Figyelő, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1967-07-05 / 27. szám

4 KÖZGAZDÁSZ VÁNDORGYŰLÉS DEBRECENBEN (Folytatás a 3-as oldalról.) Rácz László: Az új árrendszer a gazdasági egyensúlyt és az optimális növekedést szolgálja Ezután dr. Rácz László, az Anyag- és Árhivatal közgazdasági főosztályának he­lyettes vezetője „Árpolitika és árrend­szer” címmel tartott előadást. Bevezetőben részletesen elemezte az árak szerepét a tervutasításos mecha­nizmusban, majd az árrendszer és a gazdaságirányítási reform összefüggé­seit vizsgálta. A szocialista állam gazdaságpolitiká­jának eredményességét attól függően kell megítélni, hogy el tudja-e érni a gazdaság növekedésének optimális üte­mét, ezen belül az életszínvonal rendsze­res emelését. Mindezek feltétele, hogy a népgazdaság az egyensúly és stabilitás állapotában fejlődjék. A gazdaságpoli­tika e fő célkitűzésének kell alárendelni az árpolitikát is: olyan árrendszert kell létrehozni, amely folyamatosan képes a gazdasági döntéseket az optimális növe­kedés, az egyensúly és stabilitás irányá­ban befolyásolni. A gazdaságirányítás új rendszerében a termelés és a fogyasztás szabályozását meghatározott keretek között az áraknak kell ellátniuk. Az új árakkal szemben nemcsak az a követelmény, hogy tájé­koztassák a termelőket és az állami szerveket a társadalmi ráfordításokról, hanem hogy a gazdaság konkrét helyze­tében, a terv által megállapított főbb keretek között, ésszerű irányba befolyá­solják, illetve szabályozzák a vállalatok és az egyének tevékenységét, a termelés és a fogyasztás nagyságát. Az árrendszer akkor képes az optimá­lis gazdaságnövekedést és a gazdaság egyensúlyát szolgálni, a vállalatok tevé­kenységét egyértelműen ebbe az irányba befolyásolni, ha az áralakulás megfelelő rugalmasságának irányításbeli feltételei biztosítva vannak. Ez esetben ugyanis az ár tendenciájában a társadalmilag szük­séges ráfordítások körül helyezkedik el, de eltér abban az esetben, ha a piaci vi­szonyok azt indokolják. Az árak értéktől való eltérése akkor indokolt, amikor a termelés és szükségletek folytonos vál­tozásának, bővülésének és fejlődésének folyamatában a termelés (kínálat) ösz­­szetétele nem tud alkalmazkodni a ke­resleti struktúrához (mégpedig a keres­let olyan struktúrájához, amely akkor jönne létre, ha az árak egybeesnének a társadalmilag szükséges ráfordítások­kal­. Az, hogy a szocialista gazdaság tuda­tosan felhasználhatja az értéktörvényt az optimális növekedés érdekében, lehe­tővé, de egyúttal kötelezettséggé is teszi az állami vezetés számára, hogy az ára­kat a ráfordításoktól egyes esetekben el­térítse. Az állam, ha a gazdaságpolitika megkívánja, adókkal, vámokkal drágítja a termelés költségeit, más esetekben pénzügyi támogatással teszi gazdaságossá egyes termékek felhasználását a vevők részére. Az új irányítási mechanizmus­ban ezek az eszközök új keresleti-kíná­lati arányokat hoznak létre a piacon, melyek a terv célkitűzéseihez való al­kalmazkodást a vállalatok érdekévé te­szik akkor is, ha azt a ráfordítási vi­szonyok átmenetileg nem indokolják. A továbbiakban részletesen vizsgálta a társadalmi ráfordítások érvény­re jutását az új árrendszerben. Hosszú távon az árak a társadalmi munkaráfordítások tendenciájához igazodva változnak — mondotta —, rövidebb távon az eszköz­igényesség és az igénybevett földterület differenciálódása miatt törvényszerű az eltérés a munkaráfordítások arányaitól. Csak így biztosítható ugyanis a rendel­kezésre álló eszközök és a földterület hatékony igénybevétele. A konkrét árak­nak ennek megfelelően az érték helyett a termelési árarányokat kell tükrözniök. Az árrendszer termelési ár jellegét erő­síti, hogy az új mechanizmus a nyereség vonzási központjába az eszközigényessé­get helyezi. Ez megmutatkozik először is abban, hogy az 1968. január 1-én életbe lépő, úgynevezett induló árak kialakítá­sánál a nyereséget a lekötött eszközök­höz viszonyították, másodszor pedig ab­ban, hogy a vállalatok a náluk maradó nyereség döntő részét fejlesztési célokra (eszközbővítésre, korszerűsítésre), ki­sebb részét jutalmazásra és bérfejlesz­tésre használhatják. A árreform és a gazdasági egyensúly összefüggéseiről szólva az előadó hangsú­lyozta: az új árrendszer részben az árará­nyok kialakításával, részben az árkiala­kítás új rendjének (az úgynevezett árfor­máknak) szabályozásával kívánja szol­gálni az egyensúlyi helyzet kialakítását, illetve fenntartását. Az árarányok leg­nagyobb változása a mezőgazdasági és az ipari, a belföldi és az importcikkek árai, a tőkés és a szocialista import-export árak, az alapanyaggyártó és a feldolgozó­­ipari termékárak egymás közötti viszo­nyában jön létre. Lényegesen növekszik a beruházások költsége — ezen belül különösen az építési költség — a ter­mékárakhoz viszonyítva az ipar legberu­­házásigényesebb ágazataiban, míg a me­zőgazdaságban a beruházások gazdasá­gossága az új árakon jóval kedvezőbbé válik. Növekszik a forgalmi költségek súlya a gazdálkodásban, megszűnnek a különböző adókedvezmények a kereske­delemben; a fuvarozási költségek átla­­gosítása helyett a tényleges ráfordítások érvényesülnek majd ezen a területen is, ami elősegíti a helyes ipartelepítést, a reális kalkulációt. A következőkben az árreform néhány, már megállapított jelzőszámát ismer­tette. A mezőgazdasági árak 1965-höz képest 1968-ra 17 százalékkal emelked­nek, az ipari árak kb. 2—3 százalékos csökkenésével szemben. A mezőgazda­ságban felhasznált ipari termelőeszkö­zök ára változatlan szinten marad. A bel­földi és a szocialista importból eredő nyers- és alapanyagok árai átlag 8—12 százalékkal csökkennek, míg a tőkés importból beszerzett anyagok árai a de­vizakitermelés költségeinek megfelelően jelentős mértékben, csaknem 40 száza­lékkal nőnek. Az alapanyaggyártó ágazatokban álta­lában árcsökkentést hajtunk végre (a szénbányászatban mintegy 9—10 száza­lék, a villamos energiánál kb. 24, a kohá­szatban 4—6, a vegyipar alapanyagjellegű ágazataiban 2—6 százalék), míg a feldol­gozó iparokban emelkednek az árak. (A gép- és a könnyűiparban kb. 2—3, az élelmiszeriparban 15, az építőiparban 8—12 százalékkal). A beruházási gépek belföldi árszintje, jórészt a kedvező export következtében, némileg emelkedik, s előreláthatólag igen jelentős mértékű (8—10 százalék eszközarányos) nyereséget fog tartal­mazni. Az építőipari árakat főleg a be­fejezetlen épületek után fizetendő esz­közjárulék drágítja. A beruházási javak drágulása és az erősen beruházásigényes termelőágazatok termékeinek árleszállí­tása minden bizonnyal hozzájárul e té­ren az egyensúlyi helyzet kialakításához. A kereskedelmi árrések 20—80 száza­lékkal növekszenek. Megszűnik, illetve a kormány által meghatározott szűk körre korlátozódik a kereskedelmi monopó­lium, minden termelő és importőr ellát­hat belföldi kereskedelmi funkciókat, ha az árrésen belül ezt a tevékenységet jö­vedelmezően tudja folytatni. Az árrés­bevétel külön adóztatása a nem kereske­delmi vállalatoknál megszűnik. Mindez jelentősen hozzájárulhat a felesleges for­galmi lépcsők kikapcsolásához, a forga­lom költségeinek csökkentéséhez. A fuvarozási költségek átlag 10—-12 százalékkal csökkennek. Ezen belül vi­szont —40%-tól +80%-ig szóródnak a tarifaindexek. Az árarányok kialakítása önmagában az új árrendszer hatékony működését nem biztosítja. Egyidejűleg szabályozni kell az árak mozgásformáit és meg kell határozni, hogy az árakat milyen szer­veknek van joguk megállapítani és meg­változtatni. Az árformák helyes szabályo­zásával lehet garantálni az árpolitika ol­daláról, hogy az árak a műszaki fejlődés, a vevők igényeinek megfelelő korszerű, divatos stb. termékekkel való kielégíté­sét részleteiben is folyamatosan előse­gítsék, s hogy a széles választékú, dina­mikus szakmákban a ráfordítások és az ösztönző árak helyes arányai kialakulja­nak. Az új árrendszer a hatósági és a piaci árrendszer sajátos kombinációja. Arány­lag széles körben alkalmaz hatósági elő­írásokat (a legdöntőbb alapanyagok ára kb. 70 százalékban hatóságilag lesz előír­va), a lakossági fogyasztásban mintegy 40—50 százalék lesz a szabályozott áras termékek forgalma. Ezzel kapcsolatban le kell szögezni, hogy az árstabilitás elvét nem szabad mereven értelmezni. A szi­lárd árak fogalma nem azonos a befa­gyasztott árak fogalmával. Mind a ható­ságilag szabályozott, mind a piacon ki­alakuló áraknak lehet olyan szolid moz­gásuk, mely az emelkedő tendencia elle­nére is összeegyeztethető még a valuta­érték stabilitás konvencionális értelme­zésével és a gazdálkodás ésszerű normáit, valamint a jövedelemelosztás elveit nem keresztezi. A továbbiakban hangsúlyozta, hogy az új árrendszer egész sor biztosítékot tar­talmaz az indokolatlan áremelések meg­akadályozására. Végül rámutatott, hogy az új árrendszerben a vállalati árpoliti­kának jóval nagyobb szerepe lesz, mint ma; azt lehet mondani, hogy a jövőben lesz vállalati árpolitika, míg ma nincs. A vállalatoknak, költségeik mellett, vár­ható árbevételeiket is alaposan fel kell mérniök, mert ellenkező esetben gazdál­kodási eredményük csökken, esetleg de­ficites lesz, és ennek következményeit semmiféle automatikus pénzügyi megol­dással nem fogja az állami költségvetés átvállalni. A jövedelmezőség vizsgálatakor a bank eltérően jár el a beruházással kapcsola­tos hitelek és a rövidlejáratú hitelek vo­natkozásában. Beruházási és középlejá­ratú forgóeszközhiteleknél a hitelképes­ség alapvető kérdése, hogy a törlesztési idő alatt képezhető fejlesztési alap — a fennálló egyéb kötelezettségek mellett — biztosít-e elegendő pénzeszközt a vissza­fizetéshez. A rövidlejáratú forgóeszköz­­hiteleket általában folyó bevételből fize­tik vissza a vállalatok, ez pedig az érté­kesítésből keletkezik, így ezeknél a hite­leknél a bank elsősorban az értékesítésen és az árbevételen keresztül ítéli meg a vállalat hitelképességét. A továbbiakban a hitelrendszernek a vállalati gazdálkodásban betöltött szere­pét vizsgálta. A legközelebbi években a vállalati saját alapok 1968-ban életbelépő rendszere, valamint a beruházási igények és a forgóeszközbővítés igényei miatt szükségképp megjelennek mind az álló­eszközök bővítésére szolgáló úgynevezett beruházási hitelek, mind pedig a forgó­eszközhitelek. A különböző hitelfajtákat elemezve mindenekelőtt a beruházási hitelekről szólt az előadó. A vállalati beruházások el­sődleges forrása a fejlesztési alap, de ha olyan méretű beruházást kíván végezni a vállalat, amelyhez az adott időszakban ez az alap nem elegendő, bankhitelt ve­het igénybe. Ez lehet középlejáratú (va­lószínűleg maximálisan 3 éves) és hosz­­szúlejáratú. Az előbbieket a bank csupán a vállalat hitelképessége szempontjából bírálja el, mivel ez a hitel lényegében a folyamatosan képződő vállalati fejlesztési alap megelőlegezése (természetesen itt is figyelemmel a hitelpolitikai irányelvekre), a hosszúlejáratú hitelek kiinduló feltételeit pedig a kormány hagyja jóvá. A népgaz­dasági tervek rugalmasan meghatároz­zák a hitelek népgazdasági ágankénti irányszámait. Nyilvánvalóan előfordul majd, hogy az erőforrások korlátozottsága következté­ben nem minden fejlesztési hiteligény lesz kielégíthető. Érvényesül tehát a verseny, a bank feladata az egymással versenyző hitelkérelmek sorolása. A középlejáratú forgóalaphiteleket vizsgálva rámutatott: ezt a vállalatfej­lesztési alapból kell visszafizetni, így a hitel felső határát az szabja meg, hogy a következő években képződő fejlesztési alapból a hitel reálisan visszafizethető-e. E hitelfajta lejárata 5—7 év. A rövidlejáratú forgóeszközhitelek a vállalatok saját forgóalappal, egyéb sa­ját pénzforrásokkal és tartós passzívák­kal nem finanszírozott forgóeszközeinek hitelezésére szolgál. Gazdasági tartalmát tekintve e hitelfajta kétféle lehet: a be­vételek és a kiadások időbeli eltolódása miatt szükséges hitelek és a meghatáro­zott gazdasági-üzleti eseményhez kapcso­lódó hitelek. A vállalatok az igénybe vett kölcsö­nök után alapkamatot, vagy magasabb kamatot , a lejárt, de vissza nem fize­tett hitelek után pedig késedelmi kama­tot fizetnek. A kamat elsősorban kon­­junktúra-befolyásoló eszköznek tekint­hető az új mechanizmusban. Ezért a ka­matláb megállapítása bizonyos jelzést is ad a vállalatnak arról, hogy a gazdasági tevékenység általános bővítését vagy óvatosabb fejlődési ütemét várhatja-e. A kormány által a hitelpolitikai irány­elvekben megállapított alapkamat — adott időszakra — egységes a hitelezés egészére. Ugyanakkor a kormány a gaz­daságpolitikának megfelelő pénzbőség vagy pénzszűke megteremtése céljából egyes ágazatok, szektorok, esetleg tevé­kenységek vonatkozásában kedvezmé­nyes, csökkentett mértékű (preferáló), il­letve visszatartó felemelt (restriktív) kamat alkalmazását írja elő. A hitelek kölcsönszerződésben kikötött lejáratának egyfelől megfelelő ütemű értékesítésre kell ösztönöznie a vállala­tot, másfelől ez az egyik biztosíték a bank számára a realizálás gazdaságilag megfelelő menetére. A bank ezért vagy az adott üzleti esemény megvalósításához kapcsolódóan állapítja meg a hitel le­járatát, vagy pedig a gazdálkodó szerv pénzügyi helyzetének változásából eredő indokolt időpontra tűzi ki. Az előadó végül rámutatott arra, hogy a hitelek fedezetét a bank nem állami ellenőr jelleggel, hanem hitelezőként vizsgálja. A fedezetvizsgálat keretében a bank egyrészt azt tekinti át, hogy a bankhitelek fedezete megvan-e, más­részt, hogy a visszafizetés a szerződéses kötelezettségeknek megfelelően, biztosí­tottnak látszik-e. A jövőben a hitelpolitikai irányelvek és a hitelképesség ismérvei válnak a (Folytatás az 5-ös oldalon.) Ács Lajos. Ezután dr. Ács Lajos kandidátus, a Ma­gyar Nemzeti Bank igazgatója a hitel­­rendszerről tartott előadást. Bevezetőben rámutatott, hogy a koráb­bi években minden változtatás, javítás ellenére a bank és a vállalat kapcsolatát lényegében a hatósági jogkör, az általá­nos hatósági ellenőri funkció, a lebontott tervekhez kapcsolódó bürokratikus hite­lezési formák jellemezték. A jövőben a bank és a vállalatok kapcsolata egyen­rangú üzleti felek kapcsolata lesz, ame­lyet a mindkét fél számára kötelező üz­leti szerződések szabályoznak. A pénz­­forgalom és a devizagazdálkodás egyes területeit leszámítva, a bank a jövőben nem gyakorol hatósági funkciókat. A hi­telezés két pillérre épül majd: a hitelpoli­tikai irányelvekre és a vállalati hitelké­pességre. A bank a szükséges hiteleket a piac igénye szerint folyósítja a vállalatoknak, a maga részéről viszont nem vállalkozik arra, hogy a piac viszonyait egymaga ob­jektíve megállapítsa. A hitelezés elvi el­bírálásakor elsősorban abból indul ki: a hitelképes vállalat általában kielégíti azt a kritériumot, hogy piaci igényre ter­mel. A hitelrendszer nem szünteti meg mechanikusan a hitelezést akkor, ha a vállalat nyereségessége veszélybe kerül, vagy a vállalat veszteségessé válik. Ha veszteségei egy éven belül megtérülnek, a bank a szükséges hiteleket folyósítja, egy éven túli veszteség esetén is folyósít­hat hitelt, a felügyeleti szerv és a Pénz­ügyminisztérium garanciáival. Ezen túl a szanálási eljárás következik. A hitelezési irányelvek, a hitelképesség, a hitelezési gyakorlatra kidolgozott eljá­rás a fő biztosítéka annak, hogy a hite­lezés ne a bank szubjektív döntéseit tes­tesítse meg, hanem a piaci mechanizmus objektív ismérveit, a tudatos gazdaság­­elemzés eredményeit. A továbbiakban a hitelpolitikai irány­elvek kidolgozásának feltételeit vizsgálta, ezek sorában említve, hogy a banknak megfelelő informáltsággal kell rendelkez­nie a piac helyzetéről, beleértve a közép- és a rövidtávú prognózisokat is, részt kell vennie a népgazdasági tervezés kö­zép- és rövidtávú munkájában, hogy ak­tívan ismerje a gazdaságpolitika főbb ke­reteit. A hitelpolitikai irányelvek kidol­gozását tehát lényegében megelőzi a piac alapos, részletes elemzése, a népgazdasá­gi terv munkáiban való részvétel. A bank a hitelpolitikai irányelvek ke­retében a hitelképes vállalatoknak nyújt hiteleket. A hitelképesség meghatározó tényezője, egyéb kritériumok mellett, az értékesítés. A bank ezzel kapcsolatban elemzi a vállalat korábbi értékesítési te­vékenységét, helyzetét az adott időpont­ban, termékeinek piacát, az értékesítés jövőbeni lehetőségeit. Tájékozódik a vál­lalatot, iparágat, szakmát jellemző idő­szerű tényezőkről. A bank és a vállalatok — üzletfelek FIGYELŐ, 1967. JÚLIUS 5.

Next