Felsőoktatási Szemle, 1958 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1958 / 1. szám - A FELSŐOKTATÁS HÍREI - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktorrá avatta Kodály Zoltánt
A FELSŐOKTATÁS HÍVEI Az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktorrá avatta Kodály Zoltánt Az Eötvös Loránd Tudományegyetem aulája 1957. december 15-én bensőséges ünnepség színhelye volt: a magyar zenei élet nesztorát, Kodály Zoltánt, a nagy mestert 75. születésnapja alkalmából az Egyetem Tanácsa díszdoktorrá avatta. Az ünnepi közgyűlésre megtelt az Egyetem finoman díszített barokk aulája: a díszemelvényen helyet foglalt az Egyetem tanácsa, élén Ortutay Gyula rektorral; a Tanáccsal szemben ott láttuk a Mester művészfejét. Az aulát zsúfolásig megtöltő közönség körében a művelődésügyi miniszter képviseletében megjelent Szigeti József, a miniszter első helyettese, Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, jelen volt az Egyetem számos professzora, oktatószemélyzetének nagy része és hallgatói nagy számban. Az ünnepi közgyűlést Ortutay Gyula rektor nyitotta meg, üdvözölte Kodály Zoltánt s a megjelent vendégeket. Megemlítette, hogy a napirendnek egyetlen pontja van: Kodály Zoltán díszdoktorrá avatása, majd így folytatta: ,,Ez az egyetlen tárgy országos ünnepe nemcsak Egyetemünknek, hanem a művészetnek, tudománynak és nemzetnevelésnek is ünnepe ugyanakkor. Számunkra felejthetetlen öröm ésbüszkeség, Egyetemünk önmagát becsüli meg általa. Nem feladatom a rektori megnyitóban Kodály Zoltánnak, vagy ahogyan minden növendéke nevezi: a Mesternek életművét ismertetni. Ez a Kar dékánjának tiszte. De kérem, engedjék meg a személyes hangot egy pillanatra az ünnepi közgyűlés megszabott rendjében. Számunkra, néprajzi kutatók számára jelképes, hogy az Egyetem rektora ugyanazon tudomány munkája, amelyben Kodály Zoltán olyan maradandót alkotott: a magyar népköltészeté. Kodály Zoltán a népköltészet dallamain,strófáin keresztül megismerte, magához ölelte a magyar nép, a magyar múlt minden értékét, s ugyanakkor az egész emberiséget, mindazt, ami a humánumban szépséget, elmúlhatatlan alkotást jelent.” A továbbiakban az Egyetem rektora átadta Kodály Zoltán doktori értekezésének azt a példányát, amelyet ő vagy két évtizeddel ezelőtt egy szegedi antikváriumban megtalált s amelyben az Egyetem akkori professzorának, Ponori Thewrewk Emilnek bírálata olvasható. Ezután Turóczi-Trostler József, a Bölcsészettudományi Kar dékánja méltatta Kodály Zoltán tudományos működését: „Kodály Zoltán, akinek most ünnepeljük hetvenötödik születésnapját, egyizben arra a kérdésre, mi a művész küldetésének a lényege, a következő vallomással felelt: »A művésznek éreznie kell, hogy része a tömegnek, de azt is át kell éreznie, hogy tehetsége a tömeg érzéseinek kifejezésére kötelezi.« Ez az önértelmezés egyszerű és exakt, mint minden nagy és mély igazság. A magam részéről csak annyit tennék hozzá: a nagy alkotó művésznek csak meg kell szólalnia, hogy megoldja kora, népe nyelvét, hogy megszüntetve századok némaságát, hírt hozzon olyan mélységekből, amelyeknek »örvényeibe látni« nem adatott meg minden embernek. Ezzel megtaláltuk azt a nézőpontot, ahonnan módunkban áll megközelíteni Kodály hatalmas, osztatlan életművét. Ez az életmű a legmélyebb gyökereit, inspirációs forrásvidékét tekintve, művészi egész s elválaszthatatlan a népdalgyűjtőnek és zenefilológusnak nem kevésbé maradandó teljesítményétől. Diadalmas hármas egység ez, amelyhez foghatót európai és magyar viszonylatban nem igen ismerünk. Ma, amikor már szerencsésen megszabadultunk az élmény és a mű teljes megfelelésének pozitivista-lélektani dogmájától, jól tudjuk, hogy élet és életmű sokszor összemérhetetlen, hogy az egyik sokszor átfogóbbnak, gazdagabb-