Felvidéki Ujság, 1896 (3. évfolyam, 1-53. szám)
1896-03-26 / 13. szám
Zsolna, III. évfolyam, 13. szám, 1896. márczius hó 26. „Trencsén vármegye köz- és községi jegyzők egyesületeinek hivatalos közlönye. Társadalmi, szépirodalmi, mezőgazdasági, ipar- és kereskedelmi hetilap. Előfizetési árak: SZERKESZTŐSÉG: Hirdetési árak: Egész évre........................... 4 frt. Zsolnán, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. Egy 3-szor halálozott petit sor 5 kr. fél évre.............................. 2 frt. KIADÓHIVATAL: MEGJELENIK: Negyed évre........................ 1 frt. Aldori-féle könyvnyomda Zsolnán, hová az előfizetések és hirdetések intézendők. MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Felkérjük mindazon t. előfizetőinket, kiknek előfizetése e hó végével lejár, szíveskednének ez irányban mielőbb intézkedni, nehogy a lap szétküldésében fennakadás álljon be. Azon t. előfizetőinket pedig, kik még a múlt évi előfizetéssel is hátralékban vannak, azt esetleg az új előfizetéssel együtt kiadóhivatalunkba mielőbb eljuttatni annál is inkább kéretnek, mert hazafias vállalatunk — mely nagy költségekkel van összekötve — csakis pártfogásuk által bírjuk fenntartani. A „FELVIDÉKI ÚJSÁG“ előfizetési ára: Egész évre............................4 frt Fél évre............................2 frt Negyed évre.......................1 frt A „Felvidéki Újság“ kiadóhivatala. A Felvidék és a szocializmus. Különös tünetei az állami életnek az egész művelt Európában a szociális törekvések, ma midőn a hummanismus vezeti az országfőket gondolkozásukban, midőn a törvények , még a megtorlók is a mérséklés legmagasabb fokát érték el, midőn az egyenlőség elve, különösen hazánkban teljesen testte len s az állami lét kulturhaladásából senkit ki nem zár, de sőt mindenkit magával vonz s épen most nyilvánul a szociálizmus. Gondolkodóba ejti az embert, s a művelt társadalom okát puhatolja, keresi, mi vezetheti e mozgalmat, hol van kiinduló pontja, hol mozgató ereje ? Szocializmus a nép kebelében bujtogató nélkül nem szülemlik s épen ezért veszélyes, mert miként a medréből kiömlött áradat fel nem tartható, úgy a nép nyers ereje — ha szenvedélyei — fanatizmusa — annak használatáig fokoztatnak, ép úgy pusztit, mint ama áradat, leveti emberi formáját és megnyilatkozik benne az állat, a fenevad, mely letipor minden emberi alkotást és jogot s a vértől sem irtózik. — Ellentéte ez a művelt társadalmi szocializmusnak, mely az egészséges verseny előmozdítója s ellenőrzője állami jogrendünk intézőinek. Az Alföldön az áldotó magyar nép között ütötte fel először csiráját, idegen bujtogatók vetették el a magot. Nincs módunkban bírálni, mily alapja volt nyílt fellépésüknek, de kétségtelen, hogy sérelmeik voltak s azoknak jogos formába öntése után meghallgattalak. Ez a létérti küzdés rögös utain előfordulhat — de sőt bizonyos jogosultsága is van, mert az államgépezet nem képes betekintést szerezni panasz nélkül s orvosolni a bajokat azok látása nélkül. Egészen más tünet — más fajú szocializmus a Felvidéken mutatkozó, azok tudatában voltak sérelmeiknek — ezek délibáb ellen küzdenek, vallásuk védelmére, — melyet az állam törvényei biztosítanak, — szövetkeztek s küzdenek minden eszköz és fegyverrel, legyen az a jogrend, az államiság felbontása árán is, csak győzzenek. A r o v ne i hős nyugszik babérain, kibontá a fekete sereg lobogóját s a nép követé őt, s eljöttek a jogrend emberei, hogy a bűnöst bírája elé állítsák s a nyers tömeg, a nép lett az áldozat. Hogy pedig mindez miért történt s miért hangoztatják nagy garral a sajtó útján is, hogy képesek megfélemlíteni hatósági közegeket, kiket az ő tekintélyük — befolyásuk biztosít csak a megcsúfoltatást a bántalmazástól; mert hatóságaink nem bírnak előrelátással, hogy ezen idomtalan torzszülöttet visszavetnék sötét otthonába, nem bírnak kellő erélylyel szemébe nézni e jövevénynek, mely népünk nyugalmát, létét veszélyezteti. Pedig ott az élő példa előttünk Franczia és Németország, lángba borították a szociálanarchista törekvések, — de volt elég erély bennük e közveszélyes jövevényt a törvény korlátai mögé szorítani. Nem tartozna az egész úgynevezett néppárt bírálata hatáskörünkbe, ha a pragmatica sanctio — a kiegyezés alapján, szóval törvényes alapon állana s tisztes politikai fegyverrel küzdene, de igy látva azt, hogy keresztes kezében a sátánnal is szövetkezik, eladja hazáját, hogy feneketlen zsákját megtöltse, szövetkezik pánszláv, oláh, muszkavezető s bárkivel, hogy nemzetellenes czélját elérje. S ily szövetkezett ellen akarnak hatóságaink a mérséklés fegyverével küzdeni, akkor midőn tekintélyüket a nép előtt pellengére állítva látják, midőn látják a fanatizált tömeget a kereszt nevében rabolni s pusztítani, s látják, hogy ez honnan jönn. Nem, ez így nem mehet tovább egy jogállamban, a békés polgárokba- TÁRCZA. Egy párbaj. Irta: Dr. D. B. .... És a fiatal ember szikrázó szemmel állott Gaston elé: — Uram, a hölgy, akit ön oly durván megsértett, menyasszonyom, szíveskedjék tőle azonnal bocsánatot kérni. Gaston a szólót előkelő blassztsággal mérte végig. — Engedelmet — uram — sohasem kérek, legkevésbbé pedig parancsszóra. A fiatal ember felemelt kézzel rontott Gastonra. — Ön jellemtelen. — Ne dühösködjék, fiatal ember, ez úgy is tökéletesen elegendő. A két ellenfél szótlanul kicserélte névjegyét, Gaston a kapott jegyet a lehető leghidegebb közönyösséggel nyújto át barátjának Gontran d’Avricourt vicomte-nak és azután nyugodtan folytatta szomszédnőjével a megszakított társalgást. A gyertyák az Íróasztalon már majdnem tövig leégtek. Gaston hátradőlt karosszékében és álmatag gondolatokba merülve tekintett maga elé. Előtte mindennemű papirok, levelek és különféle irományok feküdtek, melyeket rendezgetett; néha-néha azokból egyet a kandalló lángjaiba dobott, másokat közönyösen félretett és ismét másokat gondosan lepecsételt. Tizenkettedik ízben mérlegelte ezúttal ily módon múltját. Az egész munka különben inkább csak a szokás kedvéért történt, mert neki a biztos jövőnek és vivónak még sohasem történt baja. De végtére egy ostoba golyó találhatja őt is és tekintetbe véve ezen eshetőséget, rendben akart hagyni mindent. Különben a lepecsételt csomagokat újra fel lehetett bontani — a hamuvá égett szerelmes levelekért pedig nem nagy kár volt. Legalább több hely maradt az újabbaknak. Gaston szokva volt már ezen évről-évre megújuló foglalatossághoz és ma mégis oly fájdalmas érzés fogta el egész valóját. Holnap leendett harmincz éves és borzadott, midőn múltjára visszaemlékezett. Mit végzett egész életében?! Két örökséget elvert, számtalan szerelmi kalandot átélt, néhány szivet összeroncsolt és megannyi fiatal embert meglőtt. Valóban dicső élet! És mégis csak a könynyelmű, ledér társaság tévé őt azzá, a mivé lön. Magában véve nemes szivü nagy tehetségű és tudományi ifjú lévén, csak erélyes karokra lett volna szükség, hogy belőle a társaság egyik dísze válhassék, de most már minden késő volt, életereje a játék és tánczban elfecsérelve és a tiszta érzés utolsó szikrája, mely még talán megvolt benne, megsemmisülni készült. Mélyen felsóhajtott, mialatt újra a levelek szemlélésébe merült. Mennyi heves szerelmi vallomás, mennyi csalfaság, rossz indulat, aljas számítás, jitt ki e sorokból. Szerették-e valaha igazán? Vagy nem számított-e mindezen szőke és barna démon egyedül vagyonára? Tüzbe emlékükkel. Egy csinos dobozka, melyben legszentebb emlékei voltak, feküdt előtte az asztalon. Kinyitá azt és sokáig szemlélte még egyszer szülei arczképét, anyja utolsó levelét, korán elhunyt nővére hajfürtjét. Azok, kiket egykoron oly meleg szeretettel vett körül, sírjukban porladoztak és mégis mily ritkán szentelt az elhunytak emlékének néhány ünnepélyes perezet. Gaston mélyen felsóhajtott és felbontotta a dobozkában fekvő levélboritékot. Egy levél és hervadt rózsa volt benne. Fájó érzés fogta el szivét és önkénytelenül ajkaihoz emelte az elszáradt virágot. Igen, egyszer mégis szerette őt egy ártatlan leányka ifjú szivének egész hevével és ezen szerelmet ő nem tudta méltányolni, hanem megsemmisítve az ifjú leány minden reményét, magát végtelen könnyelműséggel őrült szerelmi mámorok örvényébe dobta. A levél csak e pár sort tartalmazta: „Szeretett Gastonom! Hogy mily lesujtottnak érzem magam, azon változás óta, melyen átmentést leírni nem tudom. Kérve kérlek, menekülj a társaságból, melybe kerültél; jól tudom, hogy szived nemes és csak könnyű véred hajt az élvek után. Lásd, én bízom benned és tudom, hogy visszatérsz hozzám, ha meggyőződtél arról, hogy senki sem szeret úgy, mint hozzád holtig hű d’Orsay Irén.“ Gaston elejte a levelet, és ő nem tért vissza! De mialatt a rózsa hervadt illatát belélegző, egész valóját mintegy fellobbanó varázs futotta át. A nemes szenvedély szunnyadó szikrája teljes erővel lobogott fel és egy ájulást jósló érzés rezgett át lelkületén. Igen jóra kell és jóra is fog fordulni minden. Az, ki érzé azon hatalmas érzést, mely reményteljes gertelemmel hatja át a szivet, nem lehetett elveszve. Felugrott s gyors léptekkel járt fel s alá a szobában. Ifjúkori szerelmének képe mind tisztábban merült fel lelki szemei előtt és az emlékezet kristálytiszta hullámzásában megtisztult lelkülete az alacsony gondolatoktól és hamis érzelmektől, melyek eddigi életmódjához köték. Hirtelen leült és következő sorokat vett papírra: Drága Irén! Ha nemes szivedben még van hely egy bűneit megbánó vétkes számára, ki néhány óra alatt szakítani akar egész múltjával, mely öt fényövezte alakodtól tovasodorta, egy vezeklő számára, kit vétkeinek súlya túlerővel sújt le: úgy engedd olvasnom engesztelő soraidat, hogy lábaidhoz borulva kérhessem ki bocsánatodat. Régi szerelméhez uj hűséggel ragaszkodik. Gaston. *