Felvidéki Közlöny, 1881 (3. évfolyam, 1-104. szám)

1881-03-26 / 25. szám

részt kiképzések oly hiányos módon eszközöl­tetik, hogy korántsem nyújtanak garanciát a felől, hogy kerül-e ki közülök elég értelmes iparűző. Kormányunk nemes igyekezete oda terjed ki ez idő szerint, hogy azon ifjak, a­kik az ipa­rosi pályára készülnek elméleti, de egyszer­smind gyakorlati kiképeztetést is nyerjenek pol­gári iskoláinkban. Ausztria és a Németbirodalom e te­kintetben óriási erőfeszítéseket tesz. A váro­sok által életbeléptetett és nagy áldozatokkal fentartott ipariskolákat és tanműhelyeket az ál­lam is támogatja és az ott észlelt siker a leg­szebb reményekre jogosít fel! Nálunk fájdalom, semmi sem megy a fej­lődés rendes törvényei szerint. Míg másutt a forgalom hozza létre a vasutakat, nálunk az államnak kell vasutakat létrehozni, hogy for­galmat teremtsen ; másutt a közönség pártolása teremti az irodalmat, nálunk áldozattal kell irodalmat létesítenünk, hogy közönséget te­remtsünk. Végre másutt a városok nagy p­é­n­z-á­ldozatokkal gondoskod­nak iparosaik kiműveltetéséről és az állam kénytelen a buzgalmat néha zabolázni, — nálunk az ipar-tan­műhelyek felállítása elé az érdek­lettek gördítenek akadályokat és ha azokat sem a kormánynak, sem az iparkamaráknak eltávolítani nem sikerül, deklamálhatunk mi akár az országgyű­lésben, akár az iparügyi bizottságokban oly ékesen mint Demosthenes, de segíteni a bajon még sem fogunk! A harcz theoria és praxis között az em­beri tudás számtalan terén, de különösen az iparoktatás ügyében heves volt. Az elmélet hívei elkeseredetten harczoltak a praxis köve­telő fellépése ellenében, de elvégre is győzött az igazság, a mindennapi élet kérlelhetlen igé­nyeivel. Míg régente az iiaskodás és az ezzel járó legén­nyé avatás volt azon intézkedés, mely ügyes, életrevaló iparost fejlesztett, most az ipar fejlődésével az iskola és az ezzel összekap­csolt tanműhely fogja az ország számára a szükséges iparűzőket felnevelni. Az iparosoknak ügyes legényekké, azaz közönséges munkásokká való képzése az, mit mi a polgári iskola mellé felállítandó tanműhe­lyektől várunk, tehát értelmes, de dolgozni tudó és akaró iparűzőket kell a polgári iskolának nevelni, mert hazai viszonyaink közt a meste­rek műhelyében ez nem eszközölhető! Oka en­nek az, hogy a polgári iskolai 6 osztályt vég­zett tanuló iparűzőinknél eddig dívó képzési módszer alá magát rendelni nem fogja, de más­részt a mester és tanuló intelligentiája között oly különbség van, mely számos esetben a ta­— No, lelkem, akkor nem is tudod, hogy mit fecsegsz — jegyzé meg Felediné látható rossz kedvvel. — És mégis van fogalmam annak készítéséről állitá a kormos konyha műkedvelő. — Kell hozzá hagyma, kolompár, zeller, rizskása, paprika, só és — — A te tökfejed garnirungnak !­­­ szakítá meg őt Felediné. — Itt, vedd ki a tengeri rák darukéból a húst s hagyj fel füllentéseiddel ! Látom, hogy job­ban értesz a költészethez és újságíráshoz ,­ mint a konyha­tudományhoz. De minden jól van, a­hogy van — folytatá szeretetteljes hangon — mert isten a megmondhatója, jelenlegi állapotomban nélküled aligha tudnék mit csinálni! A tengeri rák alig volt félig spékelve ; a tejfe­les­ piskóta még a szakács kezére várt és Felediné asszony kontyra kötött 45 krajczáros piros kendővel fején javában izgett-mozgott a vendég­ szoba rendbe­hozatalával, a midőn a szoba-csengetyű megszólalt. Peledino teketória nélkül nyitá ki az ablakot s ma­gas hangon imigyen kiáltá : — Ki az ? Itt lakik kérem Pelediné téniasszony ? kérdé egy női hang, s ugyanazon pillanatban a ház asszonya csinos kézitáskát, fekete ternó-ruhát és ele­gáns kázsméz­sált látott maga előtt. — Hál istennek, ez már az uj cseléd ! — fo­­hászkodék Felediné és hálával gondolt szerette Ká­­rolykájára a nem várt pontosság miatt. — Jöjjön csak be — folytatá az ajtót kinyitva, nagyon örvendek, hogy olyan pontos, nagyon örven­dett. úgy hiszem, hogy a malom­-utczai közvetítőtől jön van. Jaj, ne itt vetkeződjék ! A cseléd-szoba amott Jöjjön csak, oda vezetem és onnan rögtön a konyhába. És Pelediné előre ment, követve az uj leány által, kinek arcza furcsa metaphorákat tüntetett fel. — Hogy hívják ? — kérdé a ház asszonya ba­rátságos hangon. *) Kacsa-gyártást mondott Felediné, de megkért, ne ír­jam oda. Szavamat csak meg kell tartani ? Philemon­ auló alá helyezi a főnököt; végre a 17 éves ifjú már nehezen szokja meg a folytonos kézi­munkát ! Igaz, hogy a mester műhely helyébe lép­tetendő ipariskola felállítása nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat. Igazolja ez állítá­sunkat az ipari oktatás jelene. Igaz, másutt az iparosok száma készteti a községeket oly iskolák megnyitására, a­melyek­ben rendszeresen kiképeztessenek, nálunk isko­lákat kell nyitni, hogy iparosokat neveljünk és általuk ipart teremtsünk. És bár­mennyire kí­vánjuk és óhajtjuk, hogy a műveltség a polgári osztály zöménél minél magasabb fokra emel­tessék, a helyzettől el nem tekinthetünk. Hány­szor szorult el szívünk, ha halottuk a pol­gárságnak e felett való ítéletét, ezen intézetekbe nem járnak azon Fájdalom, ép tanulók, a­kiknek járniok kellene. Ezen viszás helyzeten azonban segíteni mi egyhamarjában nem fo­gunk, nekünk arról kell gondoskodnunk, hogy azon ifjak, kik polgári iskoláink törzshallgató­ságát képezik, biztos és hasznos jövőnek néz­zenek eléje. A magas kormány a közelmúltban és a jelenben felsorolta azon életpályákat, a­melyek a polgári iskolai tanuló előtt, ha a 6 osztályt elvégezte, megnyílnak. Csak ne kecsegtesse ma­gát senki, hogy e pályák felsorolásával a szü­lők megnyugtatva lettek. A közéletben ismerik a kis beamterek sorsát. A társadalmi élet nyo­morultjai — ez éhező, nélkülöző és gépi mun­kát végző emberek. Napjainkban, a­hol a kö­zépoktatás és magasabb szakképzés túltermelése miatt a szellemi kereset alsóbb ágai is kapó­sak lettek, nem kecsegtetheti magát a polgári iskolai tanuló azzal, hogy könnyű szerrel fog hivatalhoz és így kenyérhez jutni. Az iparűzés parlagon heverő tere sok mun­kást igényel; erre tekint a szegény­ebb néposz­tály, és joggal ! Mi his­szük és valljuk, hogy a polgári iskola üdvös intézetté fog fejlődni, mi­helyest ez irányban is ki fogja terjeszteni mű­ködését. A kezdet nehézségeivel azonban huza­mosabban leend kénytelen küzdeni, de elvégre le fogja azokat győzni. Ha a polgári iskola 13 éves tanulóját munkára fogja szorítani, ha há­rom éven át fegyelmezett munkássá fogja ne­velni tanulói nagyobb részét, oly életrevaló in­tézetté fog fejlődni, melynek támasza maga az iparűző polgárság leend. Igaz, hogy legczél­­szerűbb volna, ha polgári iskolától az iparosok képzése elkülönítve, önálló szakintézekben esz­­közöltnék. Senki sem fogja kétségbe vonni, hogy önálló ipariskolák még nagyobb tökélyre vihetnék tanonczainkat, mint ezt a polgári isko­lának tanműhelye elérni képes leend. Ámde nyomott viszonyaink közepette az állam új is­kolákat nem nyithat oly könnyen mint azelőtt, községeink pedig saját erejükből ezt tenni nem képesek. Polgári iskoláink nagyobb része mellé Az én nevem ? Oh, — az — az Mártha válaszoló az idegen zavarral. — Mártha ! — ismétlé Felediné. — Milyet­ furcsa név ! Én Borosának fogom nevezni. Hát bi­zonyítványai jók-e ? Azt hiszem — igen. — De nekem úgy tetszik — mondá Pelediné, miután a jövevényt asszonyi éleslátásának latba ve­tésével tetőtől-talpig kritikailag méltatta — hogy ál­lásodhoz képest igen nagy puttot fejtesz ki. De ta­lán csak egyszerűbb fajta ruháid is lesznek ? Az idegen sötétkék szemeivel a csinos termetű Palikára nézett, kinek ugyancsak meggyűlt a baja a tengeri rákkal. —• A tényasszony szakácsot tart ? — kérdé az idegen nyomatékkel. — Korántsem — viszonzó Pelediné leereszkedő mosol­lyal — ezen uz öcsém, Szarka Pál, ki csak jelenleg oly szives segíteni nekem. — De hisz ő nem csinálja jól ! Ilyen formán soha sem fogja e rákot megtisztítani. Mutassa csak, Szarka úr ! — és az uj cseléd oly ügyességgel vé­gezte el a rák körüli műtétet, hogy Pali brávó­­kiáltással adózott neki. — És most — mondá Pelediné — ügyelj re­­ám Borcsa, itt van az éléskamra, ott egy szekrény, s mind a kettőben minden a­mi a háztartáshoz szük­séges, s most itt hagylak, hogy öt óra ötven perezre olyan étkeket készíts, a minőt csak tudsz, mert ak­korára Miskolczról férjem cousine-je érkezik meg, s azt akarnám, hogy minden rendben legyen. — A krumpli­ salátát már csak én fogom készíteni — mondá­sát nem azon ok nélkül, hogy a csinos leán­nyal egyedül maradjon. — Fél órával később Pali az étterembe lépett, hol Felediné a terítés­ művészetével bíbelődött. — Katám — mondá. — 0 arany. Azt hiszem hogy ő nemcsak a konyhában nőtt fel, mert valami dolognál Shakespeare-ből idéztem, s ő azonnal meg­értette. Szemei fénylettek, a vér arczába szőkéil, azonban kevés kiadással és az iskola­fenntar­tók hozzá­járulásával nem lesz nehéz tanműhe­lyeket szervezni. Vajjon azonban garantirázhat­­juk-e azok sikeres működését ? Ha a tanulók félnaponként fognak munkálkodni a tanműhely­ben, a nap másik részét pedig iskolai tanulmá­nyaiknak fogják szentelhetni, kétséget sem szen­ved, mikép a három évi gyakorlati tanfolyam befejeztével a tanműhelyből mint önálló segé­dek a rendes ipar­űző műhelyébe át fognak lép­hetni ! A­ közel­jövő eredménye valószínűleg legfényesebben fogja az aggódók kételyeit el­oszlatni. Balassa Zsuzsanna,­ ­­Pi­ulikovics Lajos, veterán iró, ki 1878-ban adta volt ki „Balassa Bálint“ a korszak alkotó költőnek élet regényét, — mely munka, mint irodalomtörté­neti regény eddigelé egyedül áll a magyar irodalom­ban, — tavai egy Balassa hölgy eseményeit dolgozta fel történeti regényben, melynek czime „Balassa Zsuzsanna“. Ezen regény 50 évvel későbben játszik, mint az előbbi,­­ Pázmány Péter és Lorántfi Zsuzsanna idejében és csak személy hasonlítások és idézetek em­lékeztetnek Bálint, a költő történetére. A szellemi rokonság a két rokon közt csak ab­ban nyilvánul, hogy az egyik a magyar költészet zászlóját lobogtatja, a másik a magyar nevelés ügyé­ért lelkesül, s az egyik szellemének gyöngyeit, a másik roppant vagyonának kincseit áldozza fel a haza oltárán. Igaz, hogy Zsuzsanna sem menekülhetett a sors csapásai alól, de míg Bálint a keserűség egész ten­gerében fuldokol, Zsuzsanna csak kortyonként nyeli a mérges cseppeket, s mindig tisztább­, nemesebb­, magasztosabbá válik, mint a gyémánt, mely köszörü­lés által nyeri el ragyogó csillogását. Zsuzsanna is elveszti atyját, hű lovagját, ki értté áldozta fel mindenét ; bánatában a zárda ma­gányába akar temetkezni, csak Pázmány lángoló ékes­szólása emeli fel összetört lelkét. Végre a halálig hű imádó roppant küzdelmek után megnyeri jutalmát, Zsuzsanna kezét, — s a regény tulajdonkép itt végződik, de a szerző czélja, hogy megdicsőitse a nagy alapítónőt, ki megteremté a kassai convictust — és egy pompás ünnepél­lyel, mint az első nagyság Apotheosisával zárja be sorait. Vannak e regénynek több vonzó részletei és si­került táj­leírásai, így Szádelő völgye, a pöstyéni fürdő, Kassa és környéke, s e város múltjának rajza maga egy kis történeti tanulmány. Igen költői a ta­lálkozás Balassa Bálint sírjánál, hol a XVII. század három nagysága : Pázmány Péter, Zrínyi a költő, és Apáczai Cseri János mutatja be hódolatát az elhunyt nagy szellemének, míg Zsuzsanna elragadtatva a fen­séges pillanat hatásától, minden vagyonát, mel­lyel szabadon rendelkezhetik, a közjónak, a nevelés ügyé­nek szenteli. Épen ez az összekötő kapocs Bálint regényével, s habár szorosan véve nem tartozik az események keretébe, mégis a regény legszebb részét képezi. Vannak a regénynek hibái is ; nyelvezete nem egyenletes, egyik lapján ragyogó, sima mint a bár­sony, másikon többé-kevésbé rögös, — itt bőbeszédű, ott szószegény, — némelyt helyt a szenvedélyeket rikító színekkel ecseteli, másutt elmossa. A jellem­rajzoknál csak Zsuzsannát igyekezett tökéletes szob­rászati remekké kidomborítani, a­mi a többiek­re-Mit? Shakespeare-t idézni! — kiáltá Fele­­diné. — Hogy jő az össze egy konyha-cseléddel ? — De ha mondom neked, hogy ő nem közön­séges konyha-cseléd !. — Ugyan ne izetlenkedjél — mondá boszusan Felediné. A lucullusi harapnivaló pontban öt óra ötven perczkor az étterem asztalán várta vendégét. Azon­ban a várva-várt cousine nem jött. Pelediné is hiába hegyezte apró füleit. A fiáker-zörej nem hozta rez­gésbe dobját. Hasztalan! — Minő kellemetlenség! — mondá. — Bizo­nyosan lekésett a vonatról! Mennyire fog aggódni Károly ! De már nem törődöm vele. Miattam akár jó látogatás, akár nem, én csak annak örvendek, hogy olyan pompás cselédre tettem szert. Az egyhangúságot Feledi úr izgatott megjele­nése oszlata el. — Hol van ő­? — kiáltá. Kicsoda ? — kérdó Pelediné. Kicsoda, kicsoda ? Hát consineom Hisz ő nem jött. Nem jött ? — Nem. Feledi úr az akna legeslegfenekéről eresztett meg egy hosszú lélekzetet. A csalódás és megkönnyeb­bülés lélekzetvétele volt az. — No istennek hála, akkor nincs olyan nagy baj! — mondá határozottsággal. Mi nem baj ? — kérdé Pelediné olyan han­gon, mely arról tanuskodik, hogy a probléma előtte homályos. — Kedves Károlyijára, hisz te valóságos rejtélyekben beszélsz ! — Az a baj, hogy a lazac­hering, berlini pa­mut, ranccaroni miatt mindent elfeledtem. — Elfelejtettél ? Igen, elfelejtettem. Nem elég világosan be­szélek ! De te nem felejtettél el semmit — bizonyitá Felediné. — A leány itt van. Hát mi kell több ?

Next