Figyelő, 1965. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-07 / 27. szám

Növekvő gépállomány - csökkenő kihasználás A gépipar termelésének technikai szín­vonala jelentősen befolyásolja egész iparunk gyártástechnológiáját és terme­lékenységi színvonalát. A gépipar tech­nikai színvonalát mindenekelőtt a meg­munkálógépek állománya, összetétele és kihasználása határozza meg. Ezért a Köz­ponti Statisztikai Hivatal hosszú évek óta gyűjti az állami gépipari vállalatok megmunkálógépeinek állományára, ösz­­szetételére és kihasználására vonatkozó adatokat. A megmunkálógépek állománya 1959. december 31-e óta (amióta összehason­lítható adatokkal rendelkezünk) eléggé változó ütemben növekedett. Voltak évek, amelyekben nagyobb ütemben nőtt az állomány, de voltak jelentős visszaesések is. Az összes megmunkálógépek állományának alakulása az állami­­gépiparban (1959—1964) Az összes gépek állománya az előző időpont­j­ában Végeredményben tehát a gépipar egé­szében öt év alatt csaknem 15 százalék­kal nőtt a megmunkálógépek állomá­nya, darabszám alapján számítva. Az egyes ágazatok között azonban jelentős eltérések észlelhetők. Figyelemre méltó, hogy a gépállomány növekedése nem bi­zonyítja a kiemelt gépipari ágazatok fo­kozott fejlesztését, sőt egyes esetekben a fejlesztési koncepcióval ellentétes ten­dencia érvényesült. A kiemelt ágazatok közül egyedül a híradás- és vákuum­­technikai iparban volt töretlen és az át­lagosnál gyorsabb a növekedés, ameny­­nyiben az 1964. szeptember 31 i állo­mány 51,2 százalékkal volt magasabb, mint az 1959. december 31-i. A szer­számgépipar megmunkálógép-állománya is gyorsabban nőtt, mint a gépipar átla­ga, de már korántsem egyenletesen. A műszeriparban pedig a növekedés nem­csak hullámzó képet mutat, hanem szín­vonala is az átlagos alatt marad. Jelentéktelen változás A gépállomány jelleg szerinti összeté­tele alig változott a megfigyelt időszak­ban. Egyetlen különösen szembetűnő je­lenség az, hogy a forgácsmentes meg­munkálógépek aránya az utolsó évben darabszám alapján számítva nagyobb mértékben, a gépek bruttó értéke alap­ján számítva valamivel kisebb mérték­ben csökkent, s az ezt kiegyenlítő növe­kedés a forgácsológépeknél észlelhető. A különleges szerszámgépek száma és darabszám alapján számított hányaduk kissé csökkent, bruttó értékük alapján számított hányaduk kissé nőtt, de jelen­tőségük így is elenyésző (1964. szeptem­ber 30-i arányuk darabszám alap­ján 0,5, bruttó érték alapján pedig 1 szá­zaléka az egész állományinak). Az elmúlt négy évben tehát a gépipari technológi­ák tekintetében jelentősebb strukturális változás nem következett be. Nem került sor a forgácsmentes technológiák foko­zott alkalmazására, s a viszonylag kor­szerű különleges szerszámgépek al­kalmazási területe sem növekedett számottevő mértékben. Ez azt bi­zonyítja, hogy a gépipar fejlesz­tése az elmúlt években is jel­lemzően extenzív módon történt, hogy a gépi beruházások nem eredményeztek — mennyiségi növekedéssel arányos — minőségi változást a gyártástechnológiá­ban. Minthogy az állomány kor szerinti összetételének változása viszonylag las­sú folyamat, erről nem készül minden évben adatfelvétel. Ezért a vas- és fém­megmunkálógépek gyártási év szerinti összetételére vonatkozóan az 1964. szep­tember 30-át megelőzően utoljára az 1960. december 31-i állományt felmérő kérdőív szolgáltatott adatokat. A két időpont között eltelt közel négy év alatt nem következett be jelentős változás. Az 1964. szeptember 30-i felmérés sze­rint a gépállomány 15 százalékát 1961- ben vagy később gyártották. Ennek 24,3 százalékát 1962. október 1. és 1963. szep­tember 30. között, 19,5 százalékát pedig 1963. október 1. és 1964. szeptember 30. között ruházták be a gépipari vállalatok. Ezzel szemben 1961—1962-ben a szóban­­forgó gépek 56,2 százalékával szaporo­dott a gépipari vállalatok állománya. Ez is mutatja a növekedés egyenetlen üte­mét. A gépállományon belül a feltehetően korszerűbb, később gyártott gépek ará­nya nem javult számottevő mértékben, a gépi beruházások lényegében nem eredményezték a gépállomány megfelelő cserélődését, megújhodását. Bár az 1960. december 31-i és az 1964. szeptember 30-i állomány kormegoszlása a csoportkörök különbözősége miatt nem hasonlítható össze teljes pontossággal (az 5, illetve 10 éves csoportbeosztás határévei azonosak, a két adatfelvétel között azonban csak 4 év telt el), a géppark megfiatalodási folyamatának lassulása állapítható meg. Az 1960. december 31-i állománynak pél­dául 28,3 százaléka volt 1956-ban vagy később gyártott gép, 1964. szeptember 30-án pedig az 1961-ben vagy később gyártott gépek az állománynak csupán 15 százalékát képezték. Hasonló arányokat mutatnak a maga­sabb korú gépek is. Az 1960. évi állo­mánynak 54,2 százaléka volt 1951. évi vagy későbbi gyártású gép. Az ennél 1 évvel rövidebb időszakot átfogó — 1956. évi vagy későbbi gyártású gépeket magá­ban foglaló — korcsoport az 1964. évi adatfelvétel során felmért gépek 40,4 százaléka volt. A két adatfelvétel közti időben 14,9 százalékról 10,9 százalékra csökkent ugyan az 1930-ban vagy korábban gyár­tott gépek aránya, de ez csak annyit je­lent, hogy közel 4 év alatt mindössze 20 százalékkal lett kevesebb a 30, illetve most már 35 éves és öregebb gépek szá­ma. Ezen gépeknek is tekintélyes része (15,3 százaléka) 1909-ből vagy még koráb­bi évekből származik.­ ­ A Átlagos életkor: 15 év A kiemelt ágazatok gépállományának korösszetétele valamelyest kedvezőbb az átlagosnál. Az 1964. szeptember 30-i állo­mányból az átlagos 10,9 százalékkal szemben a szerszámgépgyártásban a gé­pek 3,2 százaléka, a híradás- és vákuum­­technikai iparban 5,1 százaléka, a mű­szeriparban pedig 6,5 százaléka szár­mazik 1930-ból vagy a korábbi évekből. Az egész gépiparra vonatkozó kedvezőt­lenül magas átlag a fémtömegcikkipar elavult gépparkjának tudható be, ahol az 1930-ban vagy előbb gyártott gépek csak­nem %-ét (23,8 százalékát) képezik az egész állománynak. Bár a fémtömegcikk­ipar selejtezési aránya magasabb a gép­ipar átlagánál, a jelenlegi ütem ott még kevésbé eredményezheti az átlagos élet­kor csökkenését. A legújabb, 1961-ben vagy később gyártott gépek aránya tekintetében is az átlagosnál kedvezőbb a kiemelt ágazatok helyzete. Az átlagos 15 százalékos há­nyaddal szemben a szerszámgépgyártás­ba sorolt vállalatok gépállományának 15,4 százaléka, a híradás- és vákuumtech­nikai iparénak 23,1 százaléka, a műszer­ipari vállalatokénak pedig 16,8 százaléka származik az utóbbi évekből. A gépek átlagos életkora — amelyet az 1964. szeptember 30-i állomány ösz­­szetétele alapján számítottunk — ugyan­csak kedvezőbb a kiemelt ágazatokban. Az egész gépiparra vonatkozó 15,3 éves átlaggal szemben a híradás- és vákuum­­technikai iparban 12 év, a műszeripar­ban 13,3 év, a szerszámgépgyártásban pedig 13,6 év az átlag. A gépek és gépi berendezések gyártási ágazat átlaga e szerint a számítás szerint is valamivel kedvezőbb, mint a szerszámgépgyártásé (13,2 év). Mindez természetesen még nem egyértelműen kedvező, hiszen a ki­emelt ágazatok jellemzően exportra ter­melnek és ezért a termelékenység nem­zetközi összehasonlítása szempontjából a számításba jöhető versenytárs termelő­berendezésének korszerűsége az irány­adó. Lehetőség a selejtezésre A selejtezésekre vonatkozó adatokból megállapítható, hogy jelentős változást az 1964. január 1-én bevezetett eszköz­lekötési járulék sem eredményezett. Míg 1963- ban az éves­ selejtezés az állomány 1.8 százalékát érintette, 1964-ben annak 1.9 százalékát selejtezték ki. Az előbb már említett, jelenleg is 35 éves vagy öregebb gépek kiselejtezéséhez az 1964. évi ütem mellett is csaknem 6 év (5,9 év) szükséges, közben azonban az állomány további 9,3 százalékát képező, 1931— 1940. évek között gyártott gépek is túl­lépik a 40 éves kort. A selejtezés lassú­ságához valószínűleg az is hozzájárul, hogy a selejtezési veszteséget az ered­mény terhére kell elszámolni. Az állomány alakulásának és összeté­tele változásának felmérése mellett fo­lyamatos vizsgálat tárgyát képezik a ki­használás színvonalára vonatkozó ada­tok. Az ebből kiszámított, a gépállo­mány egészére vonatkozó kihasználási mutatók szerint az egész gépiparra az egy műszakot kevéssel meghaladó gép­kihasználás a jellemző. A kihasználtság 1964- ben a korábbi évekhez képest kis mértékben tovább csökkent. 1961 1962 1963 1964 Gépfőcsoport szeptember havi átlagos műszakki­­használási együttható* Forgácsoló gépek 1,25 1,27 1,20 1,17 Forgácsmentes megmunkáló gépek_________0,97 ,99 1,02 1,01 össze, vas- és fém­megmunkáló gépek 1,19 1,20 1,16 1,14 •Az átlagos műszakkihasználási együttható — Az összes teljesített gépórák Az egy műszakban teljesíthető gépórák /■ A gépek kihasználásának ez az ala­csony színvonala egymagában nem volna még kedvezőtlen, de ennek ismeretében még jogosabb a selejtezések — fentebb már vázolt, alacsony — arányának bí­rálata. Az extenzív kihasználás ugrás­szerű javulása a közeljövőben aligha vár­ható, mert egyéb okok mellett a munka­erőhiány is gátolja a gépek kapacitásá­nak nagyobb mérvű kihasználását. Összefoglalva: a gépipar vas- és fém­­megmunkáló gépeinek száma 1964-ben gyorsabban nőtt, mint a kapacitásigény, s így a kihasználtság kissé csökkent. Ez a kihasználtság­ szint lehetővé teszi az elavult, korszerűtlen gépek kiselejtezésé­nek meggyorsítását, a gépállomány je­lentősebb cseréjét és ezáltal a termelés technikai feltételének jelentősebb javí­tását. Dr. Nagy Sándor Időpont 1960 december 31 1061 szeptember 30 1962 szeptember 30­ 1960 szeptember 30) 1964 szeptember 30 105,4 101,1 100,6 103,8 103,1 3 ______________________________________________ _________________________________________________) „A startpisztoly eldördült6­­ ­— mondotta a győri szervezéstudományi ankét egyik részvevője. A rendezők — az MTA Állam- és Jogtudo­mányi Intézetének Szervezéstudományi Munkabizottsá­ga, a Magyar Közgazdasági Társaság Győr-Sopron me­gyei Helyi Csoportja és a MTESZ Győri Intézőbizottsá­gának Ipargazdasági Bizottsága — szerencsés időpontot választottak a hazai vezetőképzés problémáinak megvi­tatására. Bizonyossá vált az ankéton, hogy Magyaror­szágon is immár polgárjogot kapott a tudományos veze­­­tőképzés és hogy az elmúlt másfél-két évben, legalábbis az első lépéseket megtettük ezen a téren. A startpisztoly­­valóban eldördült. Rendszeres vezetőképzés folyik Bor­sod megyében a Borsodi Vezető Továbbképző Tanfolya­mon, a kohó- és gépiparban a Mérnök Továbbképző Inté­zet, továbbá a gazdasági mérnökképzés keretében, a leg­újabban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Továbbképző Intézetében. Ezen túl, több helyi kezde­ményezésről is beszámoltak az ankét részvevői. A hazai vezetőképzés tapasztalatai bizonyítják, hogy a vezetők többsége igényli a vezetési szakma tudomá­nyos elemeinek elsajátítását. Többen beszámoltak arról, hogy az iskolákon milyen eredményeket értek el a ve­zetői készség kibontakoztatásában. A vezetők egy része saját vállalatánál már gyümölcsöztette is az elsajátított ismereteket. A hazai tapasztalatok — és mindenekelőtt ,,a borso­di iskola” tapasztalatai is azt bizonyítják —, hogy a ve­zetőképzést egyetlen tanfolyamon való részvétellel nem lehe­t megoldani. A vezetéstechnika és a vezetéselmélet gyors fejlődése, továbbá azoknak a gazdasági és mű­szaki tényezőknek a változása, amelyek maguk is aktívan hatnak a vezetői ténykedésre, megkövetelik, hogy a ve­zetők — bizonyos időközökben — rendszeresen részt ve­gyenek a továbbképzésben. Az ankét fontos eredménye volt a didaktikai tapasztalatok összegezése. A leghaté­konyabb oktatási módszereknek az esettanulmányok, a sze­repjátszás és a közös megbeszélések bizonyultak. A ve­zetőképzést tehát nem lehet megoldani egy vagy több előadássorozattal. A „borsodi iskola” és a Mérnök To­vábbképző Intézet képviselőinek egybehangzó véleménye szerint, az oktatás időtartamára célszerű a vezetőket ki­ragadni mindennapos gondjaikból, mindennapos környe­zetükből, és külön erre a célra létesített bentlakásos is­kolákban végezni a képzést. A győri ankét feltehetően új lendületet is ad a ha­zai vezetőképzésnek, sőt egy szélesebb körű tudományos fejlődésnek vetheti meg az alapját. Az ankét ugyanis összegezte azokat a problémákat és nehézségeket, ame­lyek ma már a kibontakozás gátló tényezői, így minde­nekelőtt időszerű a hazai vezetéselméleti kutatások szer­vezett megkezdése. Tények bizonyítják, hogy a külföldi vezetőképzés és a vezetéselméleti kutatási eredmények hazai hasznosítására csak korlátozott lehetőségeink van­nak. A társadalmi és gazdasági viszonyok különbözősé­gei, a gazdasági fejlettség különböző foka, a belső mun­kamegosztás méretei, a lelki alkat különbségei stb. álta­lában nem teszik lehetővé a külföldi eredmények azonos módon való hazai hasznosítását. A vezetéselméleti kutatás megteremtésének feltétele a kutató káderek nevelése, és a kutatás intézményesített rendszerének kiépítése. Találóan jegyezte meg az egyik felszólaló, hogy „ a vezetőképzésben nem hatékony az esztrád-műsor”. Az oktatók ne „pendlizzenek”. A vezetőképzés csak ak­kor lehet hatékony, ha az oktatók együtt élnek és tar­tósan együtt dolgoznak hallgatóikkal. Maguknak az ok­tatóknak is állandóan fejlődniük kell és azokat az in­formációkat, amelyek ezt a fejlődést lehetővé teszik, csak a hallgatóiktól kaphatják meg. Együtt kell dolgoz­­niuk és közösen kell kialakítaniuk az optimális döntések feltételeit, és módszereit. Ahhoz, hogy az oktatók mód­szert („terápiát”) és szemléletmódot adhassanak a veze­tőknek, célszerű, ha kisebb csoportokban foglalkoznak a hallgatókkal. Sőt, egyes kérdések komplex megvitatása azt is szükségessé teheti, hogy a kis létszámú hallgató­sággal egyidejűleg több oktató foglalkozzék. Mindez sürgető feladattá teszi az oktatógárda kiképzését és neve­lését. Annál is inkább, mert a vezetőképzéssel szemben támasztott igények máris meghaladták lehetőségein­ket. A korszerű vezetőképzésnek számos egyéb feltételét is meg kell teremtenünk, így mindenekelőtt nagy számú esettanulmányra van szükség. A nagy költséggel kidol­gozott esettanulmányokat a külföldi iskolák rendsze­rint nem publikálják, vagy ha ez meg is történik, az el­térő feltételek miatt általában nem hasznosíthatók. A hazai vezetéselméleti kutatások alapjainak meg­teremtése és a vezetőképzés egységes rendszerének ki­alakítása napirendre tűzte azt a követelményt, hogy a vezetőképzés lépjen túl a társadalmi kezdeményezés ke­retein, legyen gazdája, mégpedig állami, megfelelő ille­tőséggel és hatáskörrel bíró szerv vagy intéz­mény. A vitában javaslatok is hangzottak el arra vonatkozóan, hogy mely meglevő intézmény vehetné „állami gondozás­ba” a vezetőképzés és a vezetéselméleti kutatások irányí­tását. A képzés és a kutatás intézményesített rendszerére — a már elmondottakon túl — azért van szükség, hogy meg lehessen tervezni az ésszerű munkamegosztást és együttműködést, hogy racionalizálni lehessen a doku­mentációt, hogy megfelelő anyagi alapokat lehessen te­remteni a képzés és a kutatás tárgyi feltételeinek biz­tosításához. FIGYELŐ 1965. JÚLIUS 7.

Next