Fiatal Fórum, 1989 (1. évfolyam, 1. szám)

1989-12-30 / 1. szám

2 ) Legyőztük a félelmet Remeg a­ kezem, fojtogat a sírás most is, amikor e sorokat írom. A szemem sem merem behunyni, nehogy csak álom legyen, de nem, nem álom, hiszen láttuk a véget. Alig tudjuk felfogni, hogy szabadok vagyunk, és ezt soha többé nem veheti el tőlünk senki. Most, a fegyverropogástól zajos nappalok, az átvirrasztott éjszakák után, sírunk a boldogságtól és próbáljuk minden erőn­ket összegyűjteni, hogy ne gondoljunk többé a sok-sok megaláztatásra, az éhezésre, fázásra, az elmúlt véres na­pok félelmére. Féltünk, nagyon féltünk, de nem attól, hogy egy golyó eltalál, hanem, hogy istenem, ha nem győ­zünk ... 25 évemet állandó rettegésben, reme­gésben, félelemben éltem le. Féltem mindentől és mindenkitől. Nem mer­tem románul megszólalni az utcán, ne­hogy valaki észrevegye, hogy magyar vagyok, nem mertem sehol véleményt nyilvánítani, nehogy félreértsenek, né­ha úgy éreztem, levegőhöz sincs jogom, de most, ezek után a borzasztó, véres napok után, más ember lettem. Nem hittem, hogy bátor vagyok, nem hittem, hogy valaha képes leszek végignézni egy mészárlást. Péntek este ott álltam férjemmel a sok ezer fiatal mellett az Egyetem téren. Bevallom, remegtem, de nem a félelemtől, hanem a borza­lomtól, a sok­ év alatt felgyülemlett dühtől. Mindannyian sírtunk, akik ott álltunk a téren, sirattuk gyermekkor­tól, fiatalságtól, reménytől megfosztott életünket. Ropogtak a fegyverek, go­lyók süvítettek a fejünk felett, de nem mentünk el, nem bújtunk el. Egyetlen arc volt előttem, a fiamé, érte álltunk, sírtunk, érte, értük imádkoztunk együtt: „Istenem, segíts rajtunk!“ A fegyverek pedig ropogtak tovább, és éreztük lebegni fölöttünk az őrült Diktátor gonosz szellemét. Még min­dig hitt abban, hogy ő maga a román nép istene, csakis ő, meg rettenetes élettársa. És a terroristák lőttek, lőt­tek gyermekre, asszonyra és rombolták a középületeket, robbantották a laká­sokat, kioltották 66 ezer ártatlan, sza­badság­éhes ember életét. Lassan csitulnak a fegyverek, de fü­lünkben még mindig dobol a hátbor­zongató fegyverropogás, ágyúdörgés. Próbálunk szabadulni az elmúlt napok emlékétől, de nem hagynak a gyertyák, az elhunytak emlékére állandóan égő gyertyák, meg nem hagynak a szétlőtt, agyonbombázott épületek, a rengeteg koporsó, amit az utcán látunk, a kisírt, szemű emberek, és a park, ahol most gyászoló hozzátartozók sírokat ásnak. Szeretném tudni, mi van bukaresti ismerőseinkkel, barátainkkal, de félek tárcsázni. Istenem, nehogy azt mond­ják ... Éjjel-nappal cseng a telefon. Vidéki és külföldi rokonaink csak a hangun­kat akarják hallani. Mi pedig elcsukló hangon mondjuk: „Nyugodjatok még, jól vagyunk, életben vagyunk, és SZA­BADOK! Szigeti-Kocsis Ibolya A leghosszabb éjszaka Az állomás várótermében csoportosulás. Nem lehet látni, miért. Időbe telik, míg megtudom: egy nő eszméletét vesztette. Volt, aki azt is tudta, hogy Bukarest­ből érkezett. Egy óra múlva, amikor visszatértem, már egyedül volt. Meggyötört arccal meredt maga elé. — Fáradt vagy éhes? Beteg? — ültem mellé. — Nem. — Miért lett rosszul? — A vér ... a vér ... — és újra elsápad. De most sikerül legyőznie a rátörő gyengeségét. — Valóban Bukarestből jön? — Igen. De ne ... ne kérdezzen. A vér ... — egész testében remeg. — Amikor megláttam azt a gyereket, megvágta az ujját és folyt a vére... Nem! Nem akarok többé vért látni! Soha! — Nyugodjon meg — megsimogatom a kezét. Erős, inas, kidolgozott kéz. Olyan édesanyám korabeli. — Miért volt Bukarestben? — A fiamnál. Amikor eljöttem, ő még élt, és ott volt a televízió udvarán. Bukarestben tanul. Egy kis hazait vittem neki. Huszonegyedikén érkeztem. Iste­nem, soha többet nem akarok olyat látni, mint amit ott láttam másnap. A fiam elvitt egy barátja családjához. Ott néztük a televízió adását. És ott hallottuk, hogy hívják az embereket, segítsenek, menjenek védeni a televíziót. A fiam gondol­kodás nélkül indult. Én is vele mentem. Nem akarta, de egyedül nem engedtem. Fogalmam sincs, hogy jutottunk odáig. Ott már sokan voltak. Főleg fiata­lok. Meg katonák. És lőttek! Lőttek! Átkozottak! Százszor is legyenek átkozottak, még a szülőanyjuk is. Hány drága fiatal életet pusztítottak el! Az éjszaka szörnyű volt. És hosszú. Talán a leghosszabb, amit 42 év alatt megéltem. Balfelől a fiam állt mellettem, a jobbomon egy vele egyidős fiú. Román. Gyönyörű gyermek. Egyetemista volt. Éjszaka ... Nem tudom elmondani. — sír — Nem tudom, hány óra lehetett, azt mondja az a fiú — még a nevét sem kérdez­tem meg — „Tánti, félek. Szégyellem, de félek“. Megfogtam a kezét és csendesen nyugtatgattam. „Gyermekem, a halál árnyékában mindenki fél. Ezt nem kell szégyellni. De erősnek kell lennünk“. Telt az idő, nagyon lassan telt. S az a fiú biztatta magát és minket is: „Még egy kis kitartás, és megvirrad. Akkor már nem lesz ilyen nehéz“. És megvirradt. Délelőtt ennivalót hoztak. Ki tudja, milyen kockázat árán hozták el oda azok a fiatalok az ételt. Az a fiatalember is elment és hozott két szendvicset. Egyet nekem adott. Nem akartam elvenni, de bíztatott, enni kell, nem szabad gyengének lenni. A másikat ők ették meg a fiammal. Délután újra támadtak bennünket. Mi egyet tehettünk, azt, hogy ott­maradunk, nem hagyjuk el a helyünket. Kiabáltunk. Nekünk ez volt a fegyve­rünk. És akkor ... Istenem ... Olyan borzasztó ... Csak azt láttam, hogy az a fiú egyszer csak elzuhan. Esés közben magával rántott. A vére az arcomra, kiáltásra tátott számba fröccsent. Éreztem a számban a vér sós ízét. Nem...! Ezt nem, nem lehet elmondani! Meghalt! Meghalt! — Arcát ke­zébe temeti, testét rázza a hangtalan zokogás. — Még a nevét sem tudom! Azt sem tudom! Megáll a toll a kezemben. Nem tudom, mit is írhatnék még. Azt hiszem, nincs mit magyarázni, feleslegesek a szavak. Ennek az anyának a története mindent elmond arról, hogyan született meg a szabadság. Kállai László Kölcsey Ferenc Zsarnok Virtus s igazság zengtek nyelveden, De gyűlölte mindkettőt szived; Csak leple volt hatalmad bűneidnek, S szádban a törvény átok leve. Ezüstkehelyt ürített a gonosz asztalodnál, Kivűl az ajtón sírt az üldözött. Még egy falatja volt az éhező szegénynek, S elrablóttad azt, Avult fedél órá meg a szelektől, Hideg vérrel hajtád ki onnan is, Hajh bujdosott az, ősi lakhelyéről! Sápadt neje keblében vitte kisdedét, s panaszát Poroszlód azt korbáccsal ölte el! S terád bízatott-e ezreknek boldogsága, Hogy árulhasd pénzért véröket? S neked ád majd márványt s nagy nevet a hízelkedés, Ó rabló, sírodon? Vélemény Elnézem ezeket a gyerekeket, akik még mindig ide sereglenek a térre és csak beszélnek, beszélnek... Eddig csu­pasz kézzel harcoltak, testükkel védték a forradalmat, most meg, látom kétel­kednek. Nem bíznak az új kormány­ban, mert nem ismerik a tagjait, mert nem látják még a változást... Szerintem a fiatalok most tévednek: egy új rendet nem lehet órák alatt megteremteni. December 22, 23... ma 27-ike van. Mondjuk három napig ko­moly harcok folytak, és érthető, hogy teljes fejetlenség volt. Marad három nap. Ez alatt a három nap alatt az élet részben visszatért rendes kerékvágásá­ba. Mármint a gazdasági élet, mert még mindig rettegünk a gazemberektől. Hogy lehetett volna három nap alatt ennél többet tenni? Én Románia lakos­ságát két részre osztom: azokra, akik 1950 előtt születtek, és azokra, akik '50 után születtek. A fiatalok, egészen a negyvenesekig, nem tudják mi az a de­mokrácia. Csak akarják, de nem tud­ják, mi az. Mi öregek tudtuk, de elfe­lejtettük. Szerencsére vannak olyanok, akiknek eszébe jutott, mások is. Én Iliescuban is lesznek még bízom. Hall­gattam őt franciául nyilatkozni, és ez számomra sokat jelentett. Aki tőzsgyö­­keres román létére folyékonyan beszél idegen nyelveket, az művelt ember és most bíznunk kell a művelt emberek­ben. Ráadásul tapasztalt vezető, és jó kapcsolatai vannak Gorbacsovval, aki ma... a világ első embere. Nagyon okosan tette, hogy fiatal miniszterelnö­köt vett maga mellé. A fiataloknak most türelmeseknek kell lenniük. A de­mokrácia nem jelenti azt, hogy eltűn­nek a vezetők. Egy társadalomnak ve­zetőkre van szüksége, ha mindenki össze-vissza kapkod, soha nem lesz rend, mindenki mindenhez nem érthet, hallgatni kell azokra, akik már tudják, mit kell tenni. (Elmondta Tăcu Petre, nyugdíjas, egy bukaresti tömbház gondnoka) December 24-én a Tusnád­für­­dői római katolikus templomban az éjféli szentmise után a város két lelkipásztora, Incze Dénes ró­mai katolikus pap és Constantin Ganea ortodox lelkész közös gyászmisét tartott a román, és magyar hősi halottakért, melyen közel ezren vettek részt. Másnap, Karácsony első napján a két lel­kipásztor az ortodox templomban is közös gyászszertartáson emlé­kezett meg a szabadságért életü­ket áldozó mártírokról. Ezzel a lelkipásztorok és híveik példát mutattak egymás megbecsülésére és szeretetére.

Next