Felvidéki Közlöny, 1883 (5. évfolyam, 78-102. szám)

1883-11-21 / 91. szám

r fr V. évfolyam. . Kassa, szerda, 188d. november 21. 91. szám. B FELVIDÉKI KÖZLÖNY. 1 Kigész évre be irt a legjutányosabb ár Fél évre, 3 „ mellett vétetnek fel a Negyedévre 1,, 50 kr. Pannónia könyv­e , nyomda- részvény tár­gyi­tan an 8 kr. SZERKESZTI: DR. HOHENAUER IGNÁCZ. " .uutní, *----------------------+ 4---------------------­ A nemzetközi villamos kiállítás. XII. Az elektromosság hatásai m társadalmi Üetre. Kassa város szépségének csorbái. iI. Az ágostai evang. egyház templomának két kis harangja. Hiszen ez nem torony, nem épület ! gondolja magában az olvasó. Igazsága van! Nem torony, nem épület, s ennélfogva a város utczáinak symetriáját nem is rontja. De olyas valami, a mi hangot ád, s melyet a malom ut­­czában lakók és sétálók olykor nagyon sokáig hallgatni kénytelenek. E két, csupán nagyon szegény, kis falucs­kába való igénytelen harang, míg egyrészről kirívó aránytalanságban állanak a belváros többi harangjaihoz (az Urbánt és a Báthory Zsófia féle harangot nem is említve) kissze­­rüségüknél fogva derogálnak magának a szé­pen épitett templomnak, derogálnak az egyház­község tekintélyének, s hangjuk igénytelensé­gével megrontják, a malom utcza harmóniáját,fővárosi jelleget nyert ' Reméljük, hogy [a vagyonos és tekinté­lyes egyház­község, mely a folyó évben oly fé­nyes eredmén­nyel adakozott egy árva házra, a fentebb elhozottak, valamint a város emelése iránti érdeklődésénél fogva meghozza adakozás útján ez áldozatot, s a mostani két kis haran­got kicseréli az egyház tekintélyének, s e vá­rosrész díszének megfelelő két más haranggal. Ha az ember a főutczán végig sétál, s te­kintete a Schalkház szállodával szemben fekvő házakra esik, önkénytelenül foghíjas szájra gondol. A királyi törvényszék díszes palotája mel­lett ugyanis, ott éktelenkedik a főutcza alsó ré­szének egyetlen földszintes háza, mely a dí­­szes épületek sorában úgy veszi ki magát, mintha valamely ép, egészséges fogsorból egy fog kirothadt volna. A kassai főtisztelendő káptalan, maga nem akarván építkezéssel bajlódni, azért bocsátotta ki birtokából nevezett házat és telket, hogy ott valamely privát ember emeljen díszes épületet, hogy az utczasor szépségét rontó egyetlen föld­szinti dísztelen ház mihamaráb eltűnjék. Nem tudom, ki ezen ház jelenlegi birto­kosa, csak annyit tudok, hogy nem épít , sőt hogy szándéka sincs az építéshez, mutatja azon körülmény, mivel a tornáczot bolttal be is építette. .Mindenki úgy használhatja birtokát — bi­zonyos szabályok korlátai között — a miként neki tetszik, de mi azért mégis egész tisztelet­tel arra kérnők a jelenlegi tulajdonost, hogy ha ezen ház felépítéséhez vagy kedve vagy pénze nincs, adja el a város szépítése tekinte­téből másnak, ki építeni fog, s ki a költségeket annál kevésbé fogja kímélni, minthogy nincs Kassán telek, melyen jövedelmezőbb házat le­hetne építeni. Végre mint legszembeötlőbb csorbára, s mint a közlekedés egyik hátrányára kénytelen vagyok rámutatni a főutcza felsőbb részének hiányos csatornázására. Ott ugyanis a házakból nem vezet csa­torna a csermelybe, hanem nyílt utcza folyások, melyek, hogy egyrészt a sétálók szeme és orra elé tárnak mindenféle moslékot és hulladékot, a kocsi közlekedésnek is gázolói, mind megan­­­nyi kerék és tengelytörő bukkanókat képez­vén a főutcza burkolatában. Nekem is kijutott ebből a magam része. A lefolyt nyárban többek társaságában a Ban­kóra szándékoztam rándulni egy majális alkal­mával , de díz itt rekedtünk, mert bérkocsink rugója egy ily utczafolyés által okozott hatal­mas zökkenés következtében eltörött, s mi más kocsi hiányában kénytelenek valánk hon ma­radni. Szép írásom volt! Oh! kész lettem volna le­vágatni jobb kezemet. A tábornok folytatá beszédét, s nem is sejtette, mi történik bensőmben. — Legyen türelemmel, én ma az Orleansi her­­czegnél ebédelek, beszélni fogok vele ön felől, most pedig lépjen ide be — egy kis ajtót nyitott meg előttem, mely az irodába vezetett, — fogalmazzon meg egy folyamodványt, s írja oly szépen a mint csak képes. Alázattal fogadtam meg parancsát, ha ő lett volna jövendőbeli főnököm, alázatosságom bizonyára igen jó ajánlatot képezett volna számomra személye előtt. Midőn készen lettem folyamodványommal, a tá­bornok néhány sort irt szélére, aztán össsze­hajtva zsebébe dugta és kezét nyújtá felém­, jeléül elvá­lásunknak, — előbb azonban másnapra meghitt ma­gához reggelire. Visszatértem lakásomra, asztalomon egy levelet találtam a miniszter pecsétjével ellátva. Eddig az időpontig a jó és rossz — mely engem ért, körülbe­­lül egyenlő arányban áll, — gondolom, a levél me­lyet feltörteni fogja a mérleget az egyik vagy a má­sik oldalra lebillenteni. A miniszter válasza volt az, melyet levelemre adott, és pedig, hogy miután neki nincs annyi ideje engem elfogadni, tehát kívánságomat közöljem vele írásban. A rossz lebillentő a mérleg serpenyőjét. Elővettem írószereimet, s azt feleltem a minisz­ternek, hogy én csupán azért esdekeltem kihallgatá­sért, mert egy hálálkodó­ levél eredetijét akartam neki visszaadni — melyet Ő Nagyméltósága egykoron atyámhoz intézett volt mint teljhatalmú tábornoká­hoz, de miután nem lehetett szerencsém magas szine előtt tiszteleghetni, megelégszem azzal, hogy annak a bizonyos levélnek csupán másolatát küldöm meg. Másnap Poy tábornoknál tisztelegtem, ki egyet­len reményemet képezte. Örömtől ragyogó arczczal fogadott — ezt jó jelnek vettem. — Az ön ügye rendben van, —­ mondá. Hogyan ? Az orleansi herczeg titkári hivatalánál ka­ E bajon mihamarább kellene csatornázás által segíteni, úgy* szépészeti, valamint közle­kedési, de egyszersmint közegészségi szempont­ból, s meg vagyok győződve, hogy a háztulajdo­nosok a hatóságnak erre vonatkozó felszólítá­sával szemben nem fognak ellenkezni. Van még két ügy, két elhanyagolt álla­pot, a külsétányok és a színház, de ezeknek szellőztetését avatottabb tollra akarom bízni. TÁROM. Miként lettem én dráma költővé. Idősb Dumas Sándor naplójából. (Vége). — Meglátom, talán Lifittenál fogom önt alkal­mazhatni. Ért talán egy keveset a könyvvezetéshez? — Épen semmit! — Mintha csak a kinpadra lettem volna kifeszitve. A tábornok maga is velem látszott szenvedni. — Ali tábornok ur, — mondám oly hangon, mely öt is meghatni látszott, — az én nevelésem nagyon el volt hanyagolva és teljes szégyenemre azt csak ma látom be. De az elmulasztottakat ki fogom pótolni, ezt becsületszavamra fogadom. De kedves barátom, miből fog addig élni ? Pedig nekem semmim sincsen, — feleltem, s éreztem hogy ájulás környékez. — Nos? A tábornok egy perezre gondolatokba merült. — írja fel lakása azimót, — monda ő, — majd meglátjuk mit csinálhatunk önből, — s nekem nyujtá a tintát és a papirost Én felvevém a tollat, melylyel e hires férfiú néhány perczczel ezelőtt irt—megnéztem ismét visszahelyeztem helyére. — Ezzel a tollal én nem irok tábornok ur az megszentségtelenités volna. — Gyermek ! — Itt van hát egy másik. — Köszönöm. Én írtam, a tábornok pedig tekintetével kö­vette tollamat. Alig írtam le két szót, örömmel csapta össze kezeit. — Meg vagyunk mentve ! — kiáltá. — Hogyan ? — Önnek igen szép kézírása van. Lehajtottam két kezemre fejemet, s nem tudtam visszatartani kényeimet. Szép írás! Tehát ez minden, a­mivel bírok ! Mily képtelen, mily nyomo­rult vagyok — oh! Tehát csak a szép írásig — a másolásig tudtam vinni: e tulajdonságon­ ugyan­csak szép kilátással kecsegtet. (L.) Az elektromosságot sokan szeretik száza­dunk csodájának nevezni. Nem téve kérdés tárgyává, hogy egyáltalában történhetik-e csoda, vagyis olyan valami, ami a természet öröktől megállapított törvé­nyeivel ellenkezik : az elektromosságban nincsen semmi csodaszerü. Nem ismerjük ugyan biztosan lényegét, de tüneményeinek törvényeit igen, s ezen tünemé­nyeket akár bámuljuk, akár pedig csak gyönyörködve szemléljük is, hatalmunkban áll tetszésünk szerint előállítani, s lefolyásukat czéljaink szerint szabályozni. Azokban, miket a bécsi nemzetközi villam­os ki­állítás alkalmából e lapok hasábjain az elektromos­ságról elmondottunk, jó­magunk is arra törekedtünk, hogy azon minél kevesebb csodálatost hagyjunk meg. E végett szíves olvasóinkkal, kiket távolról sem te­kintünk szakembereknek, tehetségünkhöz képest, s a­mennyire ez rajzok és számítások nélkül lehetséges, megismertettük az elektromosság valószínű lényegét, előállításának különféle és alkalmazásának nevezete­sebb módjait akként, amint azokat a kiállításon szem­lélni, mindenkin­ek bő alkalma nyílt, s ezzel, mint­hogy immár csakugyan a kiállítás is véget ért, mi is megszűnhetnénk az olvasó figyelmét továbbra is fá­­rasztani. Azt hisszük azonban, hogy nem végzünk haszontalan munkát, ha jelen czikksorozatunk befeje­zéséül, s mintegy tájékoztatóul arra nézve, hogy mi mindenről lehetne még az elektromosságot illetőleg bővebben beszélgetni, rövidre fogva elmon­dunk egyet s mást azon hatásokról, a­miket ezen újabban igénybe vett természeti erő az emberre és az emberi társa­pott alkalmazást, mint számfeletti gyakornok, évi K­OO frank jövedelemmel, ez ugyan nem nagyon sok, de hát azért is szorgalmasan dolgoznia kell. — Hiszen az nagy szerencse ! És mikor foglal­hatom el állásomat ? — Még ma, ha úgy akarja. — Szabad tudnom hivatal­főnököm nevét? — Qudard úr. Mutassa be magát nevemben Megengedi tábornok úr, hogy ezt a jó hírt anyámmal közölhessem ?­ — Tegye. Menjen irodámba, ott mindent meg fog találni, mire szüksége van. Megírtam édes­anyámnak, hogy adjon el min­dent a­mivel még bírunk, s jöjjön azonnal hozzám. Ezerkétszáz frank évenként! Nekem ez roppant, ös­­­szegnek tetszett. Midőn levelemet bevégeztem, vis­­­szatértem a tábornokhoz, ki határtalan jósággal fo­gadott. Viselete engem arra emlékeztetett, hogy még meg sem köszöntem irányomban tanúsított jóságát. Nyakába borultam és sírtam — ő pedig nem tart­hatta magát vissza a nevetéstől. — Erőben s akaratban nem szűkölködik ön fi­atal barátom, — mondá vidámul, — de emlékezzék adott ígéretére : tanuljon ! — Igen tábornok úr; most csak a másolás fog eltartani, de fogadom, hogy egykoron mint í­ó fogom kenyeremet megkeresni. — De most a reggelihez, mert azután sürgős ügyeim a kamarába szólítanak. Egy inas egy teljesen felszerelt terített kis asz­talt hozott be a kabinetbe, s én a tábornok úrral léte á tele helyet foglaltam. Reggeli után távoztam. Két ugrással kijutottam a Mont-Blanc utczából a Palais-Royal elé. Oudard­ur roppant előzékenységgel fogadott, én azonban hajlandó vagyok azt hinni, hogy ezen barát­ságos fogadtatást koránt sem lehetett személyemnek tulajdonítani. Bevezetett az irodába, hol magamhoz hasonló két fiatal embert találtam dolgozva, s kik ezentúl barátaim levének. Midőn hivatalomba beleéltem magamat, vissza­emlékeztem adott szavamra és komolyan neki feküd­tem a tanulásnak. A latin nyelvet már bírtam an­­­nyira, hogy saját erőmből tovább folytathattam. Az 56 franknyi maradék összegből vettem egy Juvenált,

Next