Felvidéki Ujság, 1897 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-14 / 2. szám

Zsolna, IV. évfolyam 2. szám 1897. január hó 14. „Trencsén vármegye kor- és községi jegyzők egyesületeinek hivatalos közlönye. Társadalmi, szépirodalmi, mezőgazdasági, ipar- és kereskedelmi hetilap. Előfizetési árak: SZERKESZTŐSÉG: Hirdetési árak: Egész évre............................. 4 frt. Zsolnán, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. Egy 3-szor halálozott petit sor 5 kr. Fél évre................................ 2 frt. KIADÓ­HI­V­A­TAL: MEGJELENIK: Negyed évre........................ . 1 frt. Aldori-féle könyvnyomda Zsolnán, hová az előfizetések és hirdetések intézendők. MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési felhívás. Felkérjük mindazon­t. előfizetőinket, kiknek előfizetése m. hó végével lejárt, szíveskednének ez irányban mielőbb intézkedni, nehogy a lap szét­küldésében fennakadás álljon be. Azon­­. előfizetőinket pedig, kik még hátralék­ban vannak, azt esetleg az új előfizetéssel együtt, ki­­adóhivatalunkba mielőbb eljuttatni szíveskednének. A „FELVIDÉKI ÚJSÁG“ előfizetési ára: Egész évre..............................4 frt Fél évre..............................2 frt Negyed évre.........................1 frt A „Felvidéki Újság“ kiadó­hivatala. A régi nóta. Azt hiszem múlt év ápril havában olvas­tam e lap első helyén s pedig ismételve, oly dolgokat, melyek Zsolna város pénztári hely­zetét igyekeztek kimutatni. Azóta ugyancsak szép pár hónap múlt el; vége a millenniumi évnek s mi a második év­ezred első napjait éljük, tőlünk telhető nyugodt­sággal s ama ügyek úgy látjuk még nagyobb nyugodtsággal hevernek, hogy hol — ki a megmondhatója ? Hogy ily dolgokban, minő mindenféle ta­lálgatás, sőt gyanúsításnak is akad elég alapja, sőt szitója is a halogatás folytán, talán felesleges is felemlítenem , mert ha a közvélemény nem csak otthon, — de nyilvánosan is kételyeinek ad kifejezést s keres egy közvagyont, melynek keletkezéséről tudomással bír, de további keze­lését homály borítja, s annak nyivvános után leendő hiteles elszámolását követeli: — igenis furcsának látszik az a lethargikus álom, melybe az intéző körök bele­esni látszanak. Igaz, hogy itt Zsolna város polgársága sem menthető — nem bánomságáért, mert nem pár forintról, hanem a város tekintélyes törzs­­vagyonáról van szó. Hallottam ugyan, hogy az intézőség fel­hívására leltárt készített a város elöljárósága vagyonáról, sőt utóbb kezeimhez is kaptam; hát bizony ezzel is csak ott vagyunk, a­hol a mádi zsidó — vagyis az italmérés kártalaní­tásáért kapott 42.000 frt kivételével a többi tétel mind hiányzik ott­ — tehát már elszá­moltattak ?! Kérdem már most, mire lett fordítva az erdők eladásából befolyt 42.575 frt — krnyi összeg, mire lett a 989 frt 94 kr. kisajá­tításért kapott, mire lett a kövezetvám czimén bevett 30.000 frt — kre forditva; mire lett egyáltalán a városnak tekintélyes jövedelme for­ditva ? A fogyasztási adókból befolyt jövedelemből a városházát építették ; jól van, úgy kell lenni ; — de hova fordittatott a többi jövedelem — főleg a kövezetvámból évek óta befolyt tekin­télyes összeg s a kövezetvám előző bevételei ! Ez nyílt kérdés maradt hónapok óta, pe­dig városunk polgárságának nyugalma, az ügy fontossága s a volt elöljárósági tagok reputati­­ója megérdemelték volna, hogy az ügy tisztáz­­tassék. A gyanusítgatások most már egy lépéssel tovább is jutottak s eléggé nyíltan hangoztatják, hogy az egyszerre beállott szélcsendet az érde­keltek készítették elő, a mi rovásunkra. Ma­gam is kételyek között várom,­­ lát-e nap­világot eme közleményem, s ha igen, nem-e megtépett szárnyakkal küldik a nyilvánosságra ? Mert hiába a megingott bizalom ott is keres bűnöst, ahol talán a legtisztább intenció rejlik, szóval s magyarán kimondva, e lap szerkesztője nem kerülhette el sorsát, hogy a gyanúsítások hálójába bele ne vonassák! — Épen ezért kötelességemnek tartottam ezen utat választani a tények közlésére, hogy alkalom adassák mindenkinek, kit ha nem is gyanú — de talán annak csak árnya is ér — magát ez után tisztázhassa. Hogy vége szakadjon a gyanúsításnak, a közvélemény igaz útra térjen s polgárságunk nyugalma s vele megingott bizalma a régi kerékvágásba terettessék: szükségesnek láttam eme általam használni nem szokott útra térni s felkérni az intézőséget, hogy ezen alvó ügyet napirendre tűzve, legalább félhivatalos uton — de mindenesetre nyilvánosan megnyugtatni igye­kezzék a nem ok nélkül felzaklatott kedélyeket. Én teljes készséggel hozzá­járulok a leg­jobb véleményhez is, de azt hiszem annyit meg­érdemel városunk polgársága akár igaz, akár valótlan a szellők susogása, —­s megköve­telheti, hogy vagyona fölött bármikor is oly után adjanak számadást, — mint a­milyen után az kéretett. Egy adófizető polgár. * * * Minden tollvonás nélkül közöljük e czikket. írója, úgy látjuk, oly annyira beleélte magát az általunk is hallott gyanúsításba, hogy azt még a szerkesztői kék ironra is kiterjeszti. Egy kissé nagyon is csípősen adja értésünkre, hogy a „gyanúsítások“ ellenünk is fordultak, — de jobb így — mint másként! — állunk eb­be s legközelebb megadjuk reá a kellő választ s remél­jük, kielégíthetjük bizalmatlankodó polgártársa­inkat ! Szerk. TARCZA. A színpad.. Cselkó Józseftől. Az erkölcsi érzelmek fejlesztésére és ápolá­sára nagy befolyással van a színpad is. Tudjuk, hogy még az élet fentartására szük­séges táplálékot a fejlődési kor különféle fokoza­tához mérjük, nehogy táplálék helyett inkább kártékonyan hasson, így vagyunk a színi előadássokkal is. Azok valódi becsének, szellemi értékének felfogására a serdülő fiú vagy leány elméje eléggé még nincsen előkészítve, s azért némely — egyenesen az ifjú­ság számára irt — színdarabokat kivéve, majdnem minden színi­előadás inkább veszélyes, mint hasz­nos a fiatal, gyöngéd kedélyekre nézve. * * * Úgy érzem, hogy az ifjú lélekben nem lehet annyi erkölcsi erő, tapasztalat, kiforrott józan ítélet, hogy a látott színpadi jelenetek valóságát mérlegelni, megítélni képes lenne. Nincsen, nem is lehet annyi belátása, hogy a valót, a látott és kápráztató színvegyületben felismerhetné. Míg egyes darabok a felnőttekre, minden kár nélkül, talán mulattatólag hatnak, addig az ifjúnak és leánynak szellemi s erkölcsi életét, egész kedély világát­ veszélyeztethetik. * * Általában azt mondják, ha valamely nemzet kulturális állapotáról akarunk meggyőződést sze­rezni , akkor legczélszerűbb annak iskoláit meg­vizsgálni. Ha pedig a nagy közönség ízlését akar­juk megismerni, akkor tekintsünk a­­ színházakba. Távol legyen tőlem, hogy az ó- és újkor színészete, színházi intézményei között összehason­lítást tegyek, s így a különbséget feltüntetni tö­rekedném; de tény az, hogy a régi Athén közné­pének érzelme is oly gyöngéd, oly nemes volt, hogy a színészt vagy költőt, a morál elleni legcse­kélyebb ballépéséért is a színházból kiutasíták. — Hát ma, hogy állanak a dolgok? — Feleljenek önök, t. olvasónőim! — Ha a színházaknak csak az volna a hivatása, hogy kellemes szórakozást nyújtsanak a nap terhe alatt fáradhatlanul munkálkodó embernek, és hogy sokan unalmukban — tétlenségük, henyélésük foly­tán — elkedvetlenedve, ott felvidulást keressenek s találjanak, akkor én legalább a színházakat fölöslegeseknek mondanám; mert hiszen az emlí­tett érvek esetleg másutt is föltalálhatók. * * * Engedjék meg kérem, hogy itt még említést tehessek azon sok „Lángerei”-ről, melyekkel a fő- és székvárosunk tele van. — Hallom, hogy mik történnek ott, és maguk a hirdetések bizo­nyítják, hogy mennyi az e fajta intézet a főváros­ban ! — Külömben kávéház és szálloda is van néhány, — a­mint mondják, — mely ilyen előadá­sokkal csalogatja a közönséget. Ocsmány trágár­ságokat adnak elő az ily helyiségekben! — Szíve­sen élvezzük a jó életet; eltűrjük, még ha sikam­lós is; élvezettel olvassuk Aristofanest, a­ki itt-ott nem riad vissza a trágárságtól sem, hogy a komi­kumot érvényre juttassa, — mert nála ez a czél. De azon hires „Lángeres“-oknál a főczél: a trá­gárság! — Ocsmányságaik terjesztik a kicsapon­gást, szülik az erkölcstelenséget s ellentétben állanak a morális felfogással. A hölgyecskéknek, a­kik ott fellépnek, főtö­rekvése és czélja: bemutatni bájaikat a­­ nagy­érdemű közönség előtt. * * * De hát mi is tulajdonképen hivatása, köte­lessége a színházaknak ? Meggyőződésem szerint hivatása a színpadnak: a társas élet különféle mozzanatait egyszerre feltárni; az ízlést nemesí­teni ; az emberek nemes erkölcseit feltüntetni; balgaságait, hibáit leleplezni, sót ostorozni; a szi­vek titkos érzelmeinek szabad tért nyitni; hű képet nyújtani a családi élet boldogságáról, bol­dogtalanságáról. Továbbá hivatása a szinházi elő­adásnak: vissza­varázsolni a nemzetek múltját, a jelenkor emberei elé állítani az ősöket és hőseiket egész jellemekben, valójukban. Ha a színpad ezt teszi, kétségkívül hatalmas előmozdítója s lendítője a nemzeti kultúrának. Ma azonban, — tisztelet a kivételnek — ha mindkét nemű ifjúság erkölcsi érzelmeit készakarva megmételyezni nem akarjuk, nagyon is meg kell válogatnunk az egyes darabokat, melyek szemlélé­sére őt bocsáthatjuk.

Next