Figyelő, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-04 / 27. szám
Kinek van igaza? A címben jelzett kérdés ma még — sajnos — nagyon is sűrűn vetődik fel, jelezve azoknak a kisebbnagyobb vitáknak, konfliktusoknak gyakoriságát, amelyek napirenden vannak, egyfelől a kereskedelmi és szolgáltató ágazatok, másfelől a vevők, fogyasztók között. Bár az utóbbi időkben számos rendelkezés erősítette meg, illetve bővítette ki a vevők jogait, ma is mindennapos jelenség, hogy a boltok és szolgáltató üzemek egy része csak nagyon is vonakodva teszi lehetővé e fogyasztói jogok érvényesítését a vevő számára, aki pedig érthetően ragaszkodik ahhoz, hogy neki legyen igaza, azaz a fizetett összegért megkapja a minőségben is megfelelő árut, illetve szolgáltatást. Ez a „kinek van igaza” kérdés vetődött fel a többi között azon a sajtómegbeszélésen is, amelyet Horn Dezső közlekedés- és postaügyi miniszterhelyettes tartott egy nappal azután, hogy az országgyűlés építési és közlekedési bizottsága megvitatta a hírközlés helyzetét, fejlődését és soron lévő feladatait. Mindjárt örömmel nyugtathatjuk a postavezérigazgató válaszát is: a közönségnek. A válasz annak a mind eredményesebben teljesülő törekvésnek a sommázata, hogy a Magyar Posta egyenrangú kapcsolatok kiépítésén fáradozik „ügyfeleivel”, azaz gyakorlatilag az egész lakossággal. Beletartozik ebbe az is, hogy tervszerűen szélesíti azoknak az eseteknek a körét, amikor — hosszadalmas és bürokratikus eljárás nélkül — kárpótlást nyújt a vállalt szolgáltatás teljesítésének elmaradásáért —, már ahol erre lehetőség nyílik. A napokban jelenik meg például az a rendelkezés, hogy ha a feladott csomag három napon belül nem jut el a címzetthez, azonnal kifizetik a szabályok szerint járó kártérítést az érdekeltnek, akinek tehát nem kell majd — mint eddig — megvárnia az esetleg hosszúra nyúló postai vizsgálat eredményét. Az ilyen és ehhez hasonló intézkedések természetesen korántsem jelentik azt, mintha ezeket az tenné lehetővé, hogy az utóbbi időben csökkent volna a posta megterhelése, vagy számottevően javultak volna üzemi feltételei. Mert például hiába emelkedett 1950—1972. között 5,4-szeresére a telefonállomások száma (kb. 924 ezerre), a fővárosban jelenleg is, mintegy 120 ezren várnak távbeszélőre, holott a telefonközpontok leterhelése az üzembiztos 80—85 százalék helyett eléri, sőt olykor meghaladja a 100 százalékot. Hasonlóképpen, ugyanezen idő alatt, több mint kétszeresére (évi 744 millióra) nőtt a postai küldemények, s csaknem négyszeresére a postautalványok száma, míg a posta által lebonyolított teljes pénzforgalom — beleértve a takarékbetéteket — tavaly elérte a 742 milliárdot. Ezzel a rohamos növekedéssel pedig korántsem tartott lépést az alapvető megoldást jelentő gépesítés, sőt egyéb problémák (munkaerőgondok, elavult postaépületek stb.) csak tovább nehezítették a helyzetet. Természetesen tudomásul kell vennünk, hogy a gyorsabb előrehaladás csak az 1975. utáni időszakra kidolgozott tervek megvalósulásától várható, hiszen itt milliárdos beruházásokról van szó (pl egy távbeszélőállomás létesítése mintegy 30 ezer forintba kerül), ideértve a csatlakozó ipari háttér (pl. kábelgyártás) fejlesztését. Hasonló gondokkal persze más szolgáltató ágazatok is küzdenek. Éppen ezért az említett megbeszélés — egy kissé példamutató — tanulságát abban összegezhetjük: e gondok közepette, s azok fokozat’tos, megszüntetése mellett e szolgáltatásokat nyújtók tekintsék egyenrangú partnernek a közönséget, s kétes esetben — hosszú és bürokratikus viták helyett — neki adjanak igazat. (m ms) 2 Kicsinyes gondok következményei Nem segíti az utcakép „színváltozását”, a látványosság fokozását az sem, hogy Budapest jelenlegi 46 000 plakáthelyének kitöltéséről a Magyar Hirdető plakátcsoportjának 21 dolgozója kénytelen gondoskodni. Egy „szakmásítatlan szakma” dolgozóiként „tapétázzák” a hirdetőoszlopokat. Budapesten ma egyidejűleg általában 280 különböző plakát látható. A megrendelések szerinti pontos kicserélés a plakátragasztóktól valóságos „katonai fegyelmet” követel. Ezt a munkát nem lehet alkalmi dolgozókkal elvégeztetni, jókora helyismeretre, szakmai rutinra van szükség. Sokszor megütközést, vagy ironikus mosolyt vált ki a novemberben utcán díszelgő május elsejei vagy nőnapi plakát. A magyarázat egyszerű: a rendelkezések csupán a kiragasztásra vonatkoznak. Régebben a házfelügyelők kötelessége* volt GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP FŐSZERKESZTŐ: dr. Gurum József FŐSZERKESZTŐHELYETTES: dr. Follinus János és dr. Varga György OLVASÓSZERKESZTŐ: Fuklen Pál MUNKATÁRSAK: Bonyhádi Péter, dr. Breitner Miklós, Forgács Katalin, Garamvölgyi István, Sóvári Gizella, Steiger Ödön, Szőke András, Vértes Csaba, dr. Wiesel Iván SZERKESZTŐSÉG: Budapest V., Alkotmány u. 10. Telefon: 312-553, 311-564, 117-064, 311-302 Lelvélcím: 1355 Budapest 18. Távirati cím: Hungecon, Budapest Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat 1959 Budapest Vill., Blaha Lujza tér 1—3. Telefon: 343—100. 142 — 220 Felelős kiadó: Csollány Ferenc igazgató. Hirdetések felvétele: a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál. Telefon: 142 — 654 Előfizetési díj egy évre 96 forint. Belföldön terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzletében és a Posta Központi Hírlapirodájánál (1900 Budapest V., József nádor tér 1.) Külföldre, a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat terjeszti (1389 Budapest, 149* Készül? a Szikra Lapnyomdában. INDEX: 25 283 FIGYELŐ, 1973. JÚLIUS 4. A REKLÁM AZ UTCÁN (Folytatás az 1. oldalról) kiárusításainak reklámjai, újdonságok ismertetése stb. A nagyobb közterületi objektumok mégis bizonyos állandóságot igényelnek. Az óriásplakát még ritkaság A harmincas években európai viszonylatban Magyarországon készült a legtöbb (részben ma is működő) világítóoszlop. Ezeket a lassan muzeálissá váló objektumokat még a Magyar Hirdető jogelődje, a Budapest Székesfőváros Hirdető Vállalata telepítette. A hatszögű, négyszögű és háromszögű világítóoszlopokat — melyekből Budapesten mindmáig 27 darab „szolgál” — 1926-ban tervezték. A kisebb fajta világítóoszlopból a fővárosban 81 darab található. A korszerűsített és kicserélt darabokkal együtt a felszabadulás óta alig bővült az állomány, főleg az engedélyeztetési eljárás bonyolultsága és az egyre növekvő tervezési, telepítési költség miatt. Szemléltetésül még néhány szám: A fővárosban 641 darab (kétféle méretű) plakátoszlop található. Csőlábas táblából 611 darab, az építkezések kerítésein ideiglenesen elhelyezett festett táblákból 1587 darab van. (A Belvárosban pillanatnyilag 431 ilyen tábla található, ez a szám azonban szinte hetenként változik.) Az utcai hirdetés fogalmához a köztudatban legszorosabban a plakát kapcsolódik. Méretüket a huszas évek nyomdai lehetőségeinek, technikai színvonalának megfelelően szabványosították, s közben csak csekély mértékben módosították. Ma ötféle méretű plakát készítésére, illetve elhelyezésére van lehetőség. Legkisebb az ún. „ közlekedési” 17X25 cm-es negyedíves plakát, legnagyobb a négyíves 168X120 cm nagyságú. Gyakran felmerül (különösen a szakemberek, a hirdettetők körében), hogy miért nem lehet óriásméretű plakátokat kiragasztani? Tulajdonképpen lehet, de igazi megoldást csak a nyomdaipar régóta tervezett rekonstrukciója, illetve egy kizárólag reklámnyomtatványokat készítő, közepes kapacitású nyomda létesítése hozhat. A nagy nyomdákban rendszerint csak a nagy példányszámú kiadvány kifizetődő. A háromezer darabos nagy plakátszéria pedig nyomdai szemmel kicsinek számít. Pedig szükség volna óriásplakátokra például a gépkocsiforgalom rohamos bővülése miatt. A plakát méretének növelésével négyzetesen erősödik a vizuális hatás. Ugyanakkor a korszerű óriásplakátok kihelyezését a főváros új arculata akadályozza. Új épületre két esztendeig tilos plakátot ragasztani, a meglevő felület pedig évek óta kevés. Az illetékes tanácsok új falfelületek igénybevételéhez vagy egyéb közterületi reklámberendezések létesítéséhez vonakodva, számos fenntartással járulnak hozzá. Óriásplakátokat mindenekelőtt márkahirdetésekhez érdemes igénybe venni, így reklámozzák termékeiket Nyugat- Európában (a Philips, a Siemens, az Unilever és a többi tőkés világcég mellett) a szocialista nagyvállalatok is: a Tungsram, az Orion, a Skoda, az Orno stb. Egy pillantást az árakra is: Magyarországon egy darab egyíves plakát egyhavi kihelyezése a ragasztással együtt 9 forint. Ugyanez (magyar pénzre átszámítva! Olaszországban mintegy 70 forint, az NSZK-ban és Svájcban 200 forint. (A tőkés országokban a forgalmasabb körzetekben magasabb is a tarifa.) az elavult plakátok eltávolítása, ezért valóságos ,,csirizcsatákat” vívtak a plakátragasztókkal. Most ehelyett kialakult az a gyakorlat, hogy az avítt plakátokat bizonyos időközönként újabbakkal átragasztják. Az utak mentén elhelyezendő hatalmas reklámtáblákat illetően megoszlanak a vélemények. A KPM és a rendőrség tart a gépkocsivezetők figyelmének elvonásától, a látási viszonyok romlásától, azaz a fokozódó balesetveszélytől. (Hasonló okokból pl. az NSZK-ban is tilos reklámtáblákat az autópályák mentén felállítani.) A tanácsok többnyire a táj harmóniájáért aggódnak. Az útmenti földek tulajdonosai, a tsz-ek is hívatlan vendégnek tekintik a reklámot. Amerikai pszichológusok —, akiknek módjukban állt beható vizsgálatokat végezni — ugyanakkor kimutatták, hogy sivár, sík vidéken az országúti reklámtáblák éppen a lanyhuló figyelem felrázását segítik elő. A vita valószínűleg nem zárható le általános recepttel. Véleményem szerint az országutak melletti létesítmények (benzinkutak, motelek) előnyére szolgálnának a környezetükben elhelyezett korszerű hirdetések. A fény dicsérete és kritikája A közterületi reklámberendezéseknek jobban kell alkalmazkodniuk környezetükhöz a nagyvárosokban is. Jól szemléltetik e követelményeket a metró fél éve átadott szakaszának reklámlétesítményei. A Batthyány téri metróállomáson levő 35 darab színes diadoboz láttán könnyű „felfedezni” a bennük rejlő reklámlehetőségeket. Ez már a jövő: a közterületi reklám fejlődésének egyik legmodernebb megnyilvánulása. Ugyancsak újszerűek a Batthyány téri HÉV-végállomást díszítő hatalmas, színes képek a Dunakanyar legszebb részeiről. A Déli pályaudvarnál 32 diavitrin és 6 óriástábla szolgál reklámcélokat. Sok vállalat az itt elhelyezett reklámot a bérleti szerződés visszavonásáig érvényesítette, ami valószínűleg több éves időszakot jelent. Ez így gazdaságos, hiszen egy nagyobb, színesfotó gyártási költsége legalább 8000 forint, nem beszélve a tervezésért kifizetett honoráriumról. Az évi bérleti díj pontosan 8400 forint, ami a nagy felület reklámértékéhez képest rendkívül olcsó. (A Margit-hídi HÉV-állomás 100 vitrinjével együtt létesült, összesen 173 darab modern reklámobjektum, szinte hetek alatt gazdára is talált.) Minőségi továbblépés lehetne a vállalatok termékeinek, szolgáltatásainak célszerű, csoportosított reklámja. Például oly módon, hogy az Utazási irodáit a pályaudvarok környékére összpontosítanák hirdetéseiket, és ott találkozhatnánk általában az utazással kapcsolatos szolgáltatások reklámjával. A vállalatok egyik legfontosabb maradandó közterületi reklámberendezése a neon. A harmincas években a közterületi reklámot forradalmasító eseményként ünnepének megjelenését. Sikeresen szorította háttérbe az addig egyeduralkodó villanykörterendszereket, mert sokkal hatásosabbnak bizonyult. Akkoriban még a müncheni Bauhaus művészeti sem restelltek neonreklámokat tervezni. De neonreklám hőskorában is csak a tehetősebb cégek engedhették meg maguknak ezeket a költséges berendezéseket. Nem az üzemelés, hanem a gyártás került sokba, s az elmúlt évtizedekben ez nem is olcsóbbodott. Ezért gyakoribbak Budapesten a nagyvállalatok fényreklámjai, melyek közvetlenül a fogyasztónak szánt áruk gyártásával általában nem is foglalkoznak. A hazai neonok elleni kifogások jórészt indokoltak. A sok sablonos megoldás között az utóbbi időben talán csak a József körút—Üllői út sarokházának tetejére készült forgó CASCO-kerék hozott új színfoltot. A főváros neonreklámjainak közel egyharmada mozgó, a többi álló. A legtöbb esetben a neonbetűk ,,tipográfiája” is kifogásolható. Szebb városképet — de értelmeset is! Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy Magyarországon a közterületi reklám fokozatosan devalválódott. A berendezések jó része elavult, a fejlődés nem volt arányos a többi reklámeszköz fejlődésével. Tervszerűséggel, az igények és lehetőségek pontos felmérésével lehetne a helyzeten változtatni, úgy, hogy a közterületi reklámszárítás egyéb ésszerűtlenségét is megszüntessük. Persze nemcsak az ötletek és az igények befolyásolják a reklám fejlődését, hanem a rendeletek és a formaságok is. Egy benzinkút mellett elhelyezendő reklámtábla engedélyeztetési eljárása szemlélteti ezt. A hirdető vállalat szerződik az ÁROR-ral, majd következik a KPM, az érintett megyei közúti igazgatóság, a megyei rendőrkapitányság, Ti BM Közlekedésrendészet, végül az iletékes megyei tanács engedélyének beszerzése. A városkép javítása érdekében életre hívott „neonosítási program” fejleményei is ellentmondásosak. Nincs értelme ugyanis minden áron neonosítani. A költséges neonberendezések felszerelésére többnyire annak a vállalatnak van pénze, amelyiknek erre (piaci helyzetéből vagy termékei jellegéből adódóan) semmi szüksége nincs, miközben éppen a neonreklámra jobban ráutalt vállalatok nem rendelkeznek a szükséges anyagi eszközökkel. (Például a kiskereskedelem). Az utca embere számára tartalmatlan betűrövidítés vagy vállalati név bizonyos fokig még nevetséges is. Neonreklám létesítését végső soron csak közgazdaságilag alátámasztott reklámcél teheti indokolttás hogy a tartalom céltalansága mennyire tükröződik a kivitelezés formájában, azt legjobban azok a neonfeliratok illusztrálják, melyek egyes Duna-parti házak homlokzatát „díszítik”, közelről nincs rájuk rálátás, a túlsó partról pedig a betűk a már nem olvashatók. A városképet a közterületi reklám mindkét irányában befolyásolhatja. Üde színfolt egy gondozott, jól komponált plakáttal, de enyhén szólva visszataszítóak a házfalak alján díszelgő, bepiszkolódott hirdetményfoszlányok. Javítja a városképet egy mindig „élő”, tiszta vitrin, de elszomorító, ha ugyanez hetekig, hónapokig üresen, porosan áll. A festett reklámtáblák is csak akkor érik el reklámcéljukat és akkor válnak a városkép előnyére, ha bizonyos időközönként „valaki” gondoskodik a festés megújításáról. A „saját portán” való rendteremtés igénye illik tehát e gondolatsor végére, sok esetben a porta szó konkrét, eredeti értelmében. De azért a közterületi reklám helyzetét tekintve kár lenne a szólás átvitt értelméről megfeledkezni. Nemessúri Zoltán