Figyelő, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1966-01-05 / 1. szám

EGYÉNISÉG ÉS AM HA.MZ.n­S A gazdaságirányítási rendszer reform­jának irányelveit kialakító munka most lép ki a modellező műhelyből. Maguk­nak a modelleknek a megalkotása, egyes reagálástípusok ezeken való végigját­szása sem volt könnyű feladat. De nyil­vánvaló, hogy a munka neheze most jön. Gigantikus kísérlet egy társadalom ré­széről, ha a gazdasági életből kirekeszti a spontán mechanizmusokat (vagy azok nagy részét) és helyükbe a társadalmi tu­datosságot érvényesíteni kívánó központi akaratot állítja. Az emberi értelembe, tudásba, erőbe vetett erős hit kell hozzá. S ha nehéz volt annak idején megte­remteni egy központi utasításokon nyug­vó gazdasági rendszert, ennél csak egy lehet nehezebb: tudatosan létrehozni, előre megadott fő célok irányába beállí­tani egy olyan mechanizmust, amely ké­pes az utasításos irányítás részfunkciói­nak zöm­ét átvenni. A spontán fejlődő, alig szabályozható organizmusok életképességének tételét elvetettük, tagadva a kapitalizmus élet­képességét hazánkban. A katonás, uta­sításos, mindent felülről intéző organi­zációról kiderítettük, hogy gazdasági fejlődésünknek ma már nem a leghaté­konyabb eszköze. Most felállítjuk a tuda­tosan létrehozott, de lényegében ön­­mozgó, önszabályozó é­s önfejlődő me­chanizmus modelljét. Három modell Ebben a modellben a termelőeszközök társadalmi tulajdona alapján a gazdasá­gi össztevékenységet központilag, tuda­tosan kialakított elveknek, céloknak, távlati döntéseknek vetik alá. A gazda­sági egységeknek a feladatok végrehajtá­sának kényszere mellé ebben a modell­ben odaadják a feladatok többségének kitűzési jogát is; a központ a kezében tartja az átfogó, döntő vonatkozásokat, de minden részletkérdésben alacsonyabb szintekre adja a döntési jogot. Az organizmus: spontán létrejött és spontán mozgó alakulat. Az organizáció: tudatosan létrehozott, megszervezett és lényegében eseti utasításokra reagáló alakulat. A mechanizmus­ tudatosan lét­rehozott, megszervezett, de lényegében önmozgással és önszabályozó erővel bíró alakulat. Mindhárom modell az egyének és a csoportok reagálási rendszerére épül. Az első modellben a hatások és a visszahatások lényegében szervezetlenek, esetlegesek, a gazdaság lényegében saját belső ellentmondásainak rabja és gyer­meke. A második modellben mind a tások (utasítások), mind a visszahatások (magatartások) szervezettek, „szolgálati szabályzatba” vannak foglalva. A har­madik modellben a hatások kisebb ré­sze közvetlenül (utasításokkal), másik része közvetve (közgazdasági befolyáso­lással) szervezett, felsőbb akaratot tük­röző, de a visszahatások lényegében kö­tetlenek, s csak annyiban nevezhetők szervezettnek, amennyiben az ezeket ki­váltó hatások szervezettek. Az egyének és a csoportok a „mechanizmus-típusú” modellben szabadok, abban az értelem­ben, hogy nem utasításra cselekszenek. Gazdasági magatartásuknak a jogszabá­lyi rendezés merev, de tág keretet ad, ezen belül reagálásaik nem kötött. Nem kényszeríti őket utasítás valamilyen „ésszerű” magatartásra, vagy ésszerűnek nyilvánított cselekvésre. De ha nem jár­nak el gazdasági munkájukban éssze­rűen, akkor ezt csak saját kárukra te­hetik. Ez a harmadik modelltípus az, ame­lyet most ki kell alakítanunk. A további feladat pedig az, hogy az elméleti, egy­szerűsített modelleket egy sor eddig fi­gyelmen kívül hagyott elemmel gazdagít­suk, s most már ezeken a bonyolultabb modelleken játsszuk le a kívánt hatáso­kat és visszahatásokat. Elsőrendű feladat megismerni azokat az egyéni és csoportvonásokat, amelyek az egyes gazdasági hatásokra való reagá­lást meghatározzák. A társadalom tuda­tos irányításának követelménye magában foglalja annak szükségességét, hogy a társadalomban egyes központi hatásokra, impulzusokra előre meghatározott, tö­meges és tipikus­ cselekvéssor induljon meg; tehát legyen a társadalomnak olyan belső mozgástörvénye, amelyik az egyes emberek, kollektívák, rétegek magatar­tását „beszabályozza”, az impulzusokat közvetíti, a kitűzött célokat megvalósítja. Ez a mechanizmus nem jön létre ma­gától. A jogi szabályozásra, az intézmé­nyekre, a gazdasági és politikai módsze­reikre éppen úgy szükség van, mint a cselekvéssorokat megvalósító egyének és csoportok egészséges reagálóképességére, alkalmasságra, műveltségi, morális, po­litikai színvonalára, öntevékenységére. Utasítások helyett... Miközben kilépünk a modellező műhe­lyek szűk falai közül, s közeledünk a való élethez, be kell vonnunk a modell­be az egyéneknek és a csoportoknak ezt a reagálási mechanizmusát. A köz­ponti irányítás — mint bebizonyosodott — nem képes minden részkérdést sza­bályozni, minden helyzetre konkrét uta­sítást adni. Kiderült, ho­gy erre nincs is szükség. Központi döntést csak olyan át­fogó kérdésekben szabad hozni, amelyek­re vonatkozó döntéseknek alacsonyabb szinten nincsenek meg a kellő feltéte­lei, nincsenek meg a népgazdaságilag helyes reagálások biztosítékai. A mechanizmusnak bizonyos önmoz­gással kell bírnia. Ez annyit jelent, hogy saját belső mozgástörvényeinél, ellent­mondásainál fogva képesnek kell lennie megközelítően helyesen kapcsolódó ma­gatartás- és cselekvéssorok megindításá­ra, önszabályozó erővel is kell rendel­keznie, vagyis képességgel arra, hogy belső ellentmondásait azok túlzott kiéle­zése és nagyobb veszteségek nélkül fel legyen képes oldani, önmaga teremtse meg a torzulások keletkezésével egyidő-­­ben azokat a tényezőket és körülménye­ket, amelyek révén a torzulások meg­szűnnek. Önfejlődő erejének kell lenni, vagyis képességének arra, hogy a válto­zó körülményekhez alkalmazkodjék, mi­közben körülményeit maga is alakítja. Ha nincsenek meg legalább részben a mechanizmusnak ezek a vonásai, ak­kor az átfogó intézkedéseket szükségképpen számtalan ad hoc utasítás, adminiszt­ratív lépés, feszültség, bizonytalanság, félresikerült cselekvéssor követi. Nem megoldás az, ha minden, ezzel a témá­val foglalkozó tanulmány, cikk, előter­jesztés végére odaírjuk, hogy szükség ese­tén adminisztratív beavatkozást aján­lunk. Arra kell törekedni, hogy ilyenre minél ritkábban legyen szükség. Olyan illúziókat nem kergethetünk, hogy az általunk épített társadalom és gazdaság tökéletes, harmonikus, precí­ziós óraszerkezet. A társadalom nem per­petuum mobile. Nagyon nehéz volna olyan mechanizmust teremteni, amelyik­nek elég adni egy­­induló impulzust, s megindul az eleve beszabályozott önmozgás. Az ilyen egyszerűsítés, szimplifikálás politikai és gazdasági hibákra vezet. A szocialista társada­lom fejlődése tudatosan szervezett, állandó korrigálást igénylő tömegcse­lekvés. De törekednünk kell — ép­pen a tipikus magatartás rendszer ki­alakítása végett — arra, hogy a kor­rekciók inkább csak finomítások legye­nek és ne a vállalatokat megrázkódtató, jövőjüket bizonytalanná tevő, önállósá­gukat elvevő utasítások. Mindennek fel­tétele az egyének és csoportok reagálási mechanizmusának megismerése, az el­méleti modellbe való felvétele. Az egyént számos meghatározó kapcso­lat fűzi családjához, barátaihoz, munka­társaihoz, életkörülményeihez. Vannak egyéni vágyai, elképzelései, szokásai, töb­­bé-kevésbé kiforrott értékelés­ rendsze­re. Ezek mind szabályozzák a külső ha­tásokra való reagálását. Ha a gyárban egy anyagot meg aka­runk munkálni, alkalmazkodnunk kell ennek az anyagnak a természetéhez. Ha a társadalmat és benne az egyént ma­gasabb színvonalra akarjuk emelni, ak­kor igazodnunk kell meglevő vo­násaihoz, jellemzőihez. A társadal­mi valóságból kell kiinduljunk, de ez a kiindulás nem vezethet a meglevőt konzerváló, azt igazoló, megmagyará­zó tevékenységhez. Éppen azért kell „elébe menni” annak, amit meg aka­runk változtatni, hogy igyekezetünk si­kerrel járjon. A változtatás — aktív alkal­mazkodás. Ez érvényes nemcsak a holt anyagra, hanem az élő emberre is. Vélemény és magatartás Az egyének és csoportok értékelésében nem szabad összekevernünk azt, ami van, azzal, amit szeretnénk hogy legyen. Az egyén — legyen bár csak húsz éves — magában hordja évezredek felhalmozott tapasztalatát, spontán reagálási rendsze­rét, egyszóval emberi mivoltát. A szép­ség, a jóság, az igazság, a szeretet, a gyűlölet őbenne nem valamilyen hivata­los álláspont, hanem ezernyi tényező ál­tal meghatározott értékelési rendszer eleme. Bár a szocialista társadalomban az egyén — hosszabb időszakot nézve — alakítható és alakítandó valóság, rövi­­debb időszakban mégis inkább adott tény, amelyhez igazodni, alkalmazkodni is kell. Megváltoztatjuk például a szállítási szerződési rendszert. Erősítjük a megren­delő pozícióját, mert eddig gyenge volt Vajon elég itt végiggondolni olyan „ob­jektív”­ elveket, hogy nálunk szükséglet­re kell termelni, az „elfekvőségeket” csökkenteni kell, meg kell akadályozni az inkurrencia képződését, meg kell szün­tetni a szállítók monopólhelyzetét stb.? Nem elég! Azt is meg kell nézni, hogy egy új megoldásra az érdekelt vállala­tok és azok ügyintézői hogyan reagálnak. Hallottuk, hogy az új szerződési rend­szerben majd a megrendelő a szükségle­tek változása esetén rugalmasan módo­síthatja szerződését. Segít ez a bajon? Részben igen. Nem fognak szállítani a megrendelőnek olyan anyagot, amelyre annak a saját rendelésállomány módosu­lása miatt már nincs szüksége. Ez az ún. „objektív” oldal. A „szubjektív” pedig körülbelül ez lenne: „Most megrendelek 40 tonna 20 mm-es szalagacélt. Valószí­nűleg kelleni fog. Ha majd mégsem kell az egész, a rendelést lefújom vagy át­iratom más méretű acélra!” Eddig úgy tudtuk, hogy jogi alapelv a „pacta sunt servanda” (a­ megállapodá­sokat be kell tartani). Most kiderül, hogy a megállapodást az egyik fél rugalmasan módosíthatja. A társadalmi érdekkel üt­köző megrendelői magatartások olyan tö­mege léphet fel, amelyik a gyártó mű­veknél, a készletező vállalatoknál zavart okoz, a megrendelői felelősséget a mini­málisra csökkenti. Sokan fogják az új rendelkezést helyeselni, de sokan vissza is élnek majd vele. A vélemény és a ma­gatartás gyakran elválik. Az egyéneknek és a csoportoknak a reagálása nem teljesen egyértelmű. Gyakran és természetszerűen elválik egymástól a vélemény és a magatar­tás. A vélemény ugyanis az egyén objek­tív körülményei által csak nagy vonal­ak­­ban meghatározott, a magatartás azon­ban szorosan az. Például egyetérthet va­laki azzal általában, hogy a munkafe­gyelmet meg kell szilárdítani, a laza nor­mákat meg kell szigorítani; ebből azon­ban még nem következik az, hogy örül annak, ha a mű vezetője rászól, ha a nor­máját rendezik, ha a késésért büntetik stb. A vélemény és a magatartás eltéré­se mindaddig természetes jelenség, amíg az egyénre nagy erővel hat az érdekelt­ség — értve ezt a szó legszélesebb értel­mében. Ide tartozik az egyén hiúsága, becsvágya, anyagi érdeke éppen úgy, mint igazságérzete, félelme, ragaszkodá­sa stb. Az egyén „tárgyilagossága” más jellegű, ha őt nem érintő körülményekről mond véleményt és más, amikor önmaga érdekvédelmét intézi. A közgazdaságtudománynak segítségül kell hívnia a szociológiát, a tömeglélek­tant, az egyéni lélektant, a jogtudo­mányt, a vezetéselméletet, az etikát stb., hogy sajátos feladatainak meg tudjon felelni. Tudományos szintézis A társadalomtudományok új, gyakor­lati szintézise van kialakulóban. Jog nincs etika és közgazdaságtan nélkül; a közgazdaságtudomány nem nélkülözheti a lélektant, a jogtudományt, az etikát, a munkalélektant stb. Az egyes tudományágak, illetve társa­dalmi, tevékenységi szférák persze nem­csak segítséget kérnek a többitől, hanem segítséget is nyújtanak nekik. Például a közgazdaságtudomány és a gazdaságirá­nyítás feladata olyan aktív munkakörül­mények — bérezési rendszerek, szerve­zeti formák, jog- és kötelesség-elosztás stb. — kialakítása, amelyek az egyének és csoportok társadalmi tudatosságát, er­kölcsi értékítéletét, magatartási rendsze­rét fejlesztik, így a gazdasági irányítás segítséget nyújt az állam jogi, pedagó­giai, nevelő funkciójának. Az egyének tudati fejlesztése legalább olyan fontos, mint a műszaki fejlesztés. Mindkettő a jövőt alapozza meg. Az egyén reagálási „mechanizmusának” — a pszichikai, eti­kai mechanizmusnak — a fejlesztése a gazdasági mechanizmus fejlesztésével egyenrangú, attól el nem választható fel­adat. A dolog természete, hogy a gazdaság szférájában vannak vezetők és vannak vezetettek. Sőt, mindennapi, hogy ugyan­az az egyén ez is, az is. Ahogy a vezetés elkülönül a végrehajtástól, úgy bizonyos mértékig a vezetőik is elkülönülnek a vezetettektől. Ez önmagában nem baj. A merev elkülönülés azonban a demok­ratizmus ellensége. Ha azt akarjuk, hogy ilyesmi ne nehezítse társadalmunk fej­lődését, olyan gazdasági mechanizmust kell kiépítenünk, amely megfelel az egyéni és a csoport mechanizmusoknak. Csak így hathat az előbbi pozitívan az utóbbira. A tudatos központi akarat és az egyé­ni vagy csoportos magatartás közötti egyik közvetítő a gazdasági mechaniz­mus, így jellegében alkalmazkodnia kell az objektív társadalmi törvényekhez, a fő politikai célokhoz éppen úgy, mint az egyének és a csoportok reagálási, értéke­lési mechanizmusához. A tudatos köz­ponti akarat érvényesülési eszköze és te­rülete az egyének magatartása, amely­nek tökéletesítése, szocialistává tétele, társadalmi úton történő tartalmi alakí­tása hosszú történelmi folyamat. Fel kell emelni az embert egy magasabbren­­dű, társadalmibb, tehát emberibb maga­tartás szintjére. Ebben pedig nem nél­külözhető a gazdasági mechanizmus ré­vén adott aktív, nevelő munkakörülmé­nyek jellemformáló ereje sem. Dr. Pirityi Ottó 3 FIGYELŐ, 1966. JANUÁR 1. ­ . . . Gazdaságirányítási vita a Szovjetunióban A Szovjetunióban folyó közgazdasági viták első, nagyobb terjedelmű hazai összefoglalását tartalmazza a Közgazda­­sági és Jogi Könyvkiadó gondozásában megjelent „Vita a gazdaságirányítási rendszerről” című könyv. A válogatás, a szovjet reformvita anyagát rendszerezi, s Liebenman professzornak a Pravdá­ban (1962-ben) m­­gjelent cikkével kez­dődik, és az SZKP Központi Bizottságá­nak 1965. szeptemberi plénumán elhang­zott referátumokkal zárul. A válogatás igyekszik a problémát, fel­vetését­ől párt­­határozattá emeléséig logikailag is nyo­mon követni. Az első kérdés amire az olvasó felele­tet kap, hogy miért éppen a kérdéses időszakban merült fel a reform szüksé­gessége. Feleletként a vita során két nagy kérdéscsoport bontakozik ki: a re­form szükségességét indokoló okok meg­jelenése, illetve a megoldás lehetőségei. A szovjet gyakorlatban az irányítási rendszer felülvizsgálását a piaci viszo­nyok — a világ­ és a belső piac, a part­nerek körülményei — megváltozása in­dokolta. A két tényező közül a belső piacnak szentelnek nagyobb figyelmet. A központosított tervezési és gazda­ságirányítási rendszert ezután a szükség­letek gyors változásának szempontjából vizsgálják. A gazdasági élet változékony­­ságának és a tervezési rendszer bonyo­lultságának ellentéte így különösen szembetűnő, s a válogatás cikkei, beszé­dei ennek feloldását keresik. Megállapít­ják, hogy a kérdéses rendszerben a meg­oldás lehetőségei csaknem teljes egészé­ben kimerültek, s az új követelmények­kel csak az irányítási rendszer gyöke­res megváltoztatása esetén le­het lépést tartani. A reform kézenfekvő megoldásainak keresésében, csaknem valamennyi vitat­kozó a vállalatok önállóságának növelé­séhez jut el. Ma már szakemberhiány nem gátolja a vállalatokat, önálló kez­deményezéseik megvalósításában. A köz­gazdászok az egészséges, önálló elképze­lések megvalósulásának akadályát a köz­ponti irányítás nehézkességében látják. Nem felülről megszabott sablonokat kell a vállalatokra ráerőszakolni, hanem olyan központi irányítást kell megvaló­sítani, amely biztosítja az egészséges kezdeményezések megvalósítását. A vál­lalatoknak természetesen viselniük kell vállalkozásaik következményeit. A javaslatok helyességét néhány szov­jet gyárban évek óta sikeresen folyó kí­sérletek bizonyítják. A kísérletek tapasz­talatai nagymértékben befolyásolták a vita, valamint az ezt követő határozatok, intézkedések irányát. —Zj—T

Next