Fejér Megyei Hírlap, 1993. június (49. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-01 / 125. szám

1993. JÚNIUS 1. KEDD FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 3. OLDAL GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM A Szentszék rendelkezett A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkársága által az MTI-hez eljuttatott közlemény szerint a pápa a hazánkban ed­dig meglévő három érsekség számát (Esztergom, Kalocsa, Eger) növelve, új érsekséggé, valamint metropolitai székhely­­lyé emelte az eddigi Veszprémi Püspökséget. Az új érsekség el­ső érsekévé dr. Szendi József veszprémi megyéspüspököt ne­vezte ki. A pápai döntés nyomán a Du­nántúlon a Veszprémi Egyház­megyéből létrejön a Kaposvári Egyházmegye, a Tiszántúlon pedig Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyéket ma­gában foglalva megalakul a Debrecen-Nyíregyházi Egyház­megye. A Szentatya kaposvári megyéspüspökké Balás Béla eddigi veszprémi segédpüspö­köt, debrecen-nyíregyházi me­gyéspüspökké pedig Bosák Nándor egri hittudományi főis­kolai rektort nevezte ki. A jövőben Budapest főváros egész közigazgatási területe, Csepel kivételével, az Esztergo­mi Főegyházmegyéhez tartozik, amelynek új elnevezése: Eszer­­gom-Budapesti Főegyházme­gye lesz. A Szentatya arról is rendelke­zett, hogy a Kalocsai Főegyház­megye elnevezése a Kalocsa- Kecskeméti Főegyházmegye legyen, és az érsekség vegye át a Váci Egyházmegyétől egész Bács-Kiskun megyét, beleértve Kecskemét városát is. A fenti területrendezés intéz­kedik a legtöbb magyarországi katolikus egyházmegye határai­nak módosításáról is. A bulla végrehajtásával II. János Pál pápa Angelo Acerbi érsek, apostoli nunciust bízta meg, aki annak hatályba lépésé­ről is intézkedik. Fejér egyházmegyét is igen jelentős mértékben érintik ezek a változások. Több, mint egy tu­cat budapesti plébánia kerül ki egyházmegyénk fennhatósága alól, azon törekvés jegyében, hogy Nagy-Budapest felett egy­séges legyen a katolikus egyházi irányítás. A változás másik ré­sze, hogy Enying környékén több plébánia — a politikai me­gye határvonalát követve — vi­szont a fehérvári püspökség irá­nyítása alá tartozik majd a jövő­ben. A legjelentősebb változás, hogy a tatabányai, s a Komá­­rom-Esztergom megyei szék­hely környékén található plébá­niák is Fehérvárhoz tartoznak majd — amelyek viszont sem politikailag, sem egyházi szem­pontból, sem történelmileg nem tartoztak ide Magyarországon. Beszélgetés a budapesti orosz nagykövettel Talpra fogunk állni Ivan Pavlovics Aboimov szerda este 18 órától a Megyei Művelődési Központ „zöld szalonjában” dr. Kelemen András vendége lesz a Határon túli beszélgetések soron következő rendezvényén. —Nagykövet úr! Hogyan élik meg az orosz emberek a most folyó változásokat, a Szovjetunió szétesését, a gazdasági összeom­lást? — Az emberek reménykednek. Természetesen nem örülnek en­nek a válságnak, komoly gazdasá­gi problémák, óriási szociális fe­szültségek vannak, amelyekkel meg kell küzdeniük. Ugyanakkor a nemrég megtartott referendum (népszavazás) során a lakosság a további reformok mellett állt ki. Ennek mértéke még Jelcin elnök számára is váratlan volt. Két do­log derült ki. Egyrészt, az embe­rek megértették, hogy ami koráb­ban volt — habár az szociális szempontból előnyösebb helyze­tet jelentett —, annak az útnak nem mutatkozott perspektívája. A másik pedig, hogy a lakosság megértette a reformok szükséges­ségét. Ugyanakkor természetesen reménykednek, hogy az óriási gazdasági potenciállal bíró Oroszország kimászik ebből a válságból. Hogy milyen hosszú lesz az átmenet, azt senki sem tud­hatja, de a gazdasági stabilizáló­dás első jelei már mutatkoznak. A Szovjetunió szétesését, őszintén szólva, az orosz emberek többsé­ge sajnálja, de csak elvétve akad­nak olyanok, akik erővel akarták­­akarnák visszafordítani ezt a fo­lyamatot. A mértékadó politikai tényezők között ilyen nézetek nincsenek.­­ Korábban a Szovjetunió é­­rintettnek tekintette magát a világ bármelyik részén felbukkanó helyi konfliktus esetében is. Az orosz külpolitika ugyanígy reagál, vagy más elképzelések alapján tevé­kenykedik? —Igaza van, korábban a Szov­jetunió nélkül nem lehetett érinte­ni, kezelni még a regionális­ helyi konfliktusokat sem. Az orosz kül­politika —és az orosz emberek — nem váltak közömbössé ugyan tá­voli tájak problémái iránt, de O­­roszországban és közvetlen hatá­rainknál oly sok feszültség jelent Ivan Pavlovics Aboimov 1936-ban született orosz csa­ládban, a Dél-Uralban. A háború után szüleivel a Baltikumba (Lett­országba) költöztek. Pedagógiai főiskolát végez, majd (a 60-as é­­vek végén) diplomáciát tanul. A diplomáciai főiskolán három évig a magyar nyelvvel ismerkedik. Külszolgálatra Magyarországra küldik, ezután Moszkvában, a diplomáciai testületben dolgozik. Újabb magyarországi külszolgá­lat után hazakerül, Sevaradze i­­dejében külügyminiszter-helyet­tes lesz. E minőségében szovjet részről vezetője a Magyarország­ról és Csehszlovákiából való szovjet csapatkivonási tárgyalá­soknak. 1990. június óta az­ Orosz Köztársaság budapesti nagyköve­te. Felesége, két gyermeke és két unokája van. Kiválóan beszél ma­gyarul­ meg, hogy figyelmünk elsősorban ezekre irányul. Az „utódállamok” között számtalan súrlódás van, Oroszország kénytelen részt ven­ni ezek megoldásában, elsimítá­sában, Moldvától Belső-Ázsiáig. Számunkra nagy terhet jelentenek ezek, Oroszország azonban stabi­lizáló tényező a térségben. Az u­­tódállamokban élő orosz lakosság miatt természetesen érdekünk a viták tárgyalásos úton való rende­zése. Az orosz hadsereg jelenleg a térségben olyan szerepet tölt be, mint másutt az ENSZ-csapatok, sajnos, mi ehhez egyelőre nem ka­punk nemzetközi segítséget. A legtöbb esetben kifejezetten kérik csapataink jelenlétét, mert ez a biztosítéka a konfliktus kiszélese­dése megakadályozásának. Tá­dzsikisztán esetében például, csak Oroszország adott segítséget a belháború megállításához. Moldvában ugyancsak az orosz csapatok jelenléte segítette-segíti a rendezést, akárcsak Dél-Oszé­­tiában. Szeretnénk olyan támoga­tást kapni, mint az ENSZ-béke­­fenntartók, ez egyrészt „hivata­lossá” tenné jelenlétünket, más­részt anyagi kérdés is. — Itthon nagy vitát váltott ki a magyar-ukrán alapszerződés ra­tifikálása. Tudomásom szerint O­­roszország nem reagált erre... — Valóban nem reagáltunk, mint ahogy még nagyon sok or­szág sem nyilvánított véleményt. A szerződést mi a két ország ü­­gyének tekintjük. Ugyanakkor O­­roszország a második világháború utáni határok fenntartásában érde­kelt, a szerződés ezt a pontot nem érintette. Természetesen az Uk­rajnában történtek már csak azért is figyelmünk középpontjában állnak, mert az Oroszország hatá­rain kívül élő 25 millió oroszajkú emberből 11 millió ott él. — Vannak problémáik a hatá­rokon kívüli oroszokkal kapcsola­tos „bánásmód" miatt? — Ukrajnában és a legtöbb he­lyen nincsenek. Két balti állam hozott olyan törvényeket, ame­lyek ellentétesek érdekeinkkel és az emberi jogokkal. Észtország és Lettország megtagadta az állam­­polgárságot az ott élő oroszoktól. — Befejezésül, megkérdezem, hogyan látja egy orosz diplomata a magyarországi változásokat, országunk helyzetét? — Nem vagyok itt új ember, a változások a szemem előtt zajlott­ le. Magyarország egyike a volt szocialista országoknak, lényegé­ben ugyanazokkal a nehézségek­kel kell megküzdeni valameny­­nyiünknek. Összehasonlítva más országokkal úgy ítélem meg, hogy önöknél — különböző o­­kokból — jobban sikerült eddig megoldani ezeket a problémákat, mint máshol. Bár természetesen ez sem ideális. Az árak itt is emel­kednek, a munkanélküliség nö­vekszik, az ipar, a mezőgazdaság átalakítása sem megy olyan ütem­ben, ahogy szeretnél. De pl. ná­lunk ezek a problémák sokkal éle­sebben jelentkeznek. Sok olyan tapasztalatuk van, amelyet ne­künk is hasznosítani kellene. Az életszínvonal Magyarországon messze nem esett úgy vissza, mint a környező országokban. Sajnos, nincsenek receptek, mert ha lettek volna, mindannyian sikeresebben vittük volna végbe az elkerülhe­tetlen átalakítást. — Nagykövet úr, köszönöm a beszélgetést! Butola Zoltán Kegyeleti hely, hazai sírjel (Folytatás az 1. oldalról) fenére győztesek voltak, mert győztek önmaguk felett. A II. magyar hadsereg pusztulásából le kell vonnunk a megfelelő kö­vetkeztetéseket. Azt, hogy egy kis ország hadseregének mi a kötelessége... Határainak védel­me. És mi ezt a hadsereget fenn­tartjuk olyan szinten, hogy fel tudja tartóztatni a támadót. De nem kötelessége, nem feladata, hogy a világpolitika alakításába belefolljék, hogy nagyhatal­mak oldalán mások háborúiba beavatkozzék. Ezt a hadsereget viszont tá­mogatjuk, szeretjük, hiszen a mi fiainkból, katonáinkból áll, akik a mi határainkat oltalmazzák. A II. magyar hadsereg tragikus veresége, s minden körülmé­nyek között való helytállása erőt ad ahhoz, ha szükséges, ők is ha­lálukig fogják védeni az ország határait. Ez a kápolna és minden hősi emlékmű lezár valamit. A múlt lezárását jelenti, megbékélést a valósággal, a jelennel. Ezután Hatsek József, a fe­hérvári zsidó hitközség vezetője mondott imát az elhunytakért. Majd dr. Takács Nándor me­gyéspüspök szólt az egybegyűl­tekhez. Többek közt a követke­zőket mondta: Széles e hazában számos emlékmű épült, de tudo­mása szerint ez az egyetlen, melynek a harangját is megáld­ja. A harangra régen felírták a csodálatos szép mondatot: Hí­vom az élőket, elsiratom a holta­kat, megtöröm a villámokat. Ez a harang is hívja az élőket emlé­kezni, megerősödni, hogy soha többé puszító háborúba ne keve­redjünk. Azok, akiknek emlékét itt akarjuk őrizni, most már vég­legesen isten békéjét élvezik. S azért könyörgünk itt az oltárnál, hogy ne csak a holtak között legyen meg ez az isten áldotta béke, hanem közöttünk, élők között is. A II. világháborúban, de főként a Don-kanyarban ele­sett szüleink, testvéreink, gyer­mekeink emlékét akajuk itt őriz­ni, hogy az egész országból mint kegyeleti helyre jöhessen ide bárki, akinek szerette valahol ott, az idegen földben maradt. Az ökumenikus szertartás ré­szeként Márkus Mihály refor­mátus püspök is áldó imát mon­dott az elhunytakért. A temp­lomszentelő imádság után dr. Takács Nándor szentelte meg az épületet és a harangot, melyet meg is kondítottak. A bajtársak nevében dr. Zakar József kö­szönte meg a kuratórium áldo­zatos munkáját, melyet a kápol­na felépítéséért végzett. Szemé­lyében olyan ember szólt, aki a II. magyar hadsereg 9. hadosztá­lya katonájaként az utolsók közt hagyta el az áttört frontot. Részt vett az emlékúton is, s tapasztal­ta, hogy a magyar katonasírokat elpuszították. A fehérváriak kezdeményezéseként végre van egy olyan hely, ahol leróhatják kegyeletüket a hozzátartozók, s a nemzet lelkiismerete is meg­nyugodhat. Beszéde után virág­csokrok és koszorúk borították el a márványfaj­ot, melyen ez áll: A Don-men­i csaták hősei­nek tiszteletére.­ (p.i.) Interjú a köztársasági elnökkel „Történelmünk része” Az avatás után Göncz Árpád köztársasági elnök interjút adott a Fejér Megyei Hírlapnak: — Elnök úr! Ön avató beszé­dében is megemlítette, hogy ma már sok magyar faluban áll va­lamilyen emlékmű vagy emlék­tábla a Don-kanyar, a második világháború áldozataira emlé­keztetve. Szükségesnek tartja, hogy ennyi helyen emlékezzenek az elesett magyarokra? — Igen! Sokáig nem emlé­kezhettek rájuk. Nagyon sok ka­tonának ma sem tudjuk, hol a sírja, s mivel a hozzátartozók so­ha nem juthatnak oda, hogy egy szál virágot tegyenek nyugvó­helyükre, hát legalább itthon, s így emlékezhessenek rájuk — akikre egyként mondhatjuk, hogy hősök is, és áldozatok is voltak. — Azt hiszem, mind a hős, mind az áldozat szó eléggé álta­lános. Ön szerint kire emlékez­tetnek az eléktáblák, emlékmű­vek, kire emlékeznek a hozzátar­tozók? — A nagyapj­ukra! Apjukra! Testvérükre a­z élők! Azokra, akikre már akko sem volt sza­bad emlékezni, a áttörés idején, s azután sem, me­g nem illett be­le a politikai öss­z­képbe. Rájuk emlékeznek... em­lékezünk... A Don-kanyar törté­nelmünk kitö­rölhetetlen része Eddig nem volt alkalom leze­nni ezt az ü­­gyet. Most van itt az idő, emlé­kezni, és a helyére tenni a dolgo­kat. Pl. Érvénytelen népszavazás (Folytatás az 1. oldalról) A település lakosságát évek óta foglalkoztatja a Fejér me­gyétől való elszakadás gondola­ta. Az emberek jó része nehez­ményezi, hogy minden hivata­los ügyben a távoli megyeszék­helyre, Székesfehérvárra kell utaznia, oda-vissza 140 kilomé­tert megtennie. Holott a Komá­­rom-Esztergom megyei Tatabá­nya mindössze 10 kilométerre van Szárligettől. További érvük, hogy sokan dolgoznak Tatabá­nyán, vásárolni is odajárnak, és a diákság egy része is tatabányai iskolákban tanul. Az átcsatolás­tól azt is várnák, hogy javulna a helyi és a helyközi autóbusz­közlekedés, kívül egyszerűsöd­ne a telefonálás is. A Fejér me­gyéhez ragaszkodó „ellentábor” úgy vélekedik, hogy a munka­hely, a vásárlás, a tanulás szem­pontja nincs összefüggésben a megyehatárral, az átcsatolással­, a település pénzforrásai sem nö­vekednének, viszont az ezzel já­ró procedúra milliókba kerülne. A vitát eldöntendő írták ki a szombati népszavazást, amely azonban eredménytelenül zá­rult. A szavazásra­ jogosultak­nak csak 47,8 százaléka járult az urnákhoz, a törvényben előírt 50,1 százalékos részvételi arány helyett. A voksokat leadók többsége viszont a Komárom- Esztergom megyéhez való csat­lakozásra szavazón.­ A menni, vagy nem menni küzdése egye­lőre Függőben marad mert a vá­­l­asztási törvény szerint egy éven belül nem lehet ebben a témában újabb népszavazást kiírni.

Next