Fiatal Fórum, 1989 (1. évfolyam, 1. szám)
1989-12-30 / 1. szám
2 ) Legyőztük a félelmet Remeg a kezem, fojtogat a sírás most is, amikor e sorokat írom. A szemem sem merem behunyni, nehogy csak álom legyen, de nem, nem álom, hiszen láttuk a véget. Alig tudjuk felfogni, hogy szabadok vagyunk, és ezt soha többé nem veheti el tőlünk senki. Most, a fegyverropogástól zajos nappalok, az átvirrasztott éjszakák után, sírunk a boldogságtól és próbáljuk minden erőnket összegyűjteni, hogy ne gondoljunk többé a sok-sok megaláztatásra, az éhezésre, fázásra, az elmúlt véres napok félelmére. Féltünk, nagyon féltünk, de nem attól, hogy egy golyó eltalál, hanem, hogy istenem, ha nem győzünk ... 25 évemet állandó rettegésben, remegésben, félelemben éltem le. Féltem mindentől és mindenkitől. Nem mertem románul megszólalni az utcán, nehogy valaki észrevegye, hogy magyar vagyok, nem mertem sehol véleményt nyilvánítani, nehogy félreértsenek, néha úgy éreztem, levegőhöz sincs jogom, de most, ezek után a borzasztó, véres napok után, más ember lettem. Nem hittem, hogy bátor vagyok, nem hittem, hogy valaha képes leszek végignézni egy mészárlást. Péntek este ott álltam férjemmel a sok ezer fiatal mellett az Egyetem téren. Bevallom, remegtem, de nem a félelemtől, hanem a borzalomtól, a sok év alatt felgyülemlett dühtől. Mindannyian sírtunk, akik ott álltunk a téren, sirattuk gyermekkortól, fiatalságtól, reménytől megfosztott életünket. Ropogtak a fegyverek, golyók süvítettek a fejünk felett, de nem mentünk el, nem bújtunk el. Egyetlen arc volt előttem, a fiamé, érte álltunk, sírtunk, érte, értük imádkoztunk együtt: „Istenem, segíts rajtunk!“ A fegyverek pedig ropogtak tovább, és éreztük lebegni fölöttünk az őrült Diktátor gonosz szellemét. Még mindig hitt abban, hogy ő maga a román nép istene, csakis ő, meg rettenetes élettársa. És a terroristák lőttek, lőttek gyermekre, asszonyra és rombolták a középületeket, robbantották a lakásokat, kioltották 66 ezer ártatlan, szabadságéhes ember életét. Lassan csitulnak a fegyverek, de fülünkben még mindig dobol a hátborzongató fegyverropogás, ágyúdörgés. Próbálunk szabadulni az elmúlt napok emlékétől, de nem hagynak a gyertyák, az elhunytak emlékére állandóan égő gyertyák, meg nem hagynak a szétlőtt, agyonbombázott épületek, a rengeteg koporsó, amit az utcán látunk, a kisírt, szemű emberek, és a park, ahol most gyászoló hozzátartozók sírokat ásnak. Szeretném tudni, mi van bukaresti ismerőseinkkel, barátainkkal, de félek tárcsázni. Istenem, nehogy azt mondják ... Éjjel-nappal cseng a telefon. Vidéki és külföldi rokonaink csak a hangunkat akarják hallani. Mi pedig elcsukló hangon mondjuk: „Nyugodjatok még, jól vagyunk, életben vagyunk, és SZABADOK! Szigeti-Kocsis Ibolya A leghosszabb éjszaka Az állomás várótermében csoportosulás. Nem lehet látni, miért. Időbe telik, míg megtudom: egy nő eszméletét vesztette. Volt, aki azt is tudta, hogy Bukarestből érkezett. Egy óra múlva, amikor visszatértem, már egyedül volt. Meggyötört arccal meredt maga elé. — Fáradt vagy éhes? Beteg? — ültem mellé. — Nem. — Miért lett rosszul? — A vér ... a vér ... — és újra elsápad. De most sikerül legyőznie a rátörő gyengeségét. — Valóban Bukarestből jön? — Igen. De ne ... ne kérdezzen. A vér ... — egész testében remeg. — Amikor megláttam azt a gyereket, megvágta az ujját és folyt a vére... Nem! Nem akarok többé vért látni! Soha! — Nyugodjon meg — megsimogatom a kezét. Erős, inas, kidolgozott kéz. Olyan édesanyám korabeli. — Miért volt Bukarestben? — A fiamnál. Amikor eljöttem, ő még élt, és ott volt a televízió udvarán. Bukarestben tanul. Egy kis hazait vittem neki. Huszonegyedikén érkeztem. Istenem, soha többet nem akarok olyat látni, mint amit ott láttam másnap. A fiam elvitt egy barátja családjához. Ott néztük a televízió adását. És ott hallottuk, hogy hívják az embereket, segítsenek, menjenek védeni a televíziót. A fiam gondolkodás nélkül indult. Én is vele mentem. Nem akarta, de egyedül nem engedtem. Fogalmam sincs, hogy jutottunk odáig. Ott már sokan voltak. Főleg fiatalok. Meg katonák. És lőttek! Lőttek! Átkozottak! Százszor is legyenek átkozottak, még a szülőanyjuk is. Hány drága fiatal életet pusztítottak el! Az éjszaka szörnyű volt. És hosszú. Talán a leghosszabb, amit 42 év alatt megéltem. Balfelől a fiam állt mellettem, a jobbomon egy vele egyidős fiú. Román. Gyönyörű gyermek. Egyetemista volt. Éjszaka ... Nem tudom elmondani. — sír — Nem tudom, hány óra lehetett, azt mondja az a fiú — még a nevét sem kérdeztem meg — „Tánti, félek. Szégyellem, de félek“. Megfogtam a kezét és csendesen nyugtatgattam. „Gyermekem, a halál árnyékában mindenki fél. Ezt nem kell szégyellni. De erősnek kell lennünk“. Telt az idő, nagyon lassan telt. S az a fiú biztatta magát és minket is: „Még egy kis kitartás, és megvirrad. Akkor már nem lesz ilyen nehéz“. És megvirradt. Délelőtt ennivalót hoztak. Ki tudja, milyen kockázat árán hozták el oda azok a fiatalok az ételt. Az a fiatalember is elment és hozott két szendvicset. Egyet nekem adott. Nem akartam elvenni, de bíztatott, enni kell, nem szabad gyengének lenni. A másikat ők ették meg a fiammal. Délután újra támadtak bennünket. Mi egyet tehettünk, azt, hogy ottmaradunk, nem hagyjuk el a helyünket. Kiabáltunk. Nekünk ez volt a fegyverünk. És akkor ... Istenem ... Olyan borzasztó ... Csak azt láttam, hogy az a fiú egyszer csak elzuhan. Esés közben magával rántott. A vére az arcomra, kiáltásra tátott számba fröccsent. Éreztem a számban a vér sós ízét. Nem...! Ezt nem, nem lehet elmondani! Meghalt! Meghalt! — Arcát kezébe temeti, testét rázza a hangtalan zokogás. — Még a nevét sem tudom! Azt sem tudom! Megáll a toll a kezemben. Nem tudom, mit is írhatnék még. Azt hiszem, nincs mit magyarázni, feleslegesek a szavak. Ennek az anyának a története mindent elmond arról, hogyan született meg a szabadság. Kállai László Kölcsey Ferenc Zsarnok Virtus s igazság zengtek nyelveden, De gyűlölte mindkettőt szived; Csak leple volt hatalmad bűneidnek, S szádban a törvény átok leve. Ezüstkehelyt ürített a gonosz asztalodnál, Kivűl az ajtón sírt az üldözött. Még egy falatja volt az éhező szegénynek, S elrablóttad azt, Avult fedél órá meg a szelektől, Hideg vérrel hajtád ki onnan is, Hajh bujdosott az, ősi lakhelyéről! Sápadt neje keblében vitte kisdedét, s panaszát Poroszlód azt korbáccsal ölte el! S terád bízatott-e ezreknek boldogsága, Hogy árulhasd pénzért véröket? S neked ád majd márványt s nagy nevet a hízelkedés, Ó rabló, sírodon? Vélemény Elnézem ezeket a gyerekeket, akik még mindig ide sereglenek a térre és csak beszélnek, beszélnek... Eddig csupasz kézzel harcoltak, testükkel védték a forradalmat, most meg, látom kételkednek. Nem bíznak az új kormányban, mert nem ismerik a tagjait, mert nem látják még a változást... Szerintem a fiatalok most tévednek: egy új rendet nem lehet órák alatt megteremteni. December 22, 23... ma 27-ike van. Mondjuk három napig komoly harcok folytak, és érthető, hogy teljes fejetlenség volt. Marad három nap. Ez alatt a három nap alatt az élet részben visszatért rendes kerékvágásába. Mármint a gazdasági élet, mert még mindig rettegünk a gazemberektől. Hogy lehetett volna három nap alatt ennél többet tenni? Én Románia lakosságát két részre osztom: azokra, akik 1950 előtt születtek, és azokra, akik '50 után születtek. A fiatalok, egészen a negyvenesekig, nem tudják mi az a demokrácia. Csak akarják, de nem tudják, mi az. Mi öregek tudtuk, de elfelejtettük. Szerencsére vannak olyanok, akiknek eszébe jutott, mások is. Én Iliescuban is lesznek még bízom. Hallgattam őt franciául nyilatkozni, és ez számomra sokat jelentett. Aki tőzsgyökeres román létére folyékonyan beszél idegen nyelveket, az művelt ember és most bíznunk kell a művelt emberekben. Ráadásul tapasztalt vezető, és jó kapcsolatai vannak Gorbacsovval, aki ma... a világ első embere. Nagyon okosan tette, hogy fiatal miniszterelnököt vett maga mellé. A fiataloknak most türelmeseknek kell lenniük. A demokrácia nem jelenti azt, hogy eltűnnek a vezetők. Egy társadalomnak vezetőkre van szüksége, ha mindenki össze-vissza kapkod, soha nem lesz rend, mindenki mindenhez nem érthet, hallgatni kell azokra, akik már tudják, mit kell tenni. (Elmondta Tăcu Petre, nyugdíjas, egy bukaresti tömbház gondnoka) December 24-én a Tusnádfürdői római katolikus templomban az éjféli szentmise után a város két lelkipásztora, Incze Dénes római katolikus pap és Constantin Ganea ortodox lelkész közös gyászmisét tartott a román, és magyar hősi halottakért, melyen közel ezren vettek részt. Másnap, Karácsony első napján a két lelkipásztor az ortodox templomban is közös gyászszertartáson emlékezett meg a szabadságért életüket áldozó mártírokról. Ezzel a lelkipásztorok és híveik példát mutattak egymás megbecsülésére és szeretetére.