Figáró, 1919. január-december (2. évfolyam, 2-29. szám)
1919-02-19 / 8. szám
16 II 19 lse of Liliom Ezen a valószínűtlenül napfényes februári napon, mikor a „Liliom" házi próbájáról jövök, semmi sem valószínűtlenebb előttem, mint a kritika ítéletének igazsága. Jó néhány éve már — nem jó visszafelé számítani az éveket — a „Liliom“ első főpróbájáról jöttünk haza izgatott arcok és kérdések közt: — Mit szól a darabhoz? És mikor már meghitten kevesen voltunk, egy mellékutcán Keszler tanár megállt és szólt: — Gyerekek, ez a Feri egy génié. Ezt ma éreztem először igazán. De a transcendentalizmusa, a menyországbeli jelenete, hiába, nem sikerült. Ez a színpadon sohasem sikerülhet, vagy csak nagyon kivételesen. És a maga gazdag tudásának tapasztatalatainak egész fegyvertárát mozgósította, hogy bebizonyítsa: a színpadon az életet kell hazudni és mindaz, ami ezen túl akar menni, erőtlenül visszaesik, mert ezt a túlillúziót nem bírja el a színpad. Én, a fiatalabb, szerényebb kritikus jobban megértettem a „Liliom“ szimbólumát, mert közelebb volt hozzám, de nagyjából osztottam tekintélyesebb kritikustársam nézetét : a színpadon már az első suggestio (az élet) oly nehéz, hogy a második suggestio (menyország, álom, költészet) nem is sikerülhet. És ma, amikor újra elém került a „Liliom“, be kellett látnom, hogy tévedtünk mind a ketten: tévedett a tapasztalat és tévedett a jövőbe néző fiatalság. A „Liliom“ transcendentális jelenetei, vagyis utolsó két képe nemcsak színpadilag a legmerészebb, hanem mély és költői szimbolikájával a legvirágosabb ága Molnár Ferenc költészetének. Az egész külvárosi csirkefogó-legendának a filozófiai értelme itt emelkedik szinte fokról-fokra egyre magasabbra, úgyhogy el kell ismernünk: a színpadnak és humornak tett koncessziók ellenére is a vakmerőségig bátor és önzetlen ezekben a jelenetekben Molnár. A legnehezebb dolog a színpadon: kockáztatni valamit, valamit úgy tenni, ahogy nem szokás és mégis azzal a praetensióval, hogy mindenkinek tessék. Molnárnak sikerült a legnehezebb és ezzel a városligeti csirkefogó alakját a zsánerképekből a legmegrázóbb és legkülönösebb emberábrázolás magasságába emelte. Jóval Bernhard Shaw előtt gúnyosan és fölényesen rámutatott arra az emberre, aki fittyet hány az egész, kissé megpohosodott erkölcsi világrendnek. De míg Shawnál az ilyen ember végül is győz a fölényénél és szemtelenségénél fogva, Molnár érzi és éreztetni akarja az annyiszor kigúnyolt erkölcs súlyát, amely szelíd, nyugodt fölényével mégis térdre kényszeríti a lázadót. Liliom boldogtalan ember: ha gonosz akar lenni, a mások iránt való jóságéba ütközik, ha pedig jót akar tenni, a saját erkölcsi ügyetlenségénél és fogyatékosságánál fogva a legszebb szándéka gonosztetté fordul ét önkénytelenül. A „ Liliom “-nak ez a mélysége gondolkodóba ejtette külföldi kritikusait is és még a harcias, epés Kerr Alfrédet is arra a vallomásra bírta, hogy a „Liliom“ egyik mondását euripidesz mélységűnek tartja. A nagysikerű, nagy multú darab, míg külföldön egyre újabb híveket szerzett Molnárnak, nálunk pihent. Többen foglalkoztak felújítása gondolatával, de a Vígszínház, úgy látszik, maga is azt tervezte, hogy a „Liliom“-ot föléleszti. Ez most meg is történt. A régebbi szereposztásból Varsányi Irén megtartotta a Julika szerepét. Nála külömbet erre a szerepre úgyse lehetett volna ra a Liliomban VARSÁNYI IRÉN Laborfelvétele