részére értékesítik. A mostani fejlesztés kere­tében az egymillió tonnás ka­pacitású kokszoló 1986 első negyedévében kezdi a terme­lést, az alaptechnológiai be­rendezéseket a Szovjetunió szállítja. A 65 kokszolókamra hasznos térfogata egyenként meghaladja a 40 köbmétert, a jelenleg üzemelő blokkok­nál ez csak 20 köbméter. Az új kokszolómű tervezői nagy gondot fordítottak a korsze­rű ellenőrzési és irányítási módszerek alkalmazására, a környezeti ártalmak meg­szüntetésére. A légszennyezés elleni védelem keretében a por- és gázkibocsátóhelyek elszívó- és leválasztóberende­zéssel lesznek ellátva. Az ipari szennyvizek tisztítására új biológiai szennyvíztisztító létesül. Az új kokszolóblokk­ban egymillió tonna kokszot gyártanak évente, ebből 885 ezer tonna kohókoksz, 45 ezer tonna diókoksz és 70 ezer tonna darakoksz lesz. A kinyerhető melléktermékek közül a legfontosabbak a tisztított kamragáz, kát­ránytermékek, az ammóni­­umszulfát és a benzolter­mékek. Az alaptermék mel­lett képződő mellékterméke­ket teljes egészében értékesí­teni lehet, a tisztított kamra­gázt csővezetéken Budapest­re továbbítják, segítve ezzel a főváros gázellátását. A Dunai Vasműben épülő új kokszolóműnél rövidesen befejeződik a kokszolóblokk építésé­hez szükséges védőépület burkolatának szerelése Felépült az új szénsiló torony Fotó: Bárándy István 3. OLDAL

Next