Figyelő, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1967-07-05 / 27. szám
4 KÖZGAZDÁSZ VÁNDORGYŰLÉS DEBRECENBEN (Folytatás a 3-as oldalról.) Rácz László: Az új árrendszer a gazdasági egyensúlyt és az optimális növekedést szolgálja Ezután dr. Rácz László, az Anyag- és Árhivatal közgazdasági főosztályának helyettes vezetője „Árpolitika és árrendszer” címmel tartott előadást. Bevezetőben részletesen elemezte az árak szerepét a tervutasításos mechanizmusban, majd az árrendszer és a gazdaságirányítási reform összefüggéseit vizsgálta. A szocialista állam gazdaságpolitikájának eredményességét attól függően kell megítélni, hogy el tudja-e érni a gazdaság növekedésének optimális ütemét, ezen belül az életszínvonal rendszeres emelését. Mindezek feltétele, hogy a népgazdaság az egyensúly és stabilitás állapotában fejlődjék. A gazdaságpolitika e fő célkitűzésének kell alárendelni az árpolitikát is: olyan árrendszert kell létrehozni, amely folyamatosan képes a gazdasági döntéseket az optimális növekedés, az egyensúly és stabilitás irányában befolyásolni. A gazdaságirányítás új rendszerében a termelés és a fogyasztás szabályozását meghatározott keretek között az áraknak kell ellátniuk. Az új árakkal szemben nemcsak az a követelmény, hogy tájékoztassák a termelőket és az állami szerveket a társadalmi ráfordításokról, hanem hogy a gazdaság konkrét helyzetében, a terv által megállapított főbb keretek között, ésszerű irányba befolyásolják, illetve szabályozzák a vállalatok és az egyének tevékenységét, a termelés és a fogyasztás nagyságát. Az árrendszer akkor képes az optimális gazdaságnövekedést és a gazdaság egyensúlyát szolgálni, a vállalatok tevékenységét egyértelműen ebbe az irányba befolyásolni, ha az áralakulás megfelelő rugalmasságának irányításbeli feltételei biztosítva vannak. Ez esetben ugyanis az ár tendenciájában a társadalmilag szükséges ráfordítások körül helyezkedik el, de eltér abban az esetben, ha a piaci viszonyok azt indokolják. Az árak értéktől való eltérése akkor indokolt, amikor a termelés és szükségletek folytonos változásának, bővülésének és fejlődésének folyamatában a termelés (kínálat) öszszetétele nem tud alkalmazkodni a keresleti struktúrához (mégpedig a kereslet olyan struktúrájához, amely akkor jönne létre, ha az árak egybeesnének a társadalmilag szükséges ráfordításokkal. Az, hogy a szocialista gazdaság tudatosan felhasználhatja az értéktörvényt az optimális növekedés érdekében, lehetővé, de egyúttal kötelezettséggé is teszi az állami vezetés számára, hogy az árakat a ráfordításoktól egyes esetekben eltérítse. Az állam, ha a gazdaságpolitika megkívánja, adókkal, vámokkal drágítja a termelés költségeit, más esetekben pénzügyi támogatással teszi gazdaságossá egyes termékek felhasználását a vevők részére. Az új irányítási mechanizmusban ezek az eszközök új keresleti-kínálati arányokat hoznak létre a piacon, melyek a terv célkitűzéseihez való alkalmazkodást a vállalatok érdekévé teszik akkor is, ha azt a ráfordítási viszonyok átmenetileg nem indokolják. A továbbiakban részletesen vizsgálta a társadalmi ráfordítások érvényre jutását az új árrendszerben. Hosszú távon az árak a társadalmi munkaráfordítások tendenciájához igazodva változnak — mondotta —, rövidebb távon az eszközigényesség és az igénybevett földterület differenciálódása miatt törvényszerű az eltérés a munkaráfordítások arányaitól. Csak így biztosítható ugyanis a rendelkezésre álló eszközök és a földterület hatékony igénybevétele. A konkrét áraknak ennek megfelelően az érték helyett a termelési árarányokat kell tükrözniök. Az árrendszer termelési ár jellegét erősíti, hogy az új mechanizmus a nyereség vonzási központjába az eszközigényességet helyezi. Ez megmutatkozik először is abban, hogy az 1968. január 1-én életbe lépő, úgynevezett induló árak kialakításánál a nyereséget a lekötött eszközökhöz viszonyították, másodszor pedig abban, hogy a vállalatok a náluk maradó nyereség döntő részét fejlesztési célokra (eszközbővítésre, korszerűsítésre), kisebb részét jutalmazásra és bérfejlesztésre használhatják. A árreform és a gazdasági egyensúly összefüggéseiről szólva az előadó hangsúlyozta: az új árrendszer részben az árarányok kialakításával, részben az árkialakítás új rendjének (az úgynevezett árformáknak) szabályozásával kívánja szolgálni az egyensúlyi helyzet kialakítását, illetve fenntartását. Az árarányok legnagyobb változása a mezőgazdasági és az ipari, a belföldi és az importcikkek árai, a tőkés és a szocialista import-export árak, az alapanyaggyártó és a feldolgozóipari termékárak egymás közötti viszonyában jön létre. Lényegesen növekszik a beruházások költsége — ezen belül különösen az építési költség — a termékárakhoz viszonyítva az ipar legberuházásigényesebb ágazataiban, míg a mezőgazdaságban a beruházások gazdaságossága az új árakon jóval kedvezőbbé válik. Növekszik a forgalmi költségek súlya a gazdálkodásban, megszűnnek a különböző adókedvezmények a kereskedelemben; a fuvarozási költségek átlagosítása helyett a tényleges ráfordítások érvényesülnek majd ezen a területen is, ami elősegíti a helyes ipartelepítést, a reális kalkulációt. A következőkben az árreform néhány, már megállapított jelzőszámát ismertette. A mezőgazdasági árak 1965-höz képest 1968-ra 17 százalékkal emelkednek, az ipari árak kb. 2—3 százalékos csökkenésével szemben. A mezőgazdaságban felhasznált ipari termelőeszközök ára változatlan szinten marad. A belföldi és a szocialista importból eredő nyers- és alapanyagok árai átlag 8—12 százalékkal csökkennek, míg a tőkés importból beszerzett anyagok árai a devizakitermelés költségeinek megfelelően jelentős mértékben, csaknem 40 százalékkal nőnek. Az alapanyaggyártó ágazatokban általában árcsökkentést hajtunk végre (a szénbányászatban mintegy 9—10 százalék, a villamos energiánál kb. 24, a kohászatban 4—6, a vegyipar alapanyagjellegű ágazataiban 2—6 százalék), míg a feldolgozó iparokban emelkednek az árak. (A gép- és a könnyűiparban kb. 2—3, az élelmiszeriparban 15, az építőiparban 8—12 százalékkal). A beruházási gépek belföldi árszintje, jórészt a kedvező export következtében, némileg emelkedik, s előreláthatólag igen jelentős mértékű (8—10 százalék eszközarányos) nyereséget fog tartalmazni. Az építőipari árakat főleg a befejezetlen épületek után fizetendő eszközjárulék drágítja. A beruházási javak drágulása és az erősen beruházásigényes termelőágazatok termékeinek árleszállítása minden bizonnyal hozzájárul e téren az egyensúlyi helyzet kialakításához. A kereskedelmi árrések 20—80 százalékkal növekszenek. Megszűnik, illetve a kormány által meghatározott szűk körre korlátozódik a kereskedelmi monopólium, minden termelő és importőr elláthat belföldi kereskedelmi funkciókat, ha az árrésen belül ezt a tevékenységet jövedelmezően tudja folytatni. Az árrésbevétel külön adóztatása a nem kereskedelmi vállalatoknál megszűnik. Mindez jelentősen hozzájárulhat a felesleges forgalmi lépcsők kikapcsolásához, a forgalom költségeinek csökkentéséhez. A fuvarozási költségek átlag 10—-12 százalékkal csökkennek. Ezen belül viszont —40%-tól +80%-ig szóródnak a tarifaindexek. Az árarányok kialakítása önmagában az új árrendszer hatékony működését nem biztosítja. Egyidejűleg szabályozni kell az árak mozgásformáit és meg kell határozni, hogy az árakat milyen szerveknek van joguk megállapítani és megváltoztatni. Az árformák helyes szabályozásával lehet garantálni az árpolitika oldaláról, hogy az árak a műszaki fejlődés, a vevők igényeinek megfelelő korszerű, divatos stb. termékekkel való kielégítését részleteiben is folyamatosan elősegítsék, s hogy a széles választékú, dinamikus szakmákban a ráfordítások és az ösztönző árak helyes arányai kialakuljanak. Az új árrendszer a hatósági és a piaci árrendszer sajátos kombinációja. Aránylag széles körben alkalmaz hatósági előírásokat (a legdöntőbb alapanyagok ára kb. 70 százalékban hatóságilag lesz előírva), a lakossági fogyasztásban mintegy 40—50 százalék lesz a szabályozott áras termékek forgalma. Ezzel kapcsolatban le kell szögezni, hogy az árstabilitás elvét nem szabad mereven értelmezni. A szilárd árak fogalma nem azonos a befagyasztott árak fogalmával. Mind a hatóságilag szabályozott, mind a piacon kialakuló áraknak lehet olyan szolid mozgásuk, mely az emelkedő tendencia ellenére is összeegyeztethető még a valutaérték stabilitás konvencionális értelmezésével és a gazdálkodás ésszerű normáit, valamint a jövedelemelosztás elveit nem keresztezi. A továbbiakban hangsúlyozta, hogy az új árrendszer egész sor biztosítékot tartalmaz az indokolatlan áremelések megakadályozására. Végül rámutatott, hogy az új árrendszerben a vállalati árpolitikának jóval nagyobb szerepe lesz, mint ma; azt lehet mondani, hogy a jövőben lesz vállalati árpolitika, míg ma nincs. A vállalatoknak, költségeik mellett, várható árbevételeiket is alaposan fel kell mérniök, mert ellenkező esetben gazdálkodási eredményük csökken, esetleg deficites lesz, és ennek következményeit semmiféle automatikus pénzügyi megoldással nem fogja az állami költségvetés átvállalni. A jövedelmezőség vizsgálatakor a bank eltérően jár el a beruházással kapcsolatos hitelek és a rövidlejáratú hitelek vonatkozásában. Beruházási és középlejáratú forgóeszközhiteleknél a hitelképesség alapvető kérdése, hogy a törlesztési idő alatt képezhető fejlesztési alap — a fennálló egyéb kötelezettségek mellett — biztosít-e elegendő pénzeszközt a visszafizetéshez. A rövidlejáratú forgóeszközhiteleket általában folyó bevételből fizetik vissza a vállalatok, ez pedig az értékesítésből keletkezik, így ezeknél a hiteleknél a bank elsősorban az értékesítésen és az árbevételen keresztül ítéli meg a vállalat hitelképességét. A továbbiakban a hitelrendszernek a vállalati gazdálkodásban betöltött szerepét vizsgálta. A legközelebbi években a vállalati saját alapok 1968-ban életbelépő rendszere, valamint a beruházási igények és a forgóeszközbővítés igényei miatt szükségképp megjelennek mind az állóeszközök bővítésére szolgáló úgynevezett beruházási hitelek, mind pedig a forgóeszközhitelek. A különböző hitelfajtákat elemezve mindenekelőtt a beruházási hitelekről szólt az előadó. A vállalati beruházások elsődleges forrása a fejlesztési alap, de ha olyan méretű beruházást kíván végezni a vállalat, amelyhez az adott időszakban ez az alap nem elegendő, bankhitelt vehet igénybe. Ez lehet középlejáratú (valószínűleg maximálisan 3 éves) és hoszszúlejáratú. Az előbbieket a bank csupán a vállalat hitelképessége szempontjából bírálja el, mivel ez a hitel lényegében a folyamatosan képződő vállalati fejlesztési alap megelőlegezése (természetesen itt is figyelemmel a hitelpolitikai irányelvekre), a hosszúlejáratú hitelek kiinduló feltételeit pedig a kormány hagyja jóvá. A népgazdasági tervek rugalmasan meghatározzák a hitelek népgazdasági ágankénti irányszámait. Nyilvánvalóan előfordul majd, hogy az erőforrások korlátozottsága következtében nem minden fejlesztési hiteligény lesz kielégíthető. Érvényesül tehát a verseny, a bank feladata az egymással versenyző hitelkérelmek sorolása. A középlejáratú forgóalaphiteleket vizsgálva rámutatott: ezt a vállalatfejlesztési alapból kell visszafizetni, így a hitel felső határát az szabja meg, hogy a következő években képződő fejlesztési alapból a hitel reálisan visszafizethető-e. E hitelfajta lejárata 5—7 év. A rövidlejáratú forgóeszközhitelek a vállalatok saját forgóalappal, egyéb saját pénzforrásokkal és tartós passzívákkal nem finanszírozott forgóeszközeinek hitelezésére szolgál. Gazdasági tartalmát tekintve e hitelfajta kétféle lehet: a bevételek és a kiadások időbeli eltolódása miatt szükséges hitelek és a meghatározott gazdasági-üzleti eseményhez kapcsolódó hitelek. A vállalatok az igénybe vett kölcsönök után alapkamatot, vagy magasabb kamatot , a lejárt, de vissza nem fizetett hitelek után pedig késedelmi kamatot fizetnek. A kamat elsősorban konjunktúra-befolyásoló eszköznek tekinthető az új mechanizmusban. Ezért a kamatláb megállapítása bizonyos jelzést is ad a vállalatnak arról, hogy a gazdasági tevékenység általános bővítését vagy óvatosabb fejlődési ütemét várhatja-e. A kormány által a hitelpolitikai irányelvekben megállapított alapkamat — adott időszakra — egységes a hitelezés egészére. Ugyanakkor a kormány a gazdaságpolitikának megfelelő pénzbőség vagy pénzszűke megteremtése céljából egyes ágazatok, szektorok, esetleg tevékenységek vonatkozásában kedvezményes, csökkentett mértékű (preferáló), illetve visszatartó felemelt (restriktív) kamat alkalmazását írja elő. A hitelek kölcsönszerződésben kikötött lejáratának egyfelől megfelelő ütemű értékesítésre kell ösztönöznie a vállalatot, másfelől ez az egyik biztosíték a bank számára a realizálás gazdaságilag megfelelő menetére. A bank ezért vagy az adott üzleti esemény megvalósításához kapcsolódóan állapítja meg a hitel lejáratát, vagy pedig a gazdálkodó szerv pénzügyi helyzetének változásából eredő indokolt időpontra tűzi ki. Az előadó végül rámutatott arra, hogy a hitelek fedezetét a bank nem állami ellenőr jelleggel, hanem hitelezőként vizsgálja. A fedezetvizsgálat keretében a bank egyrészt azt tekinti át, hogy a bankhitelek fedezete megvan-e, másrészt, hogy a visszafizetés a szerződéses kötelezettségeknek megfelelően, biztosítottnak látszik-e. A jövőben a hitelpolitikai irányelvek és a hitelképesség ismérvei válnak a (Folytatás az 5-ös oldalon.) Ács Lajos. Ezután dr. Ács Lajos kandidátus, a Magyar Nemzeti Bank igazgatója a hitelrendszerről tartott előadást. Bevezetőben rámutatott, hogy a korábbi években minden változtatás, javítás ellenére a bank és a vállalat kapcsolatát lényegében a hatósági jogkör, az általános hatósági ellenőri funkció, a lebontott tervekhez kapcsolódó bürokratikus hitelezési formák jellemezték. A jövőben a bank és a vállalatok kapcsolata egyenrangú üzleti felek kapcsolata lesz, amelyet a mindkét fél számára kötelező üzleti szerződések szabályoznak. A pénzforgalom és a devizagazdálkodás egyes területeit leszámítva, a bank a jövőben nem gyakorol hatósági funkciókat. A hitelezés két pillérre épül majd: a hitelpolitikai irányelvekre és a vállalati hitelképességre. A bank a szükséges hiteleket a piac igénye szerint folyósítja a vállalatoknak, a maga részéről viszont nem vállalkozik arra, hogy a piac viszonyait egymaga objektíve megállapítsa. A hitelezés elvi elbírálásakor elsősorban abból indul ki: a hitelképes vállalat általában kielégíti azt a kritériumot, hogy piaci igényre termel. A hitelrendszer nem szünteti meg mechanikusan a hitelezést akkor, ha a vállalat nyereségessége veszélybe kerül, vagy a vállalat veszteségessé válik. Ha veszteségei egy éven belül megtérülnek, a bank a szükséges hiteleket folyósítja, egy éven túli veszteség esetén is folyósíthat hitelt, a felügyeleti szerv és a Pénzügyminisztérium garanciáival. Ezen túl a szanálási eljárás következik. A hitelezési irányelvek, a hitelképesség, a hitelezési gyakorlatra kidolgozott eljárás a fő biztosítéka annak, hogy a hitelezés ne a bank szubjektív döntéseit testesítse meg, hanem a piaci mechanizmus objektív ismérveit, a tudatos gazdaságelemzés eredményeit. A továbbiakban a hitelpolitikai irányelvek kidolgozásának feltételeit vizsgálta, ezek sorában említve, hogy a banknak megfelelő informáltsággal kell rendelkeznie a piac helyzetéről, beleértve a közép- és a rövidtávú prognózisokat is, részt kell vennie a népgazdasági tervezés közép- és rövidtávú munkájában, hogy aktívan ismerje a gazdaságpolitika főbb kereteit. A hitelpolitikai irányelvek kidolgozását tehát lényegében megelőzi a piac alapos, részletes elemzése, a népgazdasági terv munkáiban való részvétel. A bank a hitelpolitikai irányelvek keretében a hitelképes vállalatoknak nyújt hiteleket. A hitelképesség meghatározó tényezője, egyéb kritériumok mellett, az értékesítés. A bank ezzel kapcsolatban elemzi a vállalat korábbi értékesítési tevékenységét, helyzetét az adott időpontban, termékeinek piacát, az értékesítés jövőbeni lehetőségeit. Tájékozódik a vállalatot, iparágat, szakmát jellemző időszerű tényezőkről. A bank és a vállalatok — üzletfelek FIGYELŐ, 1967. JÚLIUS 5.